Olvasási idő 56 perc

káli holtak és elevenek

TÉREY JÁNOS ÉS A KÁLI RÉGIÓ

FÁBIÁN LUCA ÉS FEHÉR VIRÁG | KÖRINTERJÚ

A szó kulturális értelmében hídépítés zajlott az egykori vulkán, Hegyesd tövében. A független képzőművészeti tanszék és meghívottjai az igaz táj projekt keretein belül 2023. májusa és augusztusa között a Káli-medencében és környékén született, az oda beköltözött és az itt nyaralók közötti párbeszéd kialakítására tettek kísérletet. Az eseménysor második állomásán Térey János Káli holtak című regénye került a fókuszba, illetve annak a Katona József Színház által készített feldolgozása. Mindkét mű arra a hibrid káli-élményre épít, amelyet a megfogyatkozó vidéki emberek és a növekvő számú városi beköltözők – azaz bebírók – kulturális egyvelege hozott létre. A beszélgetés meghívottjai Bazsányi Sándor irodalomtörténész, Bojár Iván András művészettörténész és Péter Takátsy  színész voltak. A projekt a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Főváros Kultháló programjának köszönhetően valósult meg.

I.
FÁBIÁN LUCA (FL): Mesélnétek a Káli-medencéhez fűződő viszonyotokról? Mikor jártatok itt először? Milyen helyismerettel rendelkeztek, illetve milyen gyakran jártok erre?
space
TAKÁTSY PÉTER (TP): Nekem a nagyapám volt az első gyüttment Balatonedericsen. ’82-ben érkezett. Ő ekkor ment nyugdíjba. Ebben az időben mi még itt kútról hordtuk a vizet és szalmából vetettünk ágyat, mert annyira nem volt ott semmi, csak egy pajta, aminek az egyik szobája pince volt, s ahol 20 fok volt nyáron. Nem elég, hogy a nagyapám bebíró volt, még a teleknek bejárata sem volt, úgyhogy volt miért megszólják. Egészen addig, amíg én meg nem vettem a szomszéd földet. Egyébként a nagybátyám életvitelszerűen itt él, úgyhogy gyerekkorom óta kötődöm ehhez a vidékhez. A nagyapám pincéje viszont már az enyém, a pince azóta is, amennyire lehet, el van rontva, de szabadidőmben szőlőt művelek itt. Azt még a nagybátyám ültette, a rizlingtől a veltelinin át a zenitig minden van benne, még egy kis othello is. Szóval ez a történet.
space
BAZSÁNYI SÁNDOR (BS): Valamikor a 90-és évek elejétől kezdve rendszeresen járok ide. Teljesen más volt akkoriban ez a környék. János (szerk. Térey János) csak jóval később, az általam bemutatott vidéket ismerte meg, tehát nem azt a Káli-medencét és Balaton-felvidéket, ami szerethető, hanem egy furcsa hibridet, egy eklektikus, különböző rétegek, kultúrák egymásra csúszásával összeálló jelenséget.
space
FL: Milyenek voltak a közös utazások? Hogyan befolyásolta a te személyes helyi kötődésed a Jánosban kialakult káli-térképet?
space
BS: Amikor elkezdtünk járni ide közösen, akkor neki nagy segítség volt, hogy van vele egy ember, aki érzelmileg, nem azt mondom, hogy hitelesebben, hanem elevenebben kötődik valamihez, ami már nincs. Pedig lehetne, csak éppen már nincs, vagy nem úgy van, mint volt. Jánosnak nagy tehetsége volt ahhoz, hogy ezeket a rétegeket – a Káli-medencének a különböző kulturális történelmi, tulajdonképpen lepusztulási rétegeit – fel tudja dolgozni, és ebből kiindulva eljusson valahova. A rá jellemző – nem biztos, hogy jó szó rá – professzionalista voluntarizmussal rontott rá a vidékre, mint mindenre. Jó tanuló volt, precíz fiú volt, mindent megtanult, mindent feldolgozott, behabzsolt.
Erre a szakmai alázatra, teherbírásra, arra, hogy nem csak a tájon, de önmagán is dolgozott, jó példa a felolvasott „tériszony” szó. Az első kötetének a Térerő címet adta. Ebben benne van az a furcsa szexepil, hogy egy olyan fiatal költő használja ezt a jelentéssel teli metaforát, akinek nevetségesen nagy tériszonya van. Emlékszem, amikor felmentünk a Hegyesdre, mondtam neki, hogy üljünk le, beszélgessünk, de ő egyre csak azt mondta, hogy le akar menni, ő itt nagyon rosszul érzi magát. Mondtam, hogy pedig ezek a legjobb hegyek, amelyeknek olyan körpanorámája van, hogy mindent lehet látni, csak épp azt a hegyet nem, amin vagy. Hát kézen fogva kellett őt levezetni a csúcsról.
Ezeket a léptékes, a tájat kulturális értelemben befogadó hegycsúcs-tapasztalatokat mind beépítette a műveibe. És a költészetében már nem a „tériszony”, hanem a „térerő” dolgozik. Ez az úgynevezett esztétikai megváltás. Térey értett ahhoz, hogy a saját gyengeségéből, egyfajta átbillentéssel poétikai erőt tudjon alkotni. János ugyan magánemberként nem tudta leküzdeni, viszont költőként ezt át tudta fordítani egy olyan térbe, ahol a tériszony térerővé vált…
space
BOJÁR IVÁN ANDRÁS (BIA): Meg aki Debrecenből jön, annak Hegyesd valóban szédítő látvány.
space
BS: Meg ennek ellenére mennyire vonzódott a magasságokhoz. Ha csak összeszámoljuk, hogy hány magas épület rombolódik le a műveiben, akkor abból is jókora szám jön ki, legalább annyi, ahány tanúhegyre felment.
space
FL: Iván, te mióta jársz a környékre?
space
BIA: Engem Agnes Kende(szerk. szociológus) hozott először ide ‘91 körül. Amikor májusban befordultunk a veszprémi útról a pipacsos – cseresznyevirágos tájba, én elájultam. Ízig-vérig budapesti fiúként – az túlzás hogy pesti, mert budai voltam – de ezzel együtt is virtigli flaszteremberként, aki addig nem nagyon ment vidékre, egyből beszippantott a látvány. Gyerekkoromban a szüleim állandóan erőltették, hogy menjünk Pilisszentkeresztre, a telekre – de azt utáltam. Minden ami vidék volt, az nekem is tériszonyt okozott, tehát ezt a fajta teret nem akartam magamnak.
Sok elutasítás volt bennem azokkal az aspektusokkal szemben, amelyeket Sándor is említett a 90-es évekbeli régió kapcsán. Ma azt mondanám, hogy ez a terület az elmúlt 30 évben egyszerűen levetkőzte, levedlette magáról azt a szovjetizált tájlátványt, a tsz-t, a bányát, tehát a nagyüzemi nagyszervezetek lepedékét. Főleg a használhatatlan buta roncsokat. Egyre inkább kezd megmutatkozni a latin, a római eredetű jellege. Az ez idő alatt megváltozott társadalom egy másik rétege kezd megmutatkozni, és ennek a rétegnek az élethez, a világhoz és a tájhoz fűződő esztétizáló viszonya. Ez számomra kedves és kellemes dolog. Szóval valahogy a kilencvenes évek elején kerültem ide, és nem voltak különösebb terveim, de éreztem, hogy ez egy valami. Az, hogy az ember Cseh Tamással kocsmázhatott, meg az is, hogy emlékszem, ahogy Kende János megállt a kékkúti főutcán – biztos Petőfi Sándor volt a neve – és azt mondta: ,,na ebben a faluban van az egy négyzetméterre jutó legtöbb Kossuth-díjas”. Valószínűleg úgyis van. Nem mértem meg ugyan, de Cserhalmi György lakik az utca végén, meg sokáig ott volt a Gáti Oszkár…
space
TP: …Banovics Tamás…
space
BIA: Igen-igen sok ismert személyiség volt ott csak abban a kicsi Kékkútban, ami személyes megítélésem szerint nem is a legjobb falu, azzal a sok jövő-menő teherautóval a határában.
space
TP: Melyik falu menő, vagy él még?
space
BIA: A mi falunk él még – Kisapátiról van szó – de nem menő. Hegymagas menő, ott még vannak lakosok, de ott is erős a kicserélődés. Tehát amikor mondjuk 30 évvel ezelőtt Kisapátiban állatok voltak, tejüzem volt, kakasszó volt és csirkék, úgy ma már buszra szállnak az emberek és beennek Tapolcára a Tescoba. Kicserélődtek a lakosok, ugyan egyre jobban néznek ki a házak, de egyre többet is van sötét a faluban, mert vannak az évben olyan évszakok, amikor nincs ott senki. De a paraszti világ nem a kálizálódással tűnt el, a paraszti világ a nagyipar fellendülésével, a bauxittal, Ajka és Tapolca szocialista iparosításával tűnt el, azért is voltak itt olcsók a házak.
Tehát így kerültem én ide, ez az én élményem. Úgy gondolom, hogy a vidék egyre szebb, egyre több autenticitást veszít az állapotából, de ezt a folyamatot nem tartom nem-autentikusnak. Ez egy organikus folyamat, nem felülről szervezik, az emberek maguktól jönnek ide, tehát egészségesnek tartom az összes nehézségeivel együtt. Régen elég sokat utaztam, vissza-visszatértem bizonyos helyekre, mondjuk Bali szigetére, Marokkóba, vagy Dél-Amerikába, és az, ahogy a világ turizmus ipara tönkrevág, megesz és ledarál helyszíneket, ahhoz képest a mi kis Káli vidékünk turizmus általi átalakulása semmi. Nincs is annyi pénz az egészben, hogy tönkretenné. De egyre kevésbé bánnám a rigorózus szabályokat, mert ezek jót tesznek a helynek.
space
FEHÉR VIRÁG (FV): Visszakanyarodnánk kicsit a Káli holtak regény kialakulásához. Sándor, említetted, hogy segítetted Jánost a hely megismerésében. Ekkor ő már írta a könyvet? Milyen események, vagy mely települések határozták meg az ő kialakuló viszonyát a Káli-medencéhez?
space
BS: Az egyik első alkalommal, amikor itt jártunk, épp a Pálffy Pince borozójában fejeztük be a napot, Köveskálon. És akkor ott, egyszer csak elkezdett velem játszani, legalábbis én játéknak érzékeltem. Azt mondta, hogy gondoljuk el, hogy a törökök által elpusztított falvak legyilkolt lakosai feltámadnak, és bosszút állnak a kultúrvadállatokon, akik az utóbbi időkben beköltöztek és átváltoztatták a környéket. Akkor elkezdtem vele játszani, körülbelül 10–15 percig élveztem is a játékot, aztán mondtam neki, hogy hagyjuk abba, beszélgessünk valami másról, mert unom, ez nekem túl mechanikus, nem érdekel, meg, mondom neki, te se láttál még rendes zombifilmet. Tényleg nem látott. Így utólag elvégzett egy gyorstalpalót, megkérdezett pár hozzáértőt, hogy miket érdemes megnézni, és akkor azokat úgy-ahogy meg is nézte. Azzal, hogy utánament a zsánernek, eleget tett a szakmai tisztességnek is. De szögezzük le, ez nem egy zombiregény. Egy hülye, gyerekes játékból indult ki, de ha ebbe beleragadt volna a könyv, akkor nyilván nem lennénk itt. Tehát hál’isten nem zombikönyv lett belőle.
Ezután már ilyen szempontból folytatta az írást, 3–4 éven át rendszeresen jártunk ősąszel-nyáron – mikor hogy értünk rá – erre a környékre. Ivánt is meglátogattuk, azt a súlyos könyvet kinyitottuk és átlapoztuk (szerk. Nagy Káli Könyv).
space
BIA: Neki megvolt azt hiszem.
space
BS: Valóban megvolt, akkor lehet, hogy a másikat lapoztuk át. Melyik is az?
space
BIA: Van a Nagy Káli meg van a Nagy Pécs Könyv.
space
BS: Igen, akkor ő a pécsit lapozta, én meg a kálit, mert én azt még nem láttam. Szóval ő így kezdte el gyűjteni az anyagot, én meg kapóra jöttem neki, ugyanis csomó helynek tudtam az előtörténetét. Például amikor a könyvben Köveskálról megemlíti, hogy a zombik megszállása előtt a helyi erők kénytelenek voltak a cukrászdában összegyűlni sörözni meg borozni, az egy valós jelenségen alapul. Az államszocialista időkben, meg még utána egy ideig volt ott egy csodálatos kocsma, ahol rendszeresen összegyűltek az emberek. Amikor mi arra jártunk, akkor János be akart ülni ebbe a kocsmából átalakult másvalamibe. Amikor betértünk, kérdezte, hogy hol vannak az emberek. Mondtam, menjünk át a cukrászdába, ott lesznek. Ugyanis régen az rendes cukrászda volt kávéval és süteménnyel, most meg oda ülnek be sörözni az emberek. Így ott létrejött egy olyan hibrid létesítmény, ahol van sütemény, meg sör is, meg vannak kisgyerekek, meg alkoholisták is. Tulajdonképpen lenyűgöző mint kulturális fenomén, valószínűleg ezért építette be János is a regényébe. Az ilyesfajta elbeszéléseim adtak egy történeti dimenziót is, amely az ő intellektuális vagy szellemi habzsolásával – ami alaptulajdonsága volt – ehhez a könyvhöz vezetett, sok más mellett, persze.
space
FL: Ez a kocsmai hibriditás mennyiben jellemzi a Káli medencét? Mennyire tekinthető ez a környék Budapest – vagy ha szabad így fogalmaznom az értelmiség – és a vidék ütközőzónájaként? Létezik-e még valami tiszta káli jelenség, vagy ezt a régiót már teljesen az eklektika uralja?
space
BIA: Ez most már hibrid, és egyre inkább ilyen lesz. Az utóbbi években elszaladtak itt az ingatlanárak, ezt ma már egy átlagos mezőgazdaságból vagy háztájiból élő család nem tudná megengedni magának. A nagybirtokosok vagy a nagygazdák igen, de az ő életformájuk meg olyan, ami nem igényli az itt kialakult dizájnt. Visszatérve János és a hibriditás kapcsolatára, szerintem ez volt a műveiben az az innovatív és sziporkázó tényező amelyet tovább lehetne vinni. Ahogy tovább lehetne vinni például a Krétakör Társulat A csillagász álma című előadását is, amit a táliándörögdi űrállomáson mutattak be még a kétezres évek elejién az egyik Művészetek Völgyén. A társulat a helyiek hétköznapjai alapján írta meg a jeleneteket, ebből lett az előadás. Szerintem ezeket a remixeket változatlanul termeli a környék, és az itteniek nyitottak is rá. Amihez János viszonyult, mondjuk ez a török-kori dolog, ez is valós. A törökök például úgy vették be a hegyesdi várat az éjszaka leple alatt, hogy áthajóztak a Balatonon, majd innen a hegyaljából felmásztak és a részegen szundikáló őröket tájékoztatták, hogy tulajdonképpen el van foglalva a vár.
space
FL: A Krétakör darabján kívül tudnál még hasonló irodalmi, képzőművészeti vagy bármely más művészeti ágból műveket említeni, amelyek a helyi identitással, vagy a helytörténettel foglalkoznak?
space
BIA: Konrád Györgyöt mindenképpen meg kell említeni, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című műve a Szent György-hegyen megélt napfogyatkozás élményére épít. Egyébként én is ott ültem akkor a hegyen a Vércseszirten. Illetve neki van egy másik vonatkozása is, amely nincs eléggé fókuszban, amelyikben Kicsit Szindbád, vagy Esti Kornél karakterként használja Kalligaro figuráját. Kalligaro egy huszadik század elején Magyarországra nősült dél-tiroli fickó volt, aki elég sikeres betonüzemet hozott létre Tapolcán. A környék valamennyi kútjának az oldalán szerepel hogy “Kalligaro Tapolca 1916, 1925” stb… bármerre megyünk, mindenhol ott vannak, Hegymagason három is van. Ezt a nevet magára vállalva írt Gyuri voltaképpen önéletrajzi naplót.
space
BS: Az milyen szép volt, mikor először találkoztak Jánossal. Gyuri úgy várt minket, hogy előtte a tapolcai könyvtárból kivett Térey-versesköteteket, előző nap elolvasta őket, és úgy várta a kollégát. Konrád Gyuri elképesztő ember volt.
space
BIA: Igen-igen ez is van. Meg igazából itt a filmek sokkal kézenfekvőbbek, ott ugye Jancsó, talán ő volt az első. Bár a Makk Karcsi bácsi előbb forgatta itt a Ház sziklák alatt című filmet, amely részben a Badacsonyban, részben a Szent György-hegyen játszódik, a legjobb jeleneteket az utóbbin vette fel. Ez egy örök frusztrációm, hogy a Szent György-hegy mindig testdublőre a Badacsonynak. Szóval Makk Károly előbb volt, sőt ugye a Kisfaludy házban forgatta a Liliomfit.
space
TP: A Koppányi ága testamentuma is ott forgott Vitán. Volt egy ház, amely most dőlt össze, ahhoz azért nem nyúltak hozzá, mert benne volt a filmben, úgy mint a jegenyesor is.
space
BIA: Szóval filmek köthetőek ide leginkább. Az Eszter hagyatéka fent forgott a Badacsonyon. Aztán a Fekete Ibike Erdélynek stilizálta Lesencetomajt az Anyám és más futóbolondok a családból című filmjében. De az biztos hogy egy filmhetet össze lehetne tenni ezekből a filmekből. Érdemes lenne megfigyelni a plánozást, azt a filmes tekintet ami erre a vidékre vetül. Amikor Darabos Gyurival csináltuk A Nagy Káli könyvet, akkor azt érzékeltem – elnézést hogy hazabeszélek – hogy ott megtaláltunk olyan látószögeket, plánokat, amelyeket azóta a különböző Balaton es Balaton-felvidék szerető Facebook oldalakon újra meg újra látok megfotózva, mások által. Ez egy külön elemzendő történet, hogy hogyan kezdtük el látni ezt a környéket, az operatőrök, a fotósok, az amatőr fotósok es rajtuk keresztül a civilek.
– O –
space
II.
– “Tériszonyt érzek. Zsigeri otthontalanságot valaki más koncepciójában” – töpreng a Káli-medencében forgatott zombiapokalipszis sztárszínésze, Csáky Alex, aki címszereplője a Hamletnek, túl van már a Saul fia epizódszerepén, s az új évadban a Haramiákban játszik a budapesti Füst Milán Színházban. A fiatalembert filmszerepekkel halmozzák el, magazinok és tévéstábok versengenek minden szabad percéért. Eközben ő arra vágyik, hogy újabb és újabb feladatokban próbálja ki magát, és hogy ne szeresse meg túlságosan a magányt. A Káli holtak ízig-vérig mai történetében meg-megrepedezik a siker csillogó máza, és Alex egyre kritikusabban szemléli a kortárs színházi és filmes világ kötelező megalkuvásait, míg végül önmagával is meghasonlik. –
space
TP: Egyébként én vagyok a Saul fiának az a szereplője csak zárójelben mondom…az a bizonyos szereplő, aki táncol benne, az én vagyok. A kölyökképű ámde határozott, az is én vagyok. Térey ezt több színészből rakta össze, például ezeket belőlem, más tulajdonságokat másokból. Tasnádi Bencéből – aki játssza Csáky Alexot – is rakott bele.
space
FV: A Káli holtaknak, a színdarabnak egyik jellegzetessége, hogy egy-egy színész több szerepet is játszik. Épp tegnap este próbáltuk összeszedni, hogy Péter, neked hány szereped is van benne?
space
TP: Vagyok először is Sulyok Mátyás, rendező. Aztán az elején két különböző színész, a Káli holtak sorozatból. Majd ezen kívül egy kriptokonzervatív művészakadémiás, aki csak igen furán tud közlekedni. Azt hiszem ennyi. Ja meg Zwie Finckelstein, a svájci producer. De ezek csak villanások, végig csak a Sulyok szerepe megy.
space
FV: Akkor ez jóval több, mint amire mi emlékeztünk. Mennyire volt nagy színészi kihívás megformálni több szereplőt egyaránt? Improvizációnak volt helye a darabban?
space
TP: Voltak benne improvizációk, ezeket örömmel fogadta Dömötör Andris (szerk. a színdarabot írta és rendezte Dömötör András és Bíró Bence). Szerintem azért lett még ilyen jó a színdarab, mert az Andris nagyon profi a zombis filmekben, tehát pontosan azt tudta hozzáadni, ami a Térey könyvből hiányzott. Szerintem a zombi-szál miatt tetszett meg neki ennyire a regény. Szóval Bíró Bencével ők készítették el az átiratot. Tamas Ascher azt mondta még a darabról, hogy szerinte azért lett jobb, mint a regény, mert Térey a főhősbe, Csáky Alexbe önmagát is beleírta, ezért jóval intelligensebb lett, mint egy színész. Nálunk viszont a Bence Alexe pont olyan ostoba lett, mint egy színész. A színészethez kell egyfajta ostobaság, anélkül csak bizonyos pontig jut el az ember.
space
BS: Milyen nehéz is lehetett leépíteni azokat a pannonhalmai tanulóéveket…
space
TP: Az egy másik történet, ugyanis én nagyon rossz tanuló voltam Pannonhalmán. Nem is tanultam egyáltalán. Csak két és fél évet jártam oda, nem ott érettségiztem. Az osztálytársaim azt mondták, hogy tanulás helyett mindig tüntetőleg olvastam. Ezért volt jó hely, mert ha egy sima gimnáziumba kerülök és ott elkezdek csajozni, akkor soha egyetlen könyvet nem vettem volna a kezembe. Így viszont annyira unatkoztam, hogy ha vettünk valakit órán, akkor tőle mindent végigolvastam. Így tettem szert bizonyos szintű olvasottságra. Na de a színészethez ettől függetlenül kell egyfajta ostobaság.
space
BS: Az olvasottság mítoszával kapcsolatban hadd mondjak valamit Jánosról. Nem rontani akarok az ő hírén, csak a módszeréről érdemes lenne szót ejteni. Ő igazán határozottan tudott nyilatkozni irodalmi produktumokról, nagyon hamar kialakult a véleménye. Sokat olvasott, de nem mindig az elejétől a végéig, hanem úgy, hogy például adott esetben elkezdett egy hatszáz oldalas regényt, és ötven oldal után elege lett, belátta, hogy ez ilyen, és neki nem kell több belőle. Nem bántani akarom őt, csak rá akarok mutatni arra, hogy olyan sokféleképpen lehet érvényesen olvasni.
A regényben is vannak különböző külföldi utak, például Athénba és Isztambulba. Ezekre a helyekre is együtt utaztunk Jánossal. Emlékszem, bementünk a szállodába, és ő, mint az őrült, elkezdte lapozgatni az újságokat. Nem olvasott, hanem lapozgatott. Termelési lázban olvasott, de egy percig se mondanám ezt felületességnek, inkább egy sajátos észlelési, érzékelési és megismerési módnak.
space
FL: Péter, ti mennyire tanulmányoztátok át alaposan a könyvet?
space
TP: Térey-módszerrel tanulmányoztuk át.
space
FL: Térey pont annyira dolgozta ki regényében a Káli holtakat mint zombisorozatot, és a trianoni Hamletet mint színdarabot, amennyi elég volna ezen ötletek önálló megvalósítására. Mit gondoltok ezekről? Jó művek lennének? Egyáltalán relevánsak-e még? Felmerült a színházi szcénában bárkiben ezeknek a színre vitele?
space
TP: Szerintem ezeket mi megvalósítottuk. Nem tudom lenne-e értelme külön belemenni valamibe, szőrszálhasogatásnak tűnne. Főleg azért, mert a színdarab elég nagy sikert aratott. Ezek után nem biztos, hogy lenne értelme. Mondjuk minek van értelme? Az is igaz.
Az imrpovizáció kérdésére visszatérve, nagyjából ugyanazt játszuk, de van helye improvizációnak. Például először a nézők nem értették Claudiopolist, ott kiegészítettem a szövegeket fél mondattal. Ugye a forgatókönyv szerint ott az szerepel, hogy Sulyok Mátyásként elmondom, hogy mire szembesültem azzal, hogy Kolozsvár latin neve Claudiopolis, addigra már megvolt a koncepció. Azt fűztem hozzá, hogy „Tehát én találtam ki Claudiopolist!”. Nagyon jellemző egy rendező gondolkodására az én szarom a világot attitűd. És ezen belül téged, Takátsy Péter. Ezt egyébként azért nem keserűen mondom, mert Halász Péternek van erre egy nagyszerű mondata: „Mi a szar? Megtestesült fing. És mi a fing? Átszellemült szar.” Így ha én ha azt mondom magamra, hogy szar, akkor azt magasztos értelemben gondolom.
space
BS: Kétszer is láttam az előadást, mindkét alkalommal teljesen lenyűgözött, tényleg nagyszerű darab. Nagyon jó, hogy Andrásék megcsinálták. Ugyanis van Jánosnak egy drámája, a Jeremiás, avagy Isten hidege című misztériumjáték, amelyet lapos szülőföldjéről, Debrecenről írt, és az ottaniak egyszerűen nem akarják előadni. Ez az egyik legjobb drámája dramaturgiai, szerkezeti, alakmozgatási és világfestési szempontból. Dömötör András ezt a misztériumjátékot szívesen megrendezte volna. János nagyon megérdemelné már, hogy ez a kiváló darabja – az egyetlen Nemzeti Színház-beli bemutató után – végre színpadhoz jusson a szülővárosában is.
Féloldalas, ami történik Debrecenben az irodalmi emlékezetmunka és hagyománygondozás terén. Egyrészt van egy könnyen kisajátítható halott költő, ez Térey János, akinek a kultuszáért mindent megtesznek. Ő ugyan mindig nagyon szépen beszélt Debrecenről, de távolról tényleg könnyű szépeket mondani a szülőhazáról, hiszen ő jó korán elhagyta azt. Másrészt van az a másik költő, aki ottmaradt, és aki ebbe, bizonyos értelemben, bele is halt: Borbély Szilárd. Neki abszolút nem volt jó véleménye a debreceni mentalitásról, kultúráról, életformáról, és ezzel nem kezd semmit ez a település. Ott van tehát a két ikercsillag, ahogyan régen Petőfit meg Aranyt együtt emlegették, akikre közös kulturális progr
amot lehetne építeni, hogy ezzel is érdekessé tegyék ezt az igazán nem is biztos, hogy annyira érdekes települést. Mert a kettő együtt adna ki valami izgalmas terepasztalt.
space
FL: Péter, nálatok a Katonában mennyire határozta meg a felkészülés hangulatát az a tény, hogy a könyv magát a színházi szcénát kritizálja?
space
TP: Van ennek egy kultúrája nálunk a Katonában, ugyanis Elek Feri minden év január elsején fordított napot tart, ahol egy előadás keretein belül kritizálja a rendezőket. Benne szokott lenni még például Pálmai Anna és Tasnádi Bence is. Volt olyan évadunk – és ezt most viccen kívül mondom, bár elég kritikusan – hogy ez volt a legjobb előadás a Katonában.
space
BIA: Kár hogy zártkörű volt…
space
TP: Valóban zártkörűen működik, ennek ez a hagyománya. Szóval a Káli holtakban ezeket a figurákat valamennyire róluk mintáztuk, például azt ahogy én Sulyokként elárulom az Alexet, aki addig a lieblingem volt, az egy az egyben valós sztorin alapult. Mi ezeket az élő szituációkat belülről hozzátettük a regényéhez. Például ahogy Elek Ferivel eláruljuk egymást mint két rendező, meg az is, ahogy a közönség előtt lejáratjuk és nevetségessé tesszük a másikat, az is megtörtént már mással és máshogy.
space
FL: Mit gondoltok? Mi a legnagyobb különbség a regény és a színdarab között?
space
TP: Eleve az, hogy a színdarab csak egy kivonat. Ez nagy különbség. Meg talán az alapállás, mert mi a darabban nagyon magunkról, a Katonáról beszélünk, míg Térey a könyvben önmagáról.
space
BS: A két mű viszonyáról én inkább azt mondanám, hogy ez egy fokozatiság. Minden téren hangsúlyos jellege a regénynek a felszínesség, nem elítélő, hanem leíró értelemben. Térey az alakteremtés, a flóra és fauna kidolgozása, illetve a felmerülő kulturális produktumok elemzése során is úgymond felületes, vagyis a felszínen marad. A modalitása, a hangfekvés – ami vagy bejön valakinek, vagy nem – szintén felszínes, hiszen Csáky Alex, a főszereplő, szinte csak sémákat mond, ő egy közhelypapagáj. Ugyan tanult ember, mert a bölcsészkarra járt, olvasottsággal és érzékeny látásmóddal is rendelkezik, ambíciója is van, hogy ezt kifejezze, de ennek a maximuma a mélység látszata, a felszín. Magyarán, olyan regényt írt Térey, amelynek az esztétikai kulcsminősége a felszínesség, továbbra sem lekicsinylő, hanem leíró kategóriaként. Ez a minőség sokkal erősebben tud megjelenni a színházi világban. Én ezért szeretem ezt a darabot, mert ki tudja emelni ennek a felszínességnek a különböző dimenzióit. Úgy gondolom, hogy a Káli holtak igazán a színházban lett befejezve. A művészi alakulásfolyamatnak az igazi vége szerintem a színházi előadás, amelyet lényegesen jobb produktumnak tartok, mint a könyvet.
space
FV: Térey életművében hogyan tudnád elhelyezni a regényt
space
BS: Visszatérve az előző gondolathoz, a könyv is jó, de annak az írásakor volt egy meghatározó külső körülmény, mégpedig az, hogy Jánosnak újra ki kellett találnia önmagát. Költőként – tehát egy archaikus műnem képviselőjeként – iszonyú népszerűvé tudott válni az indulásakor. A nyolcvanas évek végén becse volt a költészetnek, elképesztő időszak volt ez. De a rendszerváltás utáni eufórikus időszak hamarosan véget ért. Ezért Jánosnak újra ki kellett találnia, hogyan maradhat képben, hogyan tudhatja ugyanazt a kulturális helyi értéket elfoglalni, amelyet az ő erős költészete a kilencvenes évek elején kijelölt. Kereste az új műfajokat, így jutott el a verses formában megírt regény különböző változatain keresztül a prózai formában megírt regényig, amely szerintem a legkevésbé jól sikerült műve.
De mellette szóljon, hogy itt felemelt és összehabarcsolt olyan kulturális elemeket, amelyeket a kicsit finnyásabb vagy arisztokratikusabb lelkek általában különválasztanak. Például a nacionalizmust meg az univerzalizmust – ha szabad ezt a leegyszerűsítés alkalmaznom. Tehát Trianon meg a Hamlet összekötése, vagy ez a hülye zombiműfaj, a művészregény meg a színházregény összekapcsolása megint csak ilyen kulturális gesztus. Ilyenektől hemzseg az ő életműve. Egy magára alkalmazott metaforával élve: ő hídember. A legtöbben persze ezt politikai metaforának tekintik, de nála ez kulturális metafora volt. Nagyon fontos a Káli holtakban, hogy mennyi mindent tudott ezzel a technikával áthidalni és összeközelíteni.
Kérdés a közönségből: Győző Somogyinak (szerk. a közeli Salföldön élő grafikus, festő) nagyon sarkos véleménye van arról, hogy a gyüttmentek, a bebírok és a kulturális munkások megpróbálják a saját kulturális gondolkodásukat és ízlésüket ráerőltetni erre a vidékre és az itt élőkre. Mit gondolsz, ebben lehet valami egyesített igazságot tenni?
space
BIA: Most már úgy látom, nagyon fontos, hogy különböző pólusok legyenek. Úgy gondolom, hogy a Somogyi Győző szélső pólust képvisel, de nagyon nagy értéknek tartom.
space
BS: Itt a térképe János könyvének elején. (mutatja)
space
BIA: Igen. A múltkor kaptam meg a négy kötetre szerkesztett változatát a Káli Hírmondónak, amit Somogyi ’90 óta rajzol és ír. Elképesztő teljesítmény, amire nem figyel eléggé a magyar kultúra. Benne van az örsi napló jelleg, illetve az elmúlt 30 év jól megszerkesztett komoly témáit tartalmazó emlékezete, amit ő egymaga csinál. Heroikus. Grafikai munkaként is figyelemre méltó. Ma már én is sokkal radikálisabb lennék a klímaváltozásra való felkészülés és a táj infrastrukturális változásait illetően. Ő iszonyú fontos szélső érték, amelynek a másik oldalán a NER-kockák Balaton-partra szórása helyezkedik. Amitől Győző nehéz, az az, hogy nála az ökológiai szemlélet erős nacionalizmussal párosul, amihez én nem tudok kapcsolódni.
Kérdés a közönségből: Hogyan tud a városi és vidéki emberek kultúrája együtt élni?
BIA: Szerintem nem tud. Vagyis kevéssé létezik tiszta vidéki kultúra, mert a kommunizmus évtizedei megcsócsálták azt. Már csak az építészeti emlékekből lehet következtetni valami régire, a kőkeresztekből meg a parasztházakból. Tapolca ipara felszívta a falvak lakóit, csak az öregek maradtak itt, akik még elkapirgálnak a ház körül. Amit mi paraszti világnak gondolunk, az már a nyolcvanas, kilencvenes évekre teljesen eltűnt. Én azért nem vagyok kritikus ezzel a változással, mert ez természetes. Viszont amikor Tapolcát, a hatezres nagyfalut a Kanizsai Józsefék felpumpálták talán tizenhatezresre… A Mecsekből meg Borsodból hozott munkásembereket betették az ipszilonokba, de erről a betelepítésről, illetve a hatásáról nem beszélünk. Ennek ellenére amikor jön egy művész-értelmiségi kör és lelakja az “őseredeti autentikus” falut, az már konfliktusként jelenik meg. Bár ez is csak az értelmiség önostorozása alapján jön elő.
space
FV: Mit gondoltok, az utóbbi öt évben kapott valami extra aktualitást Térey regénye?
space
TP: Szerintem azt az aktualitást kapta, hogy megvalósult színházban. Egyébként visszatérve a felszínességre és a színházra: a színház az egyetlen olyan médium, ahol a jelen pillanat meg tud jelenni a maga teljességében. Ezt egyetlen másik sem tudja. Így a felszínesség valóban fontos, de csak egy nagyon picikét. A darab tényleg aktualitást ad neki, sokan neki is állnak elolvasni, mert annyira tetszett nekik az előadás.
space
BIA: Gondolkoztam valami hangzatos mondaton, valami olyasmi, hogy nem lehetne Európa Kulturális Fővárosa, ha nincsenek meg azok a kulturális tettek, amelyek igazolják, hogy ez egy kultúrtáj. Ez nem csak agrárkultúrát jelent szőlészetekkel, hanem ahogy a Szentgyörgyhegy bort és irodalmat is terem, úgy ez az egész tájra is igaz. Az itteni életforma nem csak felületes hedonizmus, hanem sokak számára elmélyülést is hoz. A táj értelmezésében ez a könyv, illetve ez a színdarab ma már kikerülhetetlen.
Hasonlítanám a negyvenes évek Cote d’Azur-jéhez, ami akkor nyerte el a mai formáját, mikor Picasso ’49-ben odament, felfedezte a környéket a barátaival, azok után jöttek a burzsoá “gyüttmentek”, azok húzták maguk után a kispolgárságot is, és ebből kinőtt a turizmusipar, amitől aztán a régió fejlődése felhabzott. Ez a folyamat zajlik itt is. Jött a Miki bácsi (szerk. Jancsó Miklós), adott neki egy hangot, idehozott egy csomó embert, azok behúztak új generációkat és láthatólag minderre az új turizmusipar és ingatlanberuházó réteg akarna rátelepedni, de hál’istennek válság van, úgyhogy ez a folyamat lelassult. De a turizmus sem baj, főleg úgy nem, ha folyamatosan van mellette kultúra. Erre kell vigyázni, mert ennek van értelme, és ebben a Káli holtaknak abszolút van erjesztő hatása.
space
BS: János kedvelte Michel Houellebecq A térkép és a táj című művét. Illetve hadd hozzam itt még fel Jean Baudrillard híres mondatát: „A térkép fontosabb, mint a táj.” Ilyen értelemben János egy térkép-nézetet készített erről a vidékről, meg a színdarab is ugyanennek egy másik térképe, ha úgy tetszik – és erre rájátszik az előadás díszlete – művi-művészeti terepasztala a Káli-medencének. Akkor lesz egyre érdekesebb a könyv, ha a táj kulturális használatba vétele felől újraolvassuk. Bizonyos helyeken aktualitást kaphat, például én elhiszem, hogy a Haláp megemelt síkján egyszer még – ahogyan a regényben áll – lesz rockkoncert…
A közönség egységesen: Már volt! Július 14–15-én a Kráter Fesztivál. De az annyira nem rockkoncert…
space
BS: Akkor bejött az, amit János vizionált: hogy ez a hely valójában egy természetes aréna, amelyet valaki egyszer fel fog fedezni. Azt gondolom, hogy minden egyes tereppont, amely nála meg lett említve – ha csak fél mondat erejéig is –, újraértelmezhetővé válhat és válik.

írásaim

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

Bojár Iván András: ERDŐ ÉS BIRODALOM

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

Bojár Iván András: NYÁR, VULKÁN, EMBEREK

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI