Az elmúlt évszázad magyar művészettörténete épp elég elvtelen hol jó, hol sutakezű képzőművészt ismer, aki hézagmentesen hozta a lábhozsímuló, kiváltságokat élvező alkotó közéleti figuráját.

Sajnos, mialatt a tájékozódni hajlandó magyar értelmiség megrendülten vagy épp felháborodva dolgozza fel az MNB elnök, Matolcsy György öszödibeszéde révén immáron nyilvánossá tett tényt, nevezetesen, hogy országunk vezetői annak ellenére, hogy a magyarság 1100 éves történelmében soha ekkora hatalmas külső pénzügyi támogatást ilyen rövid időszak alatt nem kapott, csapnivaló gazdaságpolitikájuk következtében minden egyes itt élőre fejenként többmilliós adósságot hoztak össze: tönk szélére sodorták Magyarországot. Ezidő alatt emelkedik…, mit emelkedik, ágaskodik és égreszökken Buda szivében,a frissen felújított, eleve közepesen ízléses becenevű Pénzpalotának átkeresztelt, Sándi Gyula tervezte Postapalota tövében, decens eleganciával, nagyvonalú gráciával komponálva egy tolókapu mögé a pénzpocsékolás, kivagyi dőzsölés emlékműve.

Sajnálom, írtam fönnebb. Személyesen is sajnálom, hisz Szőke Gábor Miklós iránt szinte családias rokonszenvet tápláltam. Emberileg táplálok voltaképp most is, de művészetének túlzó kiáradását immáron, még ha nagy szónak is hangzik, mégiscsak agressziónak érzem.

Eredeti szobrászi ötletre épülő, látszólag hevenyészve összeszögelt szőrösdeszkákból, szinte grafikusi látásmóddal formált munkáira már pályája korai időszakáben fölfigyeltem. Sajnálom, mert első riasztó ficama, alkotói és esztétikai megbillenése, az anyagában, megformálásában, funkciójában is több mint kétséges vadászati világkiállítás agancskapuja idején, higgadtan érveltem emellett, alkotó pályája fals irányba fordulásával fenyegetett.

Az első komoly fordulat azonban akkor következett be művészetében, amikor elsődrendűen alkalmazott deszkáit elvonatkoztatottabb anyag, sokkal kifinomultabb, szinte high-tech fémlapok váltották fel, immáron elrugaszkodva a korábbi ötlet alapvetésétől, sprőd anyagszerűségétől. Megőrizték ugyan a deszkalapok, mint vaskos vonalak grafikai adottságait, de a fémlemezek önmagukban jelentés, közlés nélkül üresen és esetlegesen hatottak

Most pedig azt a riasztó kifejletet látni, ahogy immár a formai és anyaghasználati kérdéseken túl, Szőke művészi alapállását meghatározóan a művei környezetének emberi, társadalmi beágyazottsága iránti felsőbbrendűsködő közönye dominálja. Sőt, a budai Krisztina körúton minap fölállított munkája, a szők(k)enő szarvas, már nemcsak közönyös, de magyarázhatatlanul túlzó jelenlétével cinikusan agresszív is. Kikerülhetetlen, megúszhatatlan ízlésterror.

Nehéz nem azt érezni, hogy a szobrász a hatalom szerveivel karöltve mindinkább ráerőszakol valamit védtelen utcai publikumára. Az alkotó természetesen vállat vonhat e szempont hatására, s megteheti, hogy oldalra mutatva az orbánegyházi hívek lelkes tömegének tapsára: lehet itt összehordani tücsköt-bogarat okoskáim, a szapora tapsolók, “istenáldjaakezit” rajongók, – s ezt a jobb napokat látott Szőke éppoly jól tudja, mint bármelyikünk, – a szellemi mocsarat képviselik, mindennek tehát semmi jelentősége. Legyen akár nézhetetlen karaktergyilkolós kurzusfilm, copy-paste sztárzenész koncertje, közepes lektűr, bármi, szünni nem akaró lelkes tapsuk sosem csitul, ha jelet kapnak, hogy a hétmillió magyart foglyulejtő hárommilliós orbántörzs kohézióját szolgáló kultúrtettről van szó. Mondhat bármit most Szőke, ez a szarvas is ebbe a vonulatba illeszkedik. Autonom gondolkodóban, művészemberben azért ez a jelenség rendszerint gyanút ébreszt. Erre is kínál a magyar művészettörténet szerepmintákat. De akár ahogy Höfgenben a saját szerepe, s aki szintén gyémántkeményre csiszolta az önfelmentés és hárítás szemponjait.

Csakhogy. És a mondandóm lényege nem az, hogy bár, egészen egyedülálló módon a magyar művészeti életben, Szőke milliárdos nagyságrendű bevételeket tud felmutatni (ez is, ha jólemlékszem 300millió körül vitt a közpénzből, pályázat nélkül), talán nem függetlenül egy humanista számára vállalhatatlan rezsim iránti lojalitása révén, hanem az, hogy szobrai egyre rosszabbak. Ez a mostani már kifejezetten kínos. Az állatnak értelemszerűen leginkább a hasát látni, ami plasztikailag megoldatlan, megoldhatatlan látványelem. Az alkotó persze hazudhatja magának, hogy (kizárólag pocsékul leplezhető) politikai ellenszenvem beszél belőlem, de a lelke mélyén az egykori szobrász biztosan megszólal majd, vagy bátortalanul, de fölemeli a maga számára fenntartott belső esztétikai mutatóujját.

Alig két villamosmegállónyira e mostani tett színhelyétől, a MOM-park főbejáratával szemben áll Szőke egy korábbi munkája. Nagy világmegváltó üzenet vagy mondanivaló nélküli dekoratív mű, amely fölrebbenő méhrajt idéz. Mindezt úgy, hogy a szobor primér funkciója tudtommal egy földalatti szellőző eltakarása: könnyeden, elegánsan, a 21. század szobrászatában érvényes formakészlettel. A szobor frappáns, önmaga. Egyben van és azonos a vállalásával. Formailag friss, újító, anyaghasználatában adekvát, léptékét tekintve pontosan eltalált.

Politika és művészet viszonya csak annyiban hozható elő érvényesen, hogy a hatalmi kegyenc státusz, erre ezernyi példa van, sajnos idővel mentális romlást idéz elő. Remekmívű regények és filmek sokasága mutat be efféle személyiségromló folyamatokat. S e személyiségromlások, légyen cinizmussal bármennyire fölvértezett az illető, apránként bizony a művészi produkciót is kikezdik. Az elkészülő munka (kurzusregény, kurzusfilm, életigenlő és hurráoptimista rezsimdícsérő műalkotás, áldó himnusz, stb.) mindinkább formalistává, egyben közhelyessé, kiüresedetté válik, akár egy unalomig ismert szőkenős tréfa. S ha egy művész a politika pöcegödrébe veti magát, óhatatlanul sűllyedni kezd a sűrű kásás anyagban, nemcsak emberileg, de megúszhatatlanul, esztétikailag, művészileg is.

És hát van-e, lehet-e nagyobb közhely, mint a szovjet csúcsjármű, a Volga orrdíszének, a John Deere tarktor logójának formai követése, a helyhez és korhoz, a mai magyarországi viszonyokhoz igazítása? Ha a folyamat direkt vonalát, ívét Szőke nem is érzi, hiszen az érvényesülés, kiváltságosodás és mesés gazdagodás iszonyatosan sebes sodrásában halad, de egy-egy ilyen produkció lezárultakor visszatekintve, deduktív módszerrel bizonyára megértheti, hogy mennyi megalkuvás és öncsalás vezette őt idáig. Azért mert számára a folyamat megélése állomások és határvonalak nélküli, attól ő mégiscsak eljutott és túllépett határokon. Ha nem ezzel, akkor mivel magyarázná e mostani munka formai közhelyességét, semmiféle könnyedséget nem mutató statikai erőlködését, a környezet látványát domináló indokolatlan léptékét? És hát sajnos, a szobrászattól az efemer plasztikai dekoráció felé való szomorú és egyértelmű elmozdulását.

Ez a szarvas szinte semmiben nem tér el az egykori szovjet utak mellett szoborrá formált katonai repülőgépek atektonikus zavart ébresztő háborús emlékműveitől, vagy akár a Minessota állambeli Deerwood településhatárát jelző, szemet csapdábaejtő útszéli plasztikátől, melyek ugyanezzel a formai nonszensszel, a dinamikusan ugró szarvas látványának kimerevítésével, játszanak. Éppilyen bizonytalanul és talmian. Csak hát, elnézést ha nagyképűnek hangzik, Magyarország fővárosa, Buda szive mégsem Deerwood!, ez a Fargotól csak mintegy 150 mérföldnyire, a megyehatár túloldalán lévő, azzal több szempontból hasonlatos nowhereland, ahol efféle ugró szarvasplasztikák jelentik a település, és alighanem a szélesebb környék legizgalmasabb attrakcióit. Budán, legalábbis erős bennem a remény, ezt a szintet nem érjük el. Ez a szobrászati hozzáállás ugyanis, bármilyen sok pénzből is állították most elő a szőkenő szarvast, esztétikailag nem különül el az amerikai utak vizuális benzinkútattrakcióitól.

Buda nem ilyet érdemel. És Szőke sem. Ez egy baki, egy tévedés, egy sajnálatos ficam. Egyáltalán nem lett volna szabad megtörténnie. Az utolsó állomás, amikor Szőke még talán eldöntheti: szobrász kíván-e lenni a későbbiekben, avagy agit-prop dekoratőr: alkalmi érvényű üzeneteket örök anyagba kényszerítő túlontúl könnyű kéz.

Sajnálom. Minden szempontból.