Olvasási idő 20 perc

húsz év, az húsz év

A BOULEVARD ÉS BREZSNYEV GALÉRIA

Húsz éve ezen az őszön forróság perzselt Budapest utcáin, és lám csak, sem az akkori tiltakozásokat kiváltó beszéd szónoka, sem az annak nyomán kialakult hangulat politikai haszonélvezője sincs már sehol. De mi, itt vagyunk. Pár kilóval gazdagabban, pár tincs ősz hajjal, már aki ugyebár, dúsabban, ütésnyomokkal, de nem megtörve. Húsz év hosszú idő. Ez a kiállítás azt mutatja, amit akkor egyszerűen a jelenünknek gondoltunk, lassan művészettörténetté kezdett válni. Az akkori legifjabb, pályakezdő művész generáció alkotói ma már masszívan a középnemzedéket erősítik. És ahogy ez megtörténik, furcsa módon nemcsak az derül ki, mire emlékszünk, hanem az is, hogy mire emlékszünk rosszul. Mi maradt meg fontosnak, mi tűnt el, kikről gondoltuk, hogy hozzánk tartoztak, miközben közben máshová is tartoztak, és egyáltalán: hol húzódtak azok a határok, amelyek akkor talán sokkal kevésbé voltak élesek, mint amilyennek utólag látjuk őket.Amikor pár apja a falamra kitettem az esemény meghívóját ezt firkantottam mellé: Ehhez a legendához azért van most közöm, mert akkor, amikor a Boulevard és Brezsnyev Galéria a fénykorát élte, nekem nem volt. S ha minden igaz, mint kiállításbezáró személy, ehhez nekem is lesz néhány szavam.

Ezeket a szavakat haljátok, hiszen zár a Boulvard és Brezsnyev jubileumi kiállítása. S kihasználom, hogy elmeséljem, hogyan nem volt közöm akkor Victora Zsolthoz és ehhez a nagyszerű közösséghez, amely a legendát teremtette, őrizte és hordozta a mai napig.

space

2006-ban szinte egy időben Budapesten két galéria kezdte meg működését: a Boulevard és Brezsnyev, és egy mmásik, amit én indítottam: az OCTOGONart Galéria. Nyilván egyikünk sem gondolta, hogy húsz évvel később majd megpróbáljuk rekonstruálni, mi is történt valójában. Mi egyszerűen csináltuk. Kiállításokat rendeztünk, művészeket kerestünk, beszélgettünk, vitatkoztunk, képeket néztünk, embereket hívtunk meg, és közben kialakult körülöttünk valami, amiről akkor még nem lehetett tudni, hogy egy korszak talán apró, de jellegzetes lenyomata lesz.

Ma már valamivel többet látunk ebből a folyamatból. Az egyik első meglepetés, amikor e két galéria működésére tekintünk éppen az, hogy milyen jelentős volt az átjárás a két galéria között. Csató Józsi, Gazdag Ágnes, Király Gábor, Mezei Ildikó, Osgyányi Sára, Szabó Eszter, Szöllősi Géza, Verebics Ágnes és Verebics Katalin és így tovább, egyaránt megjelent az mindkettő körében. Tudtam tehát a Király utcai galériáról, de kissé féltékeny konkurencia szemekkel messziről figyeltem. Az cotognart Budán a Várfok utcában, Szalóky Karcsi patinás galériájának szomszédjaként kissé burzsoá klasszikus nyomvonalat vitt. A Bulevard és Brezsnyev plebejusabb volt, mozgalmibb és akcionista. A légyeg, hogy a felsorolt nevek már túl hosszú sort alkotnak ahhoz, hogy átfedéseik véletlent jelentsenek. Ráadásul nem arról van szó, hogy hosszú pályájuk során egyszer itt is, egyszer ott állítottak ki. Ezek az átjárások néhány éven, olykor néhány hónapon belül történtek.

Király Gábor például 2006-ban ott volt a Boulevard és Brezsnyev indulásánál, majd még ugyanabban az évben szerepelt az OCTOGONart popup helyszínén, a Körzőgyár Karácsonyi Szalonján. 2007-ben Csató Józsival és Gazdag Ágnessel az OCTOGONart Új évjárat című kiállításán állított ki, utána nálunk következett a BBQ című tárlat, majd 2008-ban már ismét a Boulevard és Brezsnyevben volt kiállítása. Szabó Eszter pályája hasonló módon cikázik a két hely között. Verebics Ágnes és Verebics Katalin történetében ugyanez az átjárás jelenik meg, Szöllősi Gézánál pedig szintén a Körzőgyár helyszíne jelenti az OCTOGONart felőli kapcsolódást. Vagyis nem két, egymás mellett létező és időnként véletlenül ugyanazokat az embereket bemutató galériáról beszélünk. Sokkal inkább ugyanannak a budapesti művészeti közegnek két különböző sűrűsödési pontjáról.

És számomra éppen itt kezd érdekessé válni a történet. Mert ha részben ugyanazok voltak a művészek, akkor mitől volt mégis annyira más a két hely? Hátha ezen a nyomvonalon azt is megértjük, miért lett a Boulevard és Brezsnyev legenda?

Az OCTOGONart mögött ott állt az OCTOGON. Egy építészeti és designfolyóirat, egy szerkesztőség, egy már kialakult szakmai nyilvánosság és természetesen az a gondolkodásmód is, amelyet egy folyóirat működtetése jelent. Egy szerkesztőség állandóan választ. Kiemel, egymás mellé helyez, összefüggéseket keres, vitákat kezdeményez. Amikor ebből galéria lett, ezt a mentalitást vittem magammal a galéria terébe. Nem egyszerűen olyan művészeket kerestünk, akiknek jó képeik vannak, hanem azt is néztük, milyen állítás, többlet jelentés jön létre akkor, ha bizonyos művészeket egymás mellé teszünk.

Az OCTOGONart klasszikus és formalizált karakterének másik arcát jelentette a rövid ideig működött Körzőgyár, ami nagyon hasonlított a Bouelvard és Brezsnyev működési módjához. A Molnár utcai egykori írószer- és körzőgyár hatalmas ipari tere nem engedte, hogy egyszerűen csak képeket akasszunk a falra. A méret, az ipari múlt, a nyersesség másfajta művészeti gondolkodást követelt: installáció, multimédia, több helyspecifikus munka révén például a társadalmi kérdések sokkal természetesebben jelentek meg ott. Valahol ezen a ponton kerültünk nagyon közel ahhoz, amit a Boulevard és Brezsnyev eleve tudott. A jelenlét, a jelen pillanat, a jelen megélésének és formálásának rituális igénye.

Ami nálunk tudatos kísérlet volt, az a Boulevard és Brezsnyevben létforma. A BB a kétezres évek közepének Budapestjéből nőtt ki. Abból a belvárosi világból, amelyben egymás mellett létezett galéria, klub, romkocsma, műterem, koncerthely, szerkesztőség, féllegális vagy éppen csak ideiglenesen használható tér, és ahol sokszor nem lehetett pontosan megmondani, hol ér véget az egyik és hol kezdődik a másik. Ez szociológiailag is más helyzetet teremtett. Az OCTOGONartban többnyire a szakmai szelekció előzte meg a közösséget. Kerestünk művészeket, kiállításokat szerkesztettünk, meghívtunk embereket, és ebből lassan kialakult egy kör. A Boulevard és Brezsnyev esetében mintha részben fordítva történt volna: előbb volt egy közeg, egy társasági és kulturális hálózat, és ebből nőtt ki a művészeti program. Képzett művészek, autodidakták, pályakezdők, designerek, zenészek és különböző városi szubkultúrák szereplői sokkal természetesebben kerültek egymás mellé.

Ezért a stiláris különbséget sem egyszerűen úgy írnám le, hogy az egyik ilyen művészetet, a másik olyat szeretett. Hiszen a közös névsor éppen ezt cáfolja. Inkább a hangsúlyok különböztek. Nálam erősebb volt a festészet, a képalkotás, a generációs összevetés és a szakmai szerkesztés, ami talán következett a program művészettörténeti hátteréből. A BB-ben pedig kezdettől sokkal kevésbé vált külön művészet és élet, kiállítás és esemény, alkotó és közönség. Ott a heterogenitás nem program volt, hanem adottság. Egy kulturális közegből növesztett maga köré művészeti szcénát. Az egyikben inkább a szakmai szelekció hozta létre a közösséget, a másikban részben maga a közösség végezte el a szelekciót. Nem jobb vagy rosszabb modellről van szó, hanem két különböző irányból megtett útról, amelyek valahol középen, éppen a művészek személyében találkoztak. A művészek számára ezek a különbségek nyilván sokkal kevésbé voltak fontosak, mint nekünk most, amikor megpróbáljuk intézménytörténetté rendezni azt, ami akkor egyszerűen az életünk volt.

És talán a húsz év után éppen ezért érdekes kérdés. Nem az, hogy ki kihez tartozott, hanem hogy milyen város volt az, amelyben mindez egyszerre létrejöhetett.

A kétezres évek közepének Budapestje tele volt olyan helyekkel, amelyek maguk sem tudták pontosan, mivé fognak válni. Üres üzlethelyiségek, ipari terek, romos lakások, udvarok, szerkesztőségek, klubok, galériák, amelyek mögött nem feltétlenül állt hosszú távú üzleti terv vagy intézményi biztonság. Sok minden ideiglenes volt, és talán éppen ez az ideiglenesség adott neki szabadságot. Nem kellett előre pontosan tudni, mi lesz belőle. Elég volt azt érezni, hogy most valami történik. S, ami történik, annak fontossága meg öröme van. A Boulevard és Brezsnyev Zsolt nyitottsága következtében egy spontán verbuválódó közösség energiáját alakította művészeti térré.

Húsz évvel után ezek a helyek mind megszűntek. Az akkori fiatal művészekből középgeneráció lett, s abból, amit mi egyszerűen a saját jelenünknek éltünk meg akkoriban, lassan korszak lesz. Ez a kiállítás számomra nem egyszerűen visszatekintés: annak a pillanatnak a felidézése, amikor ezek a nevek még nem egy művészettörténeti névsor elemei voltak, hanem emberek, akik bejöttek az ajtón, hozták a képeiket, ötleteiket, barátaikat, vitáikat, és ettől egyszer csak lett valami.

Talán minden korszak így kezdődik. Csak akkor még senki nem tudja, hogy korszakban él.

Ez a BB kiállítás finiszázsa. Ki tudja, talán valóban egy korszak végső-végső lezárása. Jöhetnek a művészettörténészek és elkezdhetik szétcincálni, alkalmi elképzeléseik alapján újrarendezni, értelmezni, dokumentálni és interpretálni ezt a korszakot.

De hátha mégesem. Hátha a mostani kiállítást megteremtő, akkor régről megmaradt energiák képesek lesznek tovább röpíteni a legendát.

(Elhangzott a Kult7 Galéria: Azok a 2000-es évek című, a Bolevard és Brezsnyev Galéria tevékenységét bemutató kiállításának finiszázsán. A kiállítás október 3-áig még látható)

BOJÁR IVÁN ANDRÁS: HÚSZ ÉV, AZ HÚSZ ÉV

húsz év, az húsz év

írásaim

irodalom/esszé

irodalom/novella

irodalom/kisregény

irodalom/regény

irodalom/riport

irodalom/interjú

irodalom/kritika

kultúra/művészet

kutúra/építészet

kultúra/film

kultúra/színház

kultúra/zene

10millió fa/tárca

10 millió fa/tanulmány

10millió fa/event

10 millió fa/esszé

irodalom/napló

beszélgetések/podcastok

irodalom/karcolat

irodalom/portré

galéria

irodalom/tudósítás

szerk