Egy másik aggregátor is gazdára talált tegnap. Bucsinszkíj Viktor, a legklasszabb ukrán környezetvédelmi szervezet alapítója életét teszi mostantól könnyebbé Kárpátalján. Meg két powerbank, valamint egy akkumulátor. Viktor remek ember, nagy terveket szövünk vele. Most is segített mellényt és sisakot szereznünk, amire, ahová igyekszünk, szükségünk lehet. Ha majd terveink valósággá válnak, elmesélem.

Lemberg hátország. Nem úgy mint Kárpátalja. Ott mintha minden szív az ország messzi-messzi túlsó végein pusztuló katonákért dobogna. Meg aztán Lemberg filmszerűbb is: az utcán katonaruhás férfiak nyüzsögnek, ám mialatt a fronton huszonéves fiúkat darál le Bahmutnál a hetek óta toporogva zajló ütközet, itt kortársaik drága autókon, drága éttermekben, drága ruhás hölgyekkel mulatnak, mint ha csak a társadalom egy részének lenne háború, a másiknak nem. Az ilyes igazságtalanságokra nem tudom a jó magyarázatot. Megszünt az egyes szakmák, civil beosztások eddigi védettsége, bárki mehet és megy is a frontra. Falvaikból nem lépnek ki ezekben a hetekben a férfiak, mert bárhol elkaphatják és besorozhatják őket. Úgyhogy az asszonyok végeznek mindent. Másoknak láthatólag mégsincs okuk aggódni. A városban cirkáló terepruhás, terepmintás hátizsákot viselő férfiak, 18-tól hatvanig teremtik meg itt a háborús alaphangulatot.

Kétnapja láttam egy instavideót, háborús folklór. Itt most mindenki ezt nézi. Nem hagy nyugodni: pokoli közelharc közben orosz katona hátulról üt rajta a lövészárkában kétségbeesetten megbúvó két ukrán katonafiún. Fegyverropogás közben elveszi tőlük gépfegyvereiket, az egyik telefonját is, majd fenyegetően lép feléjük. Mindenki ordít, mindenki retteg és ideges, az adrenalin szinte kiömlik az Insta felületéről. “Megadtuk magunkat! Megadtuk magunkat!” – ordítják a fiúk, akiket az ellenséges katona kapkodva lekaszabol. A szemem láttára huny ki két élet, rogynak a fiúk árkuk sáros sarkaiba. A képsort később az orosz az egyik ukrán fiú instaoldalára posztolta, mintha a srác magáról küldött volna üzenetet szeretteinek.

Senki nemtudhatja mi lesz a két fiú holtestének sorsa, az elviselhetetlen ténnyel az insta képsorain szebesülő szülők, testvérek, szerelmek vajon megadhatják-e nekik a végtisztességet, ami nélkül nem igen indulhat el a gyászos felejtés. Tegnap délelőtt még Beregszászon találkoztam Irinával. Neki épp egy hónapja tűnt el a férje Bahmut alatt. Eltűnt. Vagyis senki nem tud holteste sorsáról. Antigonéi helyzet. Vajon legalább temethet-e? Irina, menekült, egy fiúgyerekkel érkezett Mariupolból. A napokban jártak Ungváron, a kisfiútól DNS-mintát vettek le, ha egyszer majd az apjából valahol valami előkerülne. Most Irina vár. Nemtudja mire. Jóhírre. Jelen esetben a legjobb hír lehet, hogy a férje fogságba esett. Akkor él. Kevés azonban az esély rá. Akivel együtt vettek részt a küzdelemben, ő bizonyosan elesett. Irina tudja ezt, de nem beszélnek róla. Ha mégis, akkor csak a reményteli változatról.

Irina most naphosszat mécseseket önt. Sokfelől összegyűjtött gyertyacsonkokat, eltört, egykor szép gyertyák maradékait olvasztja föl a Bethlen-kastélyban kialakított munkahelyen, majd a parafint cselesen kialakított bádog konzervdobozokba önti. A dobozban csillagalakban elhelyezet hullámpapírlapok közt gyűlik a forró folyékony parafin: így optimális. Így nem lesz a lövészárokban bujókat leleplezően magas a láng. Nem is kormol. Így lesz a hőleadás is a legkedvezőbb, a gyertya némi langyot kölcsönöz majd a nyirkos ároknak, sőt, teát is lehet főzni rajta. Irina több asszonnyal dolgozik. Itt van vele Ljudmila. Hetvenkét éves. Senkije nincs. Nem hagyja, hogy lefotózzuk. Nincs készen rá. Itt tesz-vesz, motoszkál a sűrű parafingőzös helyiségben, talpig alkalmi sminkben, ruhában. Állítólag mindig ilyen: ízig-vérig nő, aki eleganciában soha nem hagyja alább. Őt ez tartja meg. Mást pedig valami más. Itt az asszonyok világát Tatjana irányítja.

Az ő lakása ajtajában áll a házioltár, neki vannak döglött fegyverei az előszobájában, az ő házának helyiségeit lepik el a külföldről, Kárpátaljáról érkezett ruha és ételadományok, az ő falain sorakoznak olyan gyerekrajzok, amilyenekre senki nem vágyik.

Tatjana lakásánál bámészkodunk. Egyszercsak a Bethlen-kastély udvarán jövő-menő férfiak között, mintha ők is a ház dolgozói vagy lakói közül kerültek volna ki, elősétál két gólya: Biden és Johnson. Velük futólag akadt dolgom első este és ők azok az amerikaiak, akik a putyini propagandát beszopva ezt a háborút, marhaéleseszűen, átlátva ám minden furmányon, elsősorban Amerika háborújának képzelgik, teszemazt a honvédő Oroszországgal szemben. Bár ezek nyilván nem járnak Ukrajnában, de azért üzenem: igazuk van, két amerikai, a Biden meg a Johnson nevű, valóban önleleplező módon ezekben a percekben is ott van Ukrajnában.