Olvasási idő 10 perc

hazám, hazám! - föld, föld!

♦ BOJÁR IVÁN ANDRÁS | ESSZÉ

Kisiskolás éveimben az akkor még egyetlen állami televízió havonta jelentkező kívánságműsorában, tv-stábok által utcán, gépsorok mellett, távolsági busz volánjánál, hajnali pékségben kameravégre kapott emberek rendeltek egy-egy népszerű műsorszámot.

Természetesen mindig azt, amit a kommunista párt kotyvasztotta kultúrpolitika iránymutatásai szerint dolgozó szerkesztők már jóval korábban kiválasztottak. Volt néhány rendszeresen visszatérő produkció: az erős német akcentussal beszélő Brachfeld Siegfried rövid stand up-ja, Hofitól a betonszürke és elviselhetetlen mindennapok összekacsintó és kedélyes sláger, amely álságos-kedélyesen lazításra bíztette az elcsigázott embereket. Azaz viseljék el azt, ami van. Aztán kabaréjelenet következett, melyben a valószerűtlen gyorsasággal hadarva éneklő Kazal László pakolt ki és be egy női retikült, míg végül beleőrült, hogy abban semmit nem talált meg. Ezek visszatérő műsorszámok voltak. Valahányszor ezt kérte a mesterkélten megrendezett vox populi, szegényszagú szobáiban felderült a szomorú és bezárt nép a kéken derengő képernyők előtt. Ám volt egy programelem, ami sohasem maradhatott el: a munkásból operaénekessé nevelt Simándi József áriája, amely összenőtt vele, s amit míg élt, más nem is igen énekelhetett el Magyarországon. Ez volt a Hazám, hazám! című hazafias ária, melyet természetes baritonjából a népszerűbb tenor hangfekvésbe átiskolázott énekes minden esetben fájdalmasan kínos fejhangú erőlködéssel adott elő. De ez senkit nem zavart. A közepes teljesítmény évtizedeken át lenyűgözte a nemzetet. Cseppnyi központilag adagolt hazafiság a jellegtelen szovjet internacionalizmus elviselésére.

 

A világismertségre jutott három tenor előtti kor volt ez. Elszigetelt, jóindulatú félreértésekből meg cinikus manipulációkból nőtt fals mitológiák világa. Az emberek azt hitték, hogy a német romantika stílusában kissé megkésve működő másodvonalú komponista, Erkel Ferenc dala a Bánk Bán-ból, az operaária-irodalom egyik csúcsműve, – s a kötelező munkás arcát mindhalálig védjegyként őrző Simándi megfeszülő nyaki erei pedig a bellcanto legmagasabb szintjét képviselik. Népszerűségük a pop-slágerek népszerűségével vetekedett.

 

Hazám, hazám… – dünnyögtem fejcsóválva, amikor lefelé kanyarogtunk az egykori Centrum Áruház kényelmetlenül meredek, kopott lépcsősorán. A hatodikról tartottunk a földszint felé. Ki az utcára, a még langyos őszi este friss levegőjére. Halottak napja volt. Fent pár perccel korábban ért véget Lorenzo León előadása, melynek hatására életem távoli korszakainak hangulatai csúsztak egymásra. És még több is: városom Budapest történelmének távoli periódusai.

 

A helyszín, melynek lépcsőin lépkedtem, Budapest egykor legpompásabb áruháza már régen nem az volt, mint aminek épült. Idegen, ha akkor belépett oda, fel sem ismerte volna. Valaha, a harmincas években itt mozdult először mozgólépcső Magyarországon. A város közepén áll. Hatalmas és fakult. Évtizedeken át a talmi girlandokkal gazdagított eredeti homlokzatot bordás alumíniumlemezek rejtették. Nemzedékek nőttek fel abban a meggyőződésben, hogy ez a ház mindig is úgy akart kinézni, mint egy elhagyott, esőáztatta rozsdás mosógép. Tetején ekkoriben sűrű graffity-szövedékkel behálózott partyhely működött, éjszakánként a legfrissebb designer drogok révén tét nélküli mindennapjaikból kiszabaduló kamasztömeg hullámzott ott a tüc-tüc-tüc ütemére. Alsóbb szintjein a rezsim által azóta is kisemmizett civil szervezetek kapaszkodtak egymásba. Egy ablaktalan poros helyiségben működött a korrupciótól átitatott közéletet könyörtelen profizmussal ellenőrző független portál, az Átlátszó szerkesztősége. És volt ott egy előadóterem, amelyben akkor, azon az estén Lorenzo León ősi maja szertartása elevenedett meg.

 

Ugyanezen a lépcsősoron, csak éppen fölfelé szaporázva, négy évtizeddel ezelőtt ázott posztókabátszagú tömegben és ugyanabban a hideg lámpafényben húzott maga után anyám. Alig győztem a lépteit követni. Iskolaköpenyt, ünnepi alkalmakra kötelező úttörőinget és úttörőnyakkendőt vásárolni jártunk ide. Iskolatáskát. Tolltartót. Tömött sorokban vártunk a választék nélküli, olajbarnára mázolt, polcok és pultok előtt. Előttünk és mögöttünk hozzánk hasonló anyukák és gyerekeik toporogtak, hogy ugyanazt vigyék innen magukkal, mint mi.

 

Köztes idő. Hazátlan otthon. Ez volt a hely, a szülőföld, a városom. Simándy magas hangoknál megcsukló énekétől belengett, szépségtől fosztott ország. Gyerekkorom.

 

Harminc évvel a sivár sorban állás előtt ez a ház romosan, kiégve, vak ablakokkal nézett a XIX. század végének legnagyobb magyar színésznőjéről, Blaha Lujzáról elnevezett térre. Akkor még itt állt az Osztrák-Magyar Monarchiában uralkodó német nyelvvel szemben évtizedeken át zajló hazafias küzdelem fellegvára, a Nemzeti Színház, melyet a második világháború lángjaiból előlépő életben maradt színészek saját kezükkel építettek újjá. A Hazám, hazám! havi egyszeri meghallgatására engedélyt adó pártvezetők fél évszázada éppen abban az évben bontatták el, amikor megszülettem. Szemközt, százötven méterre az áruháztól, a várost gyűrűbe fogó Nagykörút sarkán terpeszkedik a nagy háború utáni elsők között megnyíló, hajdan népszerű EMKE kávéház. Budapest népe 1945 karácsonya előtt már itt a véletlennek köszönhetően érintetlen parvenü eleganciájú falak kulisszájában próbálgatta szilánkokra tört életének folytatását.

 

Itt ült akkor Márai Sándor is. Talán legismertebb memoárja, az Egy polgár vallomásai folytatásaként 1972-ben emigrációban jelent meg e korszakot összegző könyve, a „Föld, föld!”. A Vlagyivosztoktól a berlini falig tartó bornírt olajbarna kommunista fél-világbirodalom leigázott gyarmatának lakójaként eleget tettünk a rezsim formális igényeinek. Ha kellett úttörőnyakkendőt kötöttünk, hát persze, – s utána ugyanebben a gyerekekre szabott félkatonai uniformisban szaladtunk át a Mátyás templomba hittan órára, vagy ministrálni: nem okvetlen elragadtatott áhítatunk, mint inkább a szüleinktől kapott attitűd, a rendszerrel szembeni passzív rezisztencia szertartásigénye okán. Az emigrációban megjelent és a szigorral óvott vasfüggönyön átcsempészett Márai könyv néhány hónappal megjelenése után már a szüleim polcán virított talányos címével, szépen nyomott vörös borítójával. Ezekben az években Magyarországon pár ezer embernél több nem tudta, hogy ki ő. Az öregek közül a deklasszált polgárság maradéka még emlékezhetett e múltba veszett névre, világégés előtti regényei népszerűek voltak, de a középnemzedék és pláne a hamisított irodalomoktatáson felnőtt kortársaim még csak nem is hallhattak róla. Szüleimnek köszönhetően titkos beavatottként ízleltem sorainak ernyedt eleganciáját, pontos mondatait, bölcsességét, etikai szigorát. Látásmódja, értékrendje belém ívódott. A köztes időben polcunkról sugárzott. 1945 telén pedig itt, Blaha Lujza terén ült az EMKE Kávéházban és nézte a körúti kispolgárság élni akaró, üzletelő, régi életéhez ragaszkodó nyüzsgő kistársadalmát.

 

A „Föld, föld!” lapjain foglalta össze tán mindenkinél pontosabban Márai a haza és értékvesztés, a hajdan ezer gyökerével a földbe kapaszkodó nemesség kimúlásának élményét. Hazám, hazám! – dünnyögtem magamban a lépcsőn, ahol most végre nem fölfelé anyámmal, hanem akkori mexikói párommal lépdeltem lefelé a maja szertartás kavargó élményével. Ki az utcára, a térre, november elsejének langyos estéjébe. Százötven méter választott el az EMKE Kávéháztól, hová a tépázott ruháikban újraéledni vágyó budapestiek, meg a már ott dorbézoló szovjet katonák, kirgizek, csuvasok, kozákok és körúti kurváik közé egy szovjet egyenruhás ezredes lépett be hetven évvel azelőtt. A megszálló hatalmat képviselő tiszt és kísérete láttán elhalkult a publikum. Kiválasztott egy asztalt és leült. Márai régi és távoli ismerőst fedezett fel benne. Egy kispolgár zsidót. Banki kistisztviselőt a pár évvel korábbi régmúltból. Képviselőjét annak a nagyvárosi rétegnek, akiknek is köszönhető, hogy Budapest azzá vált, amiért ma is oly imádnivaló: magáról többet mutató, drótból és habarcsból gyúrt falaival nemes kőburkolatot mímelő mállékony pompájú, elszegényedetten és öregen is kacér dáma. Az ezredes bőséggel rendelt, széles jókedvvel fogyasztott, majd miután kiitta borát és száját megtörölte, odaintette magához a kávéház cigányzenészeit. Puszta jelenléte uralkodott a helyiségen. Hatalmas és győztes volt, pedig családja tagjai alig néhány hónapja foszlottak a semmibe Auschwitz kéményeiből. Nem tudhatjuk, hogy uniformisának szíjai miféle és mekkora fájdalmat szorítottak össze. Ez a haza, amely akkor már, kevéssel később pedig végképp nem volt a keresztény polgár Márainak sem hazája, mely az én istentelen muszáj-hazám lett két évtizeddel ezután, soha nem fogadta el fiának ezt a hatalma tudatában jelenlévő férfit. Péter Gábor volt az, a nemsokára kibontakozó sztálinista diktatúra legrettegettebb inkvizítora. Emberi életek kioltója, a magyar KGB Andrássy úti központjának pincéiben megkínzott emberek tönkretevője. Túl a kommunista rendszeren, hónapokkal az első szabad és demokratikus választások után egy aggastyán araszolt végig nap-nap után a nem vallásos, de öntudatában újraéledő pesti zsidó polgárság felkapott negyedének főutcáján, a Pozsonyi úton. A töpörödött öregembert belepte a forgalom, az akácfákon éneklő tavaszi madarak, az ablakokon kiáradó izgatott rádióadások hangszövedéke. Péter Gábor volt az. Soha senki nem lépett oda hozzá, hogy saját megcsonkított életét, a bátyjáét vagy az apjáét számon kérje rajta. Így végezte. Neve összeforrott a legvéresebb diktatúráéval. De ágyban feküdt háborítatlanul, amikor az utolsó lélegzetvétel is kiszűrődött a száján, mellyel élete zenitjén a kegyetlen vallatásait vezényelte.

 

Márai látta tehát, hogy a nemrég még banki adminisztrátor, de a szovjetek által hirtelen magas polcra helyezett ifjú és tetterős, kíséretével oroszul diskuráló, megszállóink egyenruhájában feszítő budapesti zsidó kispolgár a cigányokért int. A zenekar odaaraszolt köré. Néhány vonóhúzással beállították hangszereiket. Felkészültek. Péter Gábor pedig az őt semmibe vevő, családját kiirtó, Magyarországot a németek melletti vesztes háborúba sodró Horthy Miklós kormányzó huszonöt évnyi korszakának leghazugabb, legnegédesebb operett slágerét, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország-ot kérte elhúzatni magának. Ez a népdalt utánzó hazafias műdal Vincze Zsigmond és Kulinyi Ernő, A Hamburgi Menyasszony című 1922-ben bemutatott operettjének betétdala volt. Különleges hangfekvésben rezgett, mert hamar elszabadult a színpadokról, kiszökött az utcára és belopta magát az első világháború után egykori területeinek kétharmadát elvesztő Magyarország lakóinak sebzett szívébe. Azt a valós fájdalmat dalolta el hazugul, amelytől kótyagosan Magyarország a második vesztes háborúba támolygott bele. Horthy kormányzó és Péter Gábor a kis körúti zsidó évtizedei e túlzó, sosemvolt, mesterségesen generált hazafiasság kultuszában teltek. Épp az ellenkezőjében annak, amiben az én kilúgozott, politikai józansággal adagolt hazafiasságú gyermekéveim. A minden családi és törzsi értékét elvesztő, leigázóinktól hatalomhoz jutó Péter Gábor e dallal, mely soha nem volt az övé, de amit kisajátított ezen az estén, visszatért az őt semminek néző országba, ahol született, élt, amely soha nem fogadta be őt, amely az elpusztítására tört, s amelyet mindezek ellenére a hazájának érzett, s amelyben ezután mindenkit elpusztított, aki az útjába állt.

 

Hazám, hazám! – dünnyögöm magamban ütemesen lépcsőfokról lépcsőfokra, ahogy lépkedek lefelé. Fejemben Márai, Péter Gábor, a hajdan itt állt népszerű Nemzeti Színház helyén vákuumként feszítő genius loci, a hiány, az űr érzése keveredik. És egy élményé. Tapasztalásé. Egy XXI. századi maja keringett itt még az előbb, fenn a ma már jelentéktelenné vált kávéházzal szemben, az elbontott színház hűlt helye mellett az egykori pompáját és gazdagságát régen elvesztett, undergrund zárványként vegetáló áruházépület tetején, egy mécsesekkel rakott körben. A termet tömjén illat töltötte ki. Fala mentén oltár állt, középen a friss veszteség, a kevéssel korábban elhunyt Nobel-díjas mexikói író, Octavio Paz képéve; ijesztő-vicces rikító színű halálfigurákkal, sárga és vörös szirmokból megidézett utacskával, mely az oltárhoz vezetett. Otthon, a Föld, föld! melletti polcok egyikén mexikói párom apjának Paz által dedikált könyve szorult más jelentős közép-amerikai szerzők kötetei közé. Minden összeért. A Pozsonyi út, Péter Gábor kegyelemmel teli via sacrája, ahol vele hasonló meghurcoltatásokat átélt, hitehagyott zsidó eredőjű nagyszüleim éltek egykor. Itt fenn a hatodikon egy chilango, igaz mexikói járt rítustáncot az imént, aki a budapesti éjszakákon az ezer csodálatos pálinka hazájában kizárólag régtől megszokott tequiláját issza. Magas ösztövér férfi, Közép-Kelet Európában szokatlan vonásokat hordozó arcán ezer és ezer évek ősi vonásaival. Szertartása idegen, lenyűgöző, nehezen érthető. Érzem, hogy a befogadásnak más tereit kell kinyitnom magamban, ha kapcsolatot akarok teremteni e performansszal, mint a mi megszokott színházi befogadásunk. Lorenzo szinte meztelen, mint a conquista idejéről fennmaradt kódexek ábrázolásainak figurái. Testén festések futnak, jelek, melyek pontos értelme tán elveszett a spanyol pusztítás, bővérű és életerős indián újraéledés évszázadaiban. Hazám, hazám! – fogyatkozik. Mexikó nő. Az én Magyarországom egyharmadára zsugorodott az eltelt évszázadban. A világ legnagyobb városa, Mexikóváros lakosságának egyharmadát kitevő népességünkben minden héten többen halnak, mint ahányan születnek. Míg ma közel annyi mexikói él az USA-ban, messze otthonától, amennyi összesen lakta Mexikót akkor, amikor anyámmal az úttörőnyakkendőért álltunk a sorban ott, ahol ma egy idetévedt maja képviseli a spanyol és amerikai expanziót áttörő élni akarást. Mi a német és orosz expanzióban összetörtünk. A nagyhatalmúvá lett kis zsidó is, Pozsonyi úti nagyszüleim zsidó szülei is, a hazafiasságukat ma újra vagy cukormázas operett hazugságok, vagy veszett múlton búsongó életképtelen üzenetű dalok révén megélő nacionalisták, mindnyájan gyökértelenek, keresők, tévelygők, boldogtalan hazátlanok vagyunk. Itt. A hazánkban, mely immáron több nemzedék óta nem viselkedik hazaként. Ha valakit foglalkoztat is ez a kérdés, csupa csalás, hamis kisnemesi felmenő, soha hitelesen nem igazolható legendás grófi nagymama képviseli a családi mitológiák gyökérkereső éhségét. Százból kilencvenkilenc kortársam legfeljebb a nagyszülei nevét tudja, de a többi felmenő kiléte már homályba vész. Gyanúsan idegen, szláv, germán, latin, zsidó, cigány hangzású nevek viselői kevélykednek magyar mivoltukkal. Éhség maradt a kiégett Blaha Lujza téren: Magyarországon. De a megnyugtató, nem koholt, nem művileg eszkábált múlttudattal való jóllakás képessége nem született meg az éhség helyén. Az állatbőr ágyékfedőjében mécsesei közt újabb és újabb köreit rovó szálas inas alak egy nem másokkal szemben megfogalmazott nemzeti érzés, hanem önnön kultúrájába szerves beágyazottságának erejét mutatja. Itt is otthon van saját hagyományában, hiába mozog, ugrik, táncol a Föld túloldalán, egykori úttörő felszereléseink beszerzési helyén, a Corvin Áruház hatodik emeletén, ahol bár a hazám, nem voltam otthon soha. Produkciója rekonstrukció. Irodalmi és ábrázolási előzmények révén, a hitelesség igényével újraszerkesztett rítus. Egy indián kereste itt indián őseit saját mozdulataiban, s amit talált, nem volt hiteltelen. Nem mások ellen, hanem önmagért mozdult. Közép-Amerika több ezer éves indián civilizációja nem mítosz, legenda, hanem elpusztult állapotában is a nép sejtjeiben áramló folyamatosság. A kitárt karban, elnyúló testben is ezek a sejtek mozognak. A nézőtér sötét. Izzó tekintetek figyelnek. A XX. század idevetett, hátrahagyott maradék magyarjai. Kiknek csak dalaik vannak. Néha szépek és igazak, sokszor azonban szánandóan hamis és álságos dalok. Részeg éjszakákon, mikor a cigányokkal húzató pétergáborok örök dzsentri utódai bőgnek fel valahol, a magyar ég sötétje a valahai hazatalálás reményét nyeli el. Ezen a korai novemberi esten is ez történt. Budapest itt-ott felragyogó fényeiben a város San Diego-ba száműzött fia, Márai Sándor hetven év messzeségből integetett a tér túloldaláról Lorenzo Leónnak.

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI