Ez a hozzáállás általános Harkivban. Persze egész Ukrajnában az, de Harkiv, Ukrajna második legnépesebbje, frontváros. Pártucat kilométerre már oroszok vannak, rakétáikkal könnyedén elérhetik. És el is érik. Itt mindenki minden percben halálos veszélyben él. Többezren pusztultak el eddig. Lutri – mondja Marina, az Emberek az Emberekért civilszervezet önkéntese. Nem féltek? – kérdem. De, félünk. Csak hozzászoktunk a félelemhez. Mást nem tehetünk. Mindenki így van ezzel. Az elején, amikor légiriadó volt mindenki lement az óvóhelyekre, a metróba. Ma már senki. Akkor a piacot is bezárták, de hát annyiszor nem lehet bezárni a piacot. Muszáj venni-eladni.
Marina képeket lapozgat a telefonján. Nézd, ez itt a mi házunk, ez meg itt, mutat egy pár ablakkal odébb házfalba ütött hatalmas kormos lyukra, ez a szomszéd: egy bomba csak pár méterre mellettünk csapódott be nemrég. És mutat további képeket, Harkiv sebeit. Az életüket, mindennapjaikat.
Múlt éjjel havazott. Napközben aztán apránként olvadni kezdett. Ez itt már nem tél, hiába havas a táj, hiába fagy éjszaka. Harkiv főterén, amely a Vörös tér és a Tienanmen után a világ harmadik leghatalmasabb tere büszke címet viseli, jeges szél száguld. A hideg, a természet sanyargatása éppúgy része az életnek itt, mint a háború. Harkov annak idején szintén közel 70%-ban pusztult el a II Világháborúban, ahogy Budapest. Háromszor ment akkor a front rajta át. Csak ahogy a magyar nem, úgy az ukrán, katonanép. Kozák legendáiban, hőseiben, országszerte föllelhető kiszolgált tankokat, repülőgépeket piedesztálra tevő emlékműveiben. propagandisztikus tűzfalfestményein, a háborús helytállás, a katonai hivatás felmagasztosulása él ma is. Lélekben készenállnak a harcra. És készenálltak, amikor a háború most egy éve kitört.
Ukrajna nagy. Nem úgy nagy, ahogy mi a “nagy” fogalmát Magyarországon elgondolnánk. Kétezer km-re vagyunk Budapesttől, de ez nem ugyanolyan 2000km, mintha Párizsig, vagy azon túl autóztunk volna. Budapest és Párizs között sok érdekes ország, tartomány, város található. S bár természetesen Ukrajnában is vannak nagy és érdekes városok, az erreutazónak mégiscsak egy élménye van: jobbra is, balra is, órákon át, elképesztően dús fekete szántóföldek futnak husszú síkon, egész a horizontig. És akkor ez még csak csekélység Oroszország végtelen vidékeihez képest. Ez a léptékkülönbség azonban alapvető élmény. És nemcsak az idegennek, de az ittélők mindennapjait is a távolságokkal való szakadatlan birkózás határozza meg.
Mégis miért? Miért jöttünk ide? El is hozhatnánk ajándékainkat a határig, ott átadhatnánk egy ukrán vagy nemzetközi szervezetnek, aztán az elvégzett feladatban megnyugodva elköszönnénk. Nemcsak a nagy és híres szervezetek körül is időről időre felröppenő hírek, miszerint az adományok nagyrésze a hatalmas adminisztrációs teher és a szembeszökő jólléttel élő apparátus kezén-közén tűnik el, hanem mert bizony itt is létező a feketepiac, a segélyek kereskedelmi forgalomba jutása. Mindez így, kizárható.
Mindig ide a végekre készültünk, de ennyi holmival, feladattal, több nap volt eljutni a fronthoz közel. Harkiv, avagy ahogy nekünk magyaroknak még a szovjet időkból megmaradt, Harkov, másfélmilliós nagyváros. Majdnem mint Budapest. Nemrég még, a hatalmas egyetem miatt, nyüzsgő nemzetközi élettel. Mostanra deprimált és üres. Rengetegen menekültek el innen az ország belsőbb részeibe, nyugati végébe. De ahogy Marina elmeséli, akad olyan is, aki először külföldre menekült, majd a honvágy visszahúzta. Most megint itthon él és reménykedik a folyamatos veszedelemben. Ilyen pokoli szélsőségben szépen tisztázódnak a dolgok: mi fontos az életben és mi kevésbé. A családod, az akihez tartozol, vagy a szabadságot, békés nyugalmat igérő ismeretlen. Netán a hazád, a városod, ahol felnőttél s neked eddig mindent adott, de most mindent el is vehet.
Marina fiúját már besorozták. Még nem vonult be, de Ukrajnát nem hagyhatja el. Egy napot csúsztak. Tavaly készenálltak, hogy Londonba menjenek dolgozni. Ha nem is örökre, de kipróbálni magukat a nagyvilágban. Indulás előtti napon törtek rá az oroszok Ukrajnára. Marina a társához hű, itthonmaradt. Most önkéntes, mint oly sokan, hisz a háború miatt állások tízezrei szüntek meg. Az agresszió első időszaka nagyon nehezen telt. Mi Magyarországon ehhez hasonlót a covid betörésével éltünk meg, – leállt az élet. Elment az áram. Hiába volt Marina kártyáján pénz, hosszú ideig így mégsem férhetett hozzá. És tömegesen mások sem. Enni azonban muszáj volt. Legalábbis lett volna. A fűtés is leállt, paplan alatt kucorogtak kifagyott lakásaikban, ahol a szobában is meglátszott a kifújt lehellet.
Minderről az adományok átadásakor mesélt. Ő és társai civil önkéntesek, egy megzavart társadalmi működés során a mindennapok nehézségein segítő közösség tagjai. Megható kedvességgel fogalmazták meg, hogy mennyire örülnek, milyen fontos a segítség, amit most a magyaroktól kapnak. Mennyire fontos a valóban sokfelé nélkülözhetetlen eszközökön túl a tudat, hogy olyan távol élő emberek is, mellettük állnak, gondolnak a bajra, amely őket sujtja.
Hát, ezért vagyunk itt személyesen.
VIKTORIA PROSPEKT
Estére befutunk Dnyiproba. Újra meglep, hogy milyen nagy és lüktető városok vannak Európa szélén is, hogy a mi mentális térképünkön általában egyáltalán nem jelenik meg egy fél világ. Egykor gazdag, legalábbis erős létezés volt itt, gyárak, egyetemek, a házfalak emléktábláin domborműveken megjelenő számomra ismeretlen tudományos és kultúrhősök, amelyek így együtt az ittélőknek a lét teljességét adta. Most új élmények, drámák, katsztrófák erjesztenek új közöségi tudatot. Mint például a tragédia, ami nemrég rázta meg a várost, és mindent elvett attól a közel ötven embertől, köztük hat kisegyerektől (
https://kyivindependent.com/…/here-are-the-victims-of…), akik ittpusztultak az egyik legnagyobb, szándékosan civileket célzó orosz Kh-22-es rakétatámadásban.
Kétszázharminc lakás vált semmivé egyetlen pillanat alatt, hol máshol, mint a Viktoria Prospekt kilencemeletes házsorában. Megfélemlítés, az ukránok betörése volt a cél. Most csend motoszkál a háztömbök között. kutyasétáltatók róják néma köreiket. Egy hisztis házieb csaholása verődik aztán összevissza a sáros parkot, szomorú játszóteret övező házfalakon. Csak a szél csapkodja ijesztően a kiszakadt ablakok mögött még az idővel feleselő függönyt. Ez maradt.
