Személyes védjegyévé vált láthatósági narancssárga fluoreszkáló kezeslábasában érkezik, s azonnal egy sötét udvarra hajtat velem. Majd magamrahagy. Kétszázhúsz láda üveget kell hirtelen a kocsijáról lepakolnia. Viktor a Színes Edények mozgalom és alapítvány megalkotója. A 10 millió Fa indulásához hasonlóan, 2019-ben egyetlen facebook poszt hatására keletkezett szemétgyűjtő, szelektáló, visszaforgató szervezete. Ma is pakol, hurcol, szelektál és elrendez. Este van, egész nap úton voltam, ülök az autóban. Internet nincs, nem tudom szeretett facebookomat pöyögtetni. Mintha régen lennénk, az üres időt gondolkozással vagyok kénytelen kitölteni. Tökéletes csend és idegenség. Mintha ejtőernyővel dobtak volna le ide. Hol van már a másfélórával ezelőtti és egy világgal odébb álló csárda ebédjének békebeli unalma? Az ismeretlen koromsötét udvaron pillanatokra kivehető formák villannak fel Viktor és társai fejlámpafényében. Pompás portikuszos épület mutatkozik romos, kopott alakban. A bejárattal szemben apró focipálya, szertelenül, koncepció nélkül ültetett mindenféle fák. Negyvenpercet várok, mire végeznek a rakodással. Viktor és csapata a kastélyt övező udvar oldalépületébe tér. Engem is odahív. Első perceim Ukrajnában, s az első emberi kapcsolódás pszichedelikus valóságba rángat.

Bemutakozom pár férfinak, egy középkorú asszonynak. A napi munka vége van. Topogok a hirtelen lecsapó hidegben, aztán elémpattan egy katonaruhás férfi, ukránul hadarva magával von, már megyünk is az udvaron hátra sötét barakkok, elhagyatottnak ható kertrészek felé. Kalauzom egyszercsak megtorpan, egy fa alatt békésen üldögélő madárra mutat. Nem értek hozzá, talán ölyv, vagy tán bagoly? Az ember rendületlenül hadar, próbálnék kihámozni egy-egy szót, ami támpontot nyújthat, hogy milyen témakörnél járunk. Hamarosan ajtó csapódik fel: hosszú komor helyiség végében magányos gólya áll. Kalauzom csak beszél, hevesen gesztikulál. Egy távoli kémény felé, mutat, mintha ott is feltűnne egy gólya kontúrja. Csak hát éjszaka van, koromsötét. Kicsivel később kiderül, Vologya ornitológus. Az imént szenvedélyébe avatott be. Törtszárnyú kedvenceit mutogatta, s így kiderül, hogy az egykori, XVII. században emelt Bethlen-kastély ma beteg madarak otthona. De nemcsak nekik. Máris újabb lokálpatriota sajátít ki magának. Körbevisz, mutogatja Beregszász tán legősibb épületét. Ő már angolul beszél, könnyebben követem történetét: Rákóczi újította föl a házat, a kastély külső falain emléktáblák sorakoznak. Itt alul húzódik a város legősibb és legmasszívabb pincerendszere. Benne ma a gyerekek légópincéje. Légitámadások, riadó idején ide húzódnak a lurkók. (most hogy ezt írom, már elnyújtott keserves hangon búgnak is a szirénák) Viktor megint eltűnik, szaladgál, ügyeket és telefonbeszélgetéseket intéz. A szakállas fiatalember körbevisz, le a pincébe, majd föl a kastély folyosóira. Minden fal sokszázéves történetet mesél. És ő fogékony erre. Egy irodára rángat. Semmit nem értek, a helyet sem, az emberek közötti viszonyokat sem tudom dekódolni. Az irodán hatalmas mappákat tesz elém, lelkesen lapozza, mintha évszázados kódexek pergamenjeibe merülne, úgy néz hetvenes évekbeli iskolai fényképeket, sportdicsőségeket regélő emlékkönyvi bejegyzéseket. A két foliáns vélhetőleg a Bethlen-kastélyban évtizedeken át működő gépészeti technikum emlékkönyve. Aztán előrefut, föl az emeletre: mint valami műemléket, elragadtatásra érdemes teret mutatja meg a valahai kastélyban valaha működött iskola valahai tornatermét. Ami ma hasznavehetetlen poros romhalmaz. Szomorú űr. A semmi helyszíne.

Míg a cselédépület előtt topogtunk, feltűnt a házioltár: Beregszász háborúban elhunyt fiainak, apáinak fényképei. A 25ezres városnak máris van 16 saját halottja abban a háborúban, amely innen több mint ezer km-re zajlik. A háború betegség, az országtest valamennyi sejtjét áthatja. Hiába, hogy még el sem mosogatták talán a határ túloldalán az ebédem tányérjait, ez itt már egy hadi logika szerint létező világ, sok nélkülözéssel, szegénységgel, múlt és nyugalom iránti kósza vággyal.