Pedig amikor indultam, a 22-e, de különösen a 24-e évfordulója azt sejtette, Putyin és agyagagyú tábornokai valami extrával kedveskednek ezekben a napokban. Nem bánom, hogy elmaradt. Minden kihagyott alkalommal kevesebb fiatal pusztul.

Ma délelőtt még elbúcsúztunk az utolsó két 6000Kv/A-es áramfejlesztőtől: a legmagyarabb ukrajnai város, Beregszász önkormányzata kapta meg. Kiürült a teherautó, vissza Magyarországra már könnyeden pattogósan szökdécselt haza.

Szóval végre – végül, itthon vagyok: az elmúlt 3 nap folyamatos utazással telt. Ahogy írtam korábban, Dnyipró nagyon messze van ide és nemcsak a közel ezerhétszáz km miatt. Eredetileg tervben volt Zaporizsia fölkeresése is, de a távolságok miatt kénytelenek voltunk rövidíteni és hét nap után visszafelé venni az irányt. Oda le Jászberényi Sándor ment, sőt, azon is túl ki az aktív frontig, egy-két kilométerre csak onnan, ahol már egymást darálják a szembenálló felek. A 24.hu-n folyamatosan jönnek tudósításai.

A nagy, 28 órás szakadatlan autózást csak rövid kimerült alvás szakította meg Privne mellett egy autópálya motelben. Aztán újabb állomás következett: az ungvári Görög-Katolikus Papi Szeminárium. Ez a helyszín a segíteniakarás általános feladata mellett személyes érzelmi motívummal is telitett: anyai nagypapám, Dr. Sztankay András püspöki helynök, kanonok-parochus, innen indult el nehéz papi pályájára. Itt tanult kamaszként, innen rajzott ki, s ragadt aztán felszentelése után Trianon miatt Kis-Magyarországon. Elsőként ifjúlkori szolgálóhelyén, Bodrogolasziban, majd káplánként Budapesten a Rózsák terén álló kis Görög-Katolikus pélábánián, hová édesanyám is született. Végül 1940-től haláláig, 1978-ig a Dunántúl görög-kaotolikusait összefogó budai plébánián, a Fő utca és a Bem tér találkozásánál.

Családomnak ez az anyai ága korántsem viselt magyar neveket: Laurishin, Ilniczky, Stankaninec (ebből lett a Sztankay) – és hasonló szláv, ruszin, lengyel hangzású nevek ezek. Mégis magyarok voltak. Kárpátaljáról elvándorlásuk után idővel teljesen magyarrá lettek. Öntudatos, büszke magyarrá, bár nagyapám haláláig tudott ukránul és oroszul is. Most, amikor nagyapám gyermekkori városa, az ungvári temető fejfáit nézem, nemcsak évtizedekre visszamenően a magyar nevű holtak sírjait. Mellettük ott sorakoznak a legfrissebb sírok, a fronton elvesztett ifjú férfiéletek sírjai, melyeken az ukrán családnevek között rengeteg magyar név is feltűnik: Kiss, Magyar, Kovács, Csavarga és mások. Ki az, aki kibogozni képes, hogy e nevek viselői ukránná lett magyarok, jelző nélküli magyarok, vagy simán olyan ukránok, kiknek régről valahogy megmaradt magyar hangzású neve van? (…e pillanatban felbőg egy motor az ablakom alatt, Pesten, de összerezzenek, mintha a csak párszor hallott légvédelmi sziréna kezdő felbőgése lenne) Aki itt él (s hal) annak a számára mindez nem érvényes kérdés. Rengetegen élnek errefelé többszörös identitással. Számukra nincs kényelmetlenebb helyzet, mint amikor a politika a valamelyik oldal melletti színvallást forszírozza. Aki ukrajnáért halt, jó ukrán polgár akkor is, ha magyar. Csak Magyarországról, uszítva, megosztva van jelentősége annak, hogy magyar-e az áldozat. Hogy a világ legcinikusabb miniszterelnöke, bármiféle saját erény jogalapja nélkül henceghessen azzal, hogy ebben a háborúban magyarok már haltak, míg a Nyugat népeinek gyermekei nem. (Speciel ez sem igaz.) A Karmelitából, pláne ismert fals egocentriuzusával, az élet valódi összetettségét megérteni ne lehet. Mondjuk szándék sincs rá egy olyan alamuszi mód ártással kalkuláló csaló részéről, ki az orosz terror évfordulójának reggelén azzal hülyíti-hergeli sajátjait, hogy nem tudható, ha úgy alakul vajon az ukránok megtámadnák-e Oroszországot? Józan és erkölcsös belátás itt már nem létezik. Neki csak az alulinformáltak összezavarása marad, abban, a zavarosban tud legsikeresebben pecázni.

Olyan ez, mint az ukránok lelkes lenácizása. Hisz ezt a hazugságot is a rettegve-szeretett gazda, Putyin terjesztette: az ő politikai méregkonyhájában kotyvasztották. Nehéz nácinak elfogadni egy olyan hadsereget, amelyben az említett magyaroké mellett több más nemzetnek is saját közössége van: örményeknek, fehéroroszoknak, és nach dazu: zsidóknak, kiknek szintén saját zászlóalja harcol a fronton.

Tegnap késődélután befutva nagypapám ifjúkorának helyszínére, Jan atya fogadott, ő és társai vezettek körbe a kolostoron, az iskola termein. Ők vittek le az altemplomba, hol a szerencsésen megmaradt néhány hajdani sírkőlap maradványai képviselik a múltat. Itt az altemplom halottait egytől egyig kihúzkodták sírboltjaikból, s a földi maradványokat szeméttelepre vetették a szovjetek. A papságot, köztük nagypapám egykori iskolatársait, kivégezték vagy elvitték a gulágra. Öldöklésnek, pusztításnak, szenvedésnek ezen a kárpátaljai földön is bőséggel van hagyománya. Mikor a ma temetett katona sírját nézem, megértem, hogy oktalan halála nem elszigetelt eset, de történelmi összefüggésekben vizsgálva, szinte szomorúan szükségszerű.

Harmadszor szeltem tegnap keresztül oda-vissza a Kárpátokat. Vagyis hatodszor keltem át völgyein, folyója, a Latorca mentén. Még mindig idegen és távoli vidék. Fenkölt, nagy és felemelő, ahogy az ilyen gazdag adottságú hegyvonaulathoz illik. Meg kell állnom egy pillanatra, hogy magamat meggyőzve tudatosítsam: családom ebből a világból fakad. Erdeinek hangulataiban családom örökítette történetek sejlenek elő. Felmenőimnek ezek az útkanyarok, olvadásban is hosszan kitartó hófoltok életük természetes környezetét adták.

Eredetileg semmi közöm Ukrajnához, a háborúhoz. Aztán, ha mélyen megkaparom tipikus közép-európai családom históriáját, kiderül, hogy mégiscsak. Hogy de! Hogy nagyon is!