Olvasási idő 7 perc

furcsa év

BOJÁR IVÁN ANDRÁS | NOVELLA

(…) Két éve tavasszal jelent meg az első csoport. Gyalog tűntek föl az úton a kanyar után, lassan közelítve a faluhoz. Csomagokat cipeltek szíjakkal magukra kötve, néhányan pedig babakocsikból átalakított magasra rakott apró kordét toltak maguk előtt. Hét-nyolc ember. Nőkre nem emlékszem. Azok csak később váltak mindennapossá a faluban a kisboltban, miután az első csoport tábort vert egy elhagyott, beszakadt tetejű borospince mellett. Összelopkodott szőlőkarókból szűk kerítést vontak a rom meg a hozzátartozó betonkávájú kút köré. Erős drótokkal fonták feszesre. A tetőt rendbehozták. Bebújtak alá, ott aludtak aztán.

Fotó: Fortepan

Érkezésük másnapján a járási központból kijött a járőr. Két húszévforma rendőrtanonc terepjárón. Vézna magas fiúcskák, meg a negyvenhez közelítő szakaszvezető. Végighajtottak a szőlők közötti homokos dűlőúton, a leengedett kocsiablakon át heavy metal harsogott kifelé. Felhajtottak a felhőszakadások szabdalta kimosott kaptatón, zörgött a leharcolt suzuki, kiszálltak, bámészkodtak. Egyikük fotózott a szolgálati telefonjával. Nem mertek közel menni a csoporthoz. Azok pedig komoran néztek feléjük a karókerítés mögül, bizalmatlanul. (…)

 

Pokoli nyár következett, hevesebb mint előtte bármikor. Két hónapon át közel negyven fok volt a napon. Gutaütést kaptak azok a megmaradt gyümölcsfák is, amik eddig bírták úgy-ahogy. Odalett a télre tervezett lekvár meg kompót alapja. Csak a paradicsom viselte jól a meleget, akinek volt kútja és hajnalonként tudott kicsit locsolni, hatalmas bokrokat nevelt. Mint az utóbbi években kialakult, már május elején beindult a szezon. A vidék rendületlenül vonzotta a nagyvárosok módos népeit, akik aztán megrettenve nézték a hegy alatti műút forró aszfaltján vergődő túlhevült énekesmadarakat. Sokan merészkedtek ki a városokból ilyenkor. Merészkedtek? Inkább szöktek az elviselhetetlen túlzsúfolt égő kőkatlanból. Az egyre dagadó tömeg falak és sorompók mögé zárva csak a szegényeknek jelentett kizárólagos menedéket. A gazdagok mozoghattak most is, mint mindig. Mifelénk ekkor még nem ürült ki a vidék. Az öregek nem tágítottak. Azóta őket is elvitték a gyerekeik, akinek sikerült családostul biztonságban meghúznia magát valahol a fővárosban. Két éve már tőlünk messzebb is mentek, külföldi nagyvárosokba is, ahol a kapukat szogorúan védik. (…)

 

Miután az első csoport letáborozott, azt hihettük, ez ennyiben marad. Új szomszédok, megszokjuk egymást. De nem barátkoztak, furcsa volt. Befészkelődtek a hegyoldalba, és nem beszélgettek a falubeliekkel, de a hegyiek közül sem senkivel. A pincéjük környékét rendben tartották, példás rendben, feljebb a szőlőben a meggyűlt bosszantó szemétkupacot elvitették. A földhöz nem nyúltak, nem termeltek azok semmit, nem tudni miből tartották fenn magukat. Csak az volt feltűnő, hogy mintha a talajból szivárognának elő, napról napra többen keringenek a pincéjük körül meg a környéken. a szél hozott csak el néha tőlük talányos mondatfoszlányokat. Senki nem értette mit beszélnek azon az éneklően lágy nyelvükön.

 

Gyönyörű volt a nyár. Izzott a táj, a körbefutó hegyek és gerincek vonulata fölött heteken át remegett a levegő. Júliusra megszálltak két másik borospincét a szomszédban, őszre még négyet. Egy év múlva nem nyolcan voltak, hanem nyolcvanan, – ha nem száznyolcvanan.

 

Szüret ekkor már nem volt. Július elejére lyukasra égtek a szőlőlevelek, nem kapott a növény elegendő oxigént, odalett. Eső csak elvétve érkezett és ha mégis, akkor kevés. Nem volt miért várakozni, Egyre több furcsaság történt a hegyben.

 

(…) Győző bácsit egy ködös hideg hajnalon az utat tartó támfal tövében találta meg a hegyi őrség, ami akkor még működött. Kicsit lejjebb, a kápolna mellett lakott az öreg. A légynek sem tudott volna ártani. Érthetetlennek tűnt ki és miért épp őt szemelte ki magának. Pénze sem volt és tartalékai sem. A fia járt ki hozzá lóval tíznaponként, kéthetente. Győző bácsit a kerti csap csövével ütötték agyon. Ott feküdt az is, rádobva a testre. Később lett világos: ciszternájának 16 köbméternyi vizét szívták le és vitték el még akkor éjszaka. A körorvos szerint több halálos ütést is kapott. Ekkoriban már sokan gondolkodtak ugyanúgy. Sokakban nem maradt kétség tovább, hogy ki követhette el.

 

Ma már azt gondolom, nem kellett volna akkor szervezkedni. De persze érthető, hogy Sanyika nem hagyta ennyiben a dolgot. Mégiscsak az apja volt az öreg. Sanyika bent a városban, Árvarendeken összeszedett néhány embert, lehettek vagy másfél tucatnyian. Ismerték a hegyet jól, hogy ne ismerték volna?, mind itt nőtt föl. Ott voltak gyerekek a Héjja-szikla és a kőfejtés közötti fennsíkon. Akkor éjjel kimentek a telephez. Így hívtuk eddigre az idegenek területét, amit csak úgy elfoglaltak maguknak. Amikor pedig jött a tulajdonos háborogni, hogy az a föld az övé, arra ráijesztettek, elkergették. Nem féltek ezek a rendőröktől sem. Igaz, ekkor már a rendőrség eléggé szétesett. Csak az járt be dolgozni oda is, akinek valamiért kedve volt, elhivatásból önkéntesi alapon, hiszen fizetés nélkül senki nem kötelezhető. A városháza kapuján lelakatolt vas keresztpánt feszült, az ügyfélszolgálat, a telekkönyvi iroda is bezárt. Minden. Nem volt csoda, hogy az első szemle után elmaradtak a fiúk, soha többé a hegy felé se néztek. Sanyika kijött az éjszaka közepén az embereivel a telephez, lopva közrefogták a területet, ahol akkor már lakhattak vagy kétszázan és megadott jelre molotovkoktélokkal dobálták meg a gyüttmentek sátrait. Hatalmas ribillió lett ebből. Senki nem sejtette, hogy bevédik magukat. Husángokkal lécekkel a kézben férfiak törtek ki a karópalánk mögül. Sanyikáék szétszaladtak a szőlőben. Egyet aztán megfogtak tőlük, a régi pék fiát, Márton Zsoltot. Senki nem tudta lehozni őt a hegyről. Később valakik, ezt sem tudjuk már meg soha kik voltak, alkony után a holttestet leemelték egy lovasszerkér platójáról az útra.

 

Vége volt onnantól a békes viszonynak. Mi is megszerveztük magunkat, a hegyi őrség kibővült, megerősödött. De amazok egyre többen voltak. Karcsi fiatalon megjárta Ukrajnában a háborút, Ungvár mellől jött át a családjával aztán, szóval ő tudta mi a teendő. De ez is csak addig ment, míg őt magát el nem kapták a gyüttmentek. Rémülten húzódtunk vissza ezekután, nem akartunk ujjat húzni ezekkel többé.

 

Télen aztán csendes volt a hegy. Nem a hó miatt, mint annak idején, mert az ebben az évben sem esett már. Nem történt incidens, de az mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a telep egyre nő, mostanra az első csoport százszorosa lakja. Egy egész tömeg. Rengeteg család, köztük temérdek kisgyerek. Zavartalanul járnak-kelnek a faluban. Ilyenkor nincs kötözködés, mindenki kerüli, hogy összetűzés legyen. Kisebb tárgyakat próbálnak eladni a falubelieknek: fából kézzel kivájt sótartót, tálat, efféléket.

 

Csíkberényből katonák jöttek egyszer. Nagyon örültünk. Karácsony előtt jártunk. Egyébként ez volt az első ünnep, amit a zűrzavaros helyzet miatt nem ünnepeltünk. Mise sem volt éjfélkor, csak páran beültünk a konyhába, elénekeltük a Kiskarácsony-nagykarácsonyt. (…) Vasúton érkeztek a katonák, az állomáson aludtak. Csak reggel masíroztak ki a kiégett majorig. Ott fordultak fel a hegynek, fel a telephez. Nem tudni mit akartak, talán erőt mutatni. Nem szóltak hogy jönnek, és később sem tisztázódot mi célból érkeztek. Hideg sárga volt az ég. Egyenruhában, fegyverekkel a vállakon fölkaptattak, megálltak, nézelődtek a telep kapujánál. Topogtak a fagyos porban. Azt akarták talán, hogy lássák őket a telepiek, hogy tán megijedjenek tőlük. De akkor a pincékben és a lopott deszkákból, faanyagokból ácsolt szabályos házikókban sokkal több ember élt már, mint a szakasznyi katona. El is mentek hamar. Éjszaka a fák között sötétben ereszkedtek vissza a lapályra a hegyből. Kimentek az állomásra és a hajnali vonattal visszamentek oda, ahonnan jöttek. Soha többet errefelé karhatalom nem járt. Magunkra hagyott minket az ország. Telefon, tévé, internet ekkoriban már nem volt. Csak bent a városban, a  helyőrségi irodára érkeztek néha hírek. Onnan már nem jutott ki hozzánk az sem. Nem tudhattuk, hogy nemcsak magunk vagyunk a bajban.

 

Meglepő, a vasút még működött. Mindinkább össze-vissza, nagy kihagyásokkal, de időnként érkeztek és indultak szerelvények. Üres vagonok. Az emberek már nemigen vándoroltak ekkor.

 

Tavaszra nem csak a telep volt, de telepek. A hegy túlfelén is kialakult két ilyen terület, meg a város felöli oldalon. Nagyapáink ültette mandulafák festették februárban rózsaszínre a hegy oldalát. Fönt a hegyplatóra nem gyüttment már nem is ment föl többé. Nem láttam, de azt mondják odafönt várost építettek maguknak. Egész február-március alatt a kidőlő fák csikorgó reccsenését hallgattuk. Meg kopácsolást, ácsolást. Aki néha meszebb merészkedett, visszanézve láthatta, hogy a hegytető újra kopár, akár százhúsz évvel ezelőtt.

 

Ez volt az első év, hogy senki nem jött. Mármint nyaraló vagy turista. Hiába duzzadtak föl hat-nyolcmilliósra a nagyvárosok, hiába tizedelte az ottélőket az éhezés, a víztelenség, a gyógyszerhiány miatt fellépő járvány, a hatóságok nem engedték ki őket, és akkor már mi sem kaptunk a védett helyekre bebocsáttatást. Ott maradtunk a senki földjén, ütközőzónában, egy üdülőparadicsomban rettegve, kitéve a gyüttmenteknek, akik mint a fekély a testet, úgy lepik el fokról-fokra a tájat. Ha így megy tovább, ez a legfőbb félelmem, nekünk kell majd útrakelnünk, ha nyugalmas helyet szeretnénk magunknak.

 

Mi nem mozdultunk és nem mozdulunk most sem. Egész jó helyet találtunk itt a hegyben. Nem vagyunk szem előtt. Erdő takar minket, bár úgy látom, a szárazság a fáinkat nem sokáig kíméli. Egyelőre nem tűntünk fel a telepieknek, akik sajnos egyre több területet követelnek. A falu szinte üres, egy-két mindenről lemondó öreg bujkál csak a házak között. Van meggyűjtött esővizünk is. Vermünk tele krumplival, almával. Még nem fedezték föl. Jövő nyárig kitartunk. Ez biztos. Hogy utána mi lesz, elképzelni sem tudom. Bizakodunk.

írásaim

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI