Kép: Kazimir Malevics: Fekete négyzet, olaj/vászon, 1915. (Tretyakov Képtár, Moszkva)
Én sem. Amikor nem globális, meg nem az emberiség történelmének léptékében gondolkozom, márpedig alapvetően nem abban szoktam, jobban foglalkoztat, hogy mit lopott ma az Orbán család, milyen emberellenes gonoszságra vetemedett megint a teljesen idejétmúlt nagyorosz birodalmi álmokat kótyagosan kergető Putyin. Általában véve emberi léptékű színielőadások kötnek le, melyekben a Jó és a Rossz folytatja évezredek óta szakadatlan, soha véget nem érő harcát. Pedig az ezek nyomán átélhető puszta bosszúságok, erkölcssértések, drámák, tragédiák, fájdalmak oly parányiak, hogy meg sem jelennek azon a képen, ami az MI következtében gyökeresen átalakuló emberi létezés fenyegetettségének vásznán tűnik elő nap – nap után a homályból.
Bibliai kort élünk megint. Az emberek, időnk kezdete óta először, nem egymás ellen fordulnak, ahogy a sokezer zizegőpapírra írt oldalon sorakozik szomorú történetünk. Az Ember most, amikor átadja tudását a magateremtette gépnek, végsősoron önmaga, fajtája ellen fordul. Így zárul be a historia
A történetek s az emberi létezés elején a tudás fájáról leszakított alma kinyitotta az ember szemét, kinyitotta kíváncsiságát a lét nagy titkaira, kitágította a tudatát, fölismerésekre vezette. Mindenekelőtt, emlékszünk, ráébresztette mezítelenségére, s így a szégyen mivoltára. S hogy azt megelőzze, kifejlesztette a testet elfedő fügefalevél után a ruhát, majd a testi és lelki lelepleződéssel fenyegető szényent megelőző önvédelmi viselkedésmintáit, a gőgöt, a kevélységet, a hübriszt, végül az önmaga ünneplésével elfoglalt, szelfimámorban élő szuperegót. És megteremtette a hübrisz szenvedélyes létálapotát, a hatalom és győzelmi vágytól hajszolt versenyt, a harcot, a háborút. Hozzá a pusztítást, a szívtelen kegyetlenséget, s hogy e rontásban mégse vértől csatakosnak, kíméletlenül aljasnak lássa magát, amilyen valójában, fölépítette magának az önfelmentés katedrálisait: az ideológiákat.
Most itt az út végén, a különféle kultúrák szövedékéből keletkező szerkezet, a civilizáció végső és legkifinomultabb formája, kijegecedése, önnön logikájának legtökéletesebb megvalósulása áll előttünk. És szükségképp ez a legtökéletesebb mű lesz a pusztulásunk.
A környezeti válság ráébresztette az emberiséget, hogy a versenytársadalom, a szakadatlan termelési és értékesítési, szállítmányozási kényszer fölemésztette a Föld természeti erőforrásait. Ha így megyünk tovább, márpedig a fölismerés ellenére így megyünk, az emberiségre természeti és társadalmi kataklizmák sokasága, eszkalálódása vár, melyet a mai nyolcmilliárdnyi Földlakó aligha élhet túl.
Egyszerre jellemző az emberre és elgondolkodtató is, vajon miféle garantált végső megoldás céljára, de kiélesítve, mindvégig íróasztala fiókjában várakoztat egy biztos pusztulást ígérő fegyvert, az egyre több országban fellelhető, szinte ellenőrizhetetlen nukleáris fegyverarzenált. Az így remélt hatalmi egyensúly, mint biztonsági garancia fenntartása sokkal nagyobb szervezettséget követel az emberiségtől, mint amire tartósan képes. Minél tovább tart tehát ez az állapot, annál inkább fenyeget a veszély, hogy a legkisebb világpolitikai elmozdulásra az egyensúly megcsúszik, borul. Hiábavaló remény hát bízni annak idők végezetéig tartó fenntarthatóságában. Emberi dolog, hogy ha bízni nem is bízhatunk, mégis reménykedünk benne. Emberi, hogy homokba dugjuk a fejünket. A szemmel láthatóan közeledő, kiszámítható klíma és biodiverzitás végzet ma még szintén hagy apró teret a vágyból szőtt vakhitnek, hogy változunk, ha lassan is mi emberek együtt és egyenként egyre jobbak lehetünk, s a mindannyiunkat fenyegető baj fölébe kerekedünk egyszer.
Ám most, az elmúlt évek szakadatlan munkálkodása, technológiai versenyszereplők küzdelme eredményeként napról napra erőteljesebben tódul be emberi létezésünkbe a Mesterséges Intelligencia. Utolsó hónapjait éljük annak a „régi” világnak, amelyben még talán-talán korlátot szabhatnánk bámulatos sebességű kifinomodásának. Még együtt okosabbak, erkölcsösebbek lehetnénk nála, ám mégsem így van. Pár hónap, az MI az emberek összegénél komplexebb, átfogóbb, az emberi szándékok által aligha vezérelhető folyamatok alapján alakítja majd önnön történetét s az Ember sorsát. Nincs ma a nyolcmilliárdos populációban senki, még az MI alkotói sem, akik ismernék, megjósolhatnák ezt az előttünk álló történetet, vagy az MI valódi természetét.
Az éji ég sötétjébe kormányoztunk egy hajót, melyen mindannyian civakodó, egymásnak kárt és olykor apró örömöket okozó emberek szorulunk egymásnak riadtan, inkább paránylétünkhöz mért gondjainkba temetkezve, mint keresve a nagy történés alapvető, egyben végső okát.
