Aztán Wlad meghív minket egy kávéra, üljünk be valahová, beszélgessünk, kivel mi van?, hogy áll a helyzet? Nekem is nagyon hasznos olyantól tájékozódni, aki belülről éli meg és tapasztalja a helyzetet.

Két sarokra a most is töküres, csak számunkra megnyiló városházától találunk egy kávézót. Beülünk. Épp csak nyitnak, korai még. A mennyezeten színes ablakredőkből szőtt álmennyezet, mint a Bali szigeti Potato Head mulatóhely homlokzata. Ami ott napfény, óceán, koktélok, mondén kacaly, bikini, tánc volt életem távoli derűs pillanatában, az itt csend és űr, és a városból elpárolgott mintegy egymillió lakos hiánya. Gépzene szól, pár másodperc után jövök rá, ez a Lissen to your heart a Roxettől. Valahányszor meghallottam az elmúlt harminckét évben, mindig ugyanaz a boldog éjszaka jut eszembe: a legelső demokratikus választás éjszakája, 1990 tavaszán. A Lendvay utcai Fidesz-székházban ülünk, feldobott huszonévesek. Kivetítőn századszor is lemegy a Hallgass a szívedre – szavazz a fideszre kampánydala. (miközben írok épp felbőgnek Kijev szirénái, még mérlegelem, lemegyek-e a hatodikról a légópincébe. Aztán, mintha maga is unná, abbamarad) Mellkasunk kifeszült az ifjúságtól, a reménytől, a várakozástól. Szerelmesek voltunk és boldogak. Most is a régi receptorok kapcsolnak be, valahol mélyen megbújt fiatalságérzés moccan meg bennem, de a szám már technósítva egy új nemzedék célcsoportjára átírva hangzik fel, Budapestről meg az a kevés, ami most eljut hozzám (Orbán szégyenteljes évértékelője, a vénségére agyalágyulttá lett Nagy Feró agresszív butaságai), mint valami ólmos sűrű büdös kása, ráfolynak emlékeimre, szétterülnek rajtuk, betakarják, elfedik mindazt, ami valaha volt, igaz volt és szép volt. Valahányszor, ha Orbán itt szóbakerül, természetesen mint Putyin embere, mint orosz kém és mint előrelátás nélküli, vak politikus értelmeződik, kinek nehezen racionalizálható lépéseit legfeljebb sima korrupcióval lehet magyarázni. De már ez is unalmas. Az asztalnál elnézem Wladot. Fiam lehetne. A munkájáról mesél, hogy a minap francia segítséggel napelemparkot adtak át, ami az egyik kórház áramigényét támogatja. Nagyszerű munka volt, különösen fárasztó, de lelkesítő – meséli.

Aztán a frontról kezdünk beszélni: Harkiv, ott van nagyon közel, bőven lőtávolságon belül: naponta 3-4-szer lövik az oroszok. Most, hogy közeleg az évforduló és jelentősebb orosz aktivitásra lehet számítani, talán majd a szokottnál többször is. Dnyipró hasonló: két hete ott lőttek szét egy panelházat az oroszok. Nyilván hatalmas hadászati értéket képvisel soktucat lakásában megölt polgári áldozat, kiknek vére megintcsak az agresszorok kezéhez tapad. Szóval nézem Wladot, ezt a jövőbetekintő fiatalt, amilyen én voltam a Lissen to your Heart idején, s aki épp arról kezd beszélni, hogy ez a városházi munkája nemsoká lejár. Túl van a kiképzésen, tiszti rangban van, és megy a frontra. Szemében nincs semmi különös, mialatt mindezt kimondja. És beszél még gimnáziumi osztálytársáról, aki visszatért ugyan Bahmut alól, ha úgytetszik túlélte, de ki tudja, hogy egyben lesz-e még valaha, annyira belezakkant az ölésbe, a félelembe. Szóval nézem Wladot, és ki sem mondom, le sem írom milyen aggodalom fog el. Másfél-kéttucat vagonnyi szerelvények szállítják naponta az ország belsejébe a Bahmut alól vérző fejjel, vesztett tagokkal kifordult ukrán katonákat. Most nemcsak egy-egy srác, egy teljes nemzedék vész el a szemünk láttára. Kérdőn nézek Wladra. Minden pátosz és megjátszás nélkül mondja: számára nincs választás, amit tehet, meg kell tennie Ukrajnáért. Ez a hazája.

Mint egy jeges huzat, úgy süvít át bennem Wlad mondata. Évek óta mennyi büdösnyálladzós kamu hazafiságot, más népek kárára nagyképűsködő, tétnélküli röcögtetett nacionalista bőgést kellett erős gyomorral végigszenvednem a szupernyugodt, most épp ukránok által bevédett Magyarországon? Ájtatosságtól fennakadt szemű, a közjavakat morollagyors kézmozdulatokkal eltűntető politikusainkat, akik épp gyáva és jó okkal komplexusos milyenségük miatt gyűlölnek mindent, ami igaz és önmaga. Ma eszembejutott miért is járok itt? Mi közöm az ukránok honvédelméhez? Voltaképp semmi. Nem több, mint más európai állapolgároknak, akik szeretnének még hinni az intézményesíthető normalitásban. És rájöttem, hogy a háborús kór alatt nyögő ország, a szakadatlan létveszély szélén táncoló egyének miatt. Itt, még ha közvetlen mellettünk nem is ropognak fegyverek, a létezés sokkal távolibb szélsőségek közé feszül ki, mint lepuhított kontúrú otthoni életünkben. S ebben a fekete-fehérré egyszerűsödött állapotban minden sokkal tisztábban válik rosszá és jóvá. Dől el róla, hogy értékes-e vagy silány? Igaz-e vagy hamis?

A vasárnap Kijivben is vasárnap. Az emberek nem igazíthatják minden szokásukat a háború kifacsart valóságához, hát azt igazítják meglévő saját valóságukba. Enyhül az idő: korzózni mennek. Szokássá vált az ukrán ortodox egyház központja előtti térre kihurcolt, s a majd egy év alatt rozsdásodásnak indult nehézvasak, hadizsákmányok fölkeresése. Halál és élet tart ilyenkor találkozót. Szabadságra hazaküldött katonák simogatják ki idegrendszerüket a derűs fényben, és családok hozzák játszani a gyerekeiket ide. Katonanép. Itt valahogy értelmet nyer a mifelénk megélt tartalom néllküli kifejezés. A téren nagy már a készülődés. Huszonnegyedikén lesz egy éve, hogy megindult az orosz agresszió, Putyin megkísérelte lerohanni Ukrajnát. Elcseszte, de ettől még lehet, hogy az elkövetkező napokban túlterheli az egyébként remek ukrán légvédelmet és pár rakéta annak ellenére is átjut. A téren tv-stábok alakítják közvetítő állásaikat. Itt a CNN, az autópályán háromszor előztünk egy hatalmas PRESS feliratos cseh stábot, franciákkal is találkoztunk. A turizmus most ennyi: újságírók és humanitárius szervezetek. Óráról órára nő a várakozás feszültsége, s bennünk, akik épp a kritikus régióba tartunk, különösen.