Olvasási idő 51 perc

a takarító

Jézusmária, gondolta magában, mit keresett itt a külügyi irodában egy koponya? És miért dobták ki? Talán ki sem akarták dobni. Mégiscsak furcsa, hogy csak így, skrupulusok nélkül, ledarált iratok között juttatnak szemétre egy emberi testet. Suzukija itt állt hátul, a koponyát anélkül, hogy azzal bármi terve lett volna betette a vezető ülés mögé a földre egy Tescós szatyorba. Onnan lejjebb már nem fog esni, mondjuk az ülésről, nem sérül, ha erősen kellene valamikor fékeznie.

Hétvége jött. Bálintnak nem kellett munkába mennie. Otthon mindenki a választásokról, a régi rendszer összeomlásáról beszélt. Páran dühösen átkozták az újakat, de a többség vidám volt, bizakodó. Most végre új világ jön – mondták, – megbékélünk egymással, és amit ezek a most megbukottak elhibáztak, majd összefogva mind rendbe tesszük. Bálintot hidegen hagyták ezek az ügyek. Őt Saci érdekelte igazán egyedül. Saci, aki hat osztállyal alatta járt általánosban, itt Gyálon, aztán óvónő lett, férjhez ment, szült két gyereket, és akivel múlt nyáron egy kerthelységben töltött este után részegen a kocsiban szeretkeztek. Saci férje akkor vidéken volt a csapatával. Kézilabda edző az országos hírű iskolai csapat mellett. Amióta az a szex eset megtörtént közöttük, Bálint képtelen volt megnyugodni. Mindig Sacira gondolt és egy olyan életről álmodozott, ami csak róla és a nőről szól. Illuzórikus ábrándok voltak ezek. Saci még kétszer szeretkezett vele, egyszer a kerthelyiség mögött a raktárban leszopta, de semmi több, amikor Bálint követelőzni kezdett, csúnya szavakkal elküldte. Azóta Saci idealizált alakja élt Bálintban tovább, de olyan erősen, hogy minden mást, még a rendszerváltás szerű politikai átalakulást is elhalványította előtte.

Vasárnap délután a suzukijával betolatott a kertbe. Kinyitotta a motorháztetőt, hogy a gyertyát lepucolja. A héten párszor az autó gyújtáskor köhögött. Épp tiszta olajos volt a keze, amikor megcsörrent a telefonja. Szitkozódva, bosszúsan vette fel, akasztotta két újjal a készüléket az álla alá.

– Merzse Bálint? – kérdezte egy hang az ismeretlen számról.

– Igen – válaszolta, – miben segíthetek?

– Bálint, én Bakos Zoltán vagyok, a külügyminiszter úr kabinetfőnöke. Illetve, volt kabinetfőnöke.

– Aha, értem. Mit szeretne?

– Maga takarít nálunk a titkárságon ugye? Keresünk valamit és talán maga tudja hol lehet?

– Igen. Tökéletesen rendben hagytam, mindent. Este én vittem le mindent, a legutolsó ottmaradt cuccokat a konténerhez. Miről lenne szó?

– Nézze Bálint, egy kiemelten szenzitív dologról van szó. Tudnia kell, ha véletlenül magához került volna, nem leszünk kicsinyesek…

Ekkor az este talált koponya már a Bálint műhelyének polcát díszítette, sötét szemüreggel fordult a kétszárnyú bejárati vasajtófelé, hogy elűzzön minden bajt, ami kívülről érkezhet. Úgy tervezte talán apró izzókat szerel majd belé. Bakos homályos utalásából sejteni vélte, az előző esti lelet és most a leváltott külügyminiszter körének érdeklődése között összefüggés lehet.

– Mire gondol?

– Bálint, nem talált valamit?

– Zsákokat, Bakos úr. De mondom, mindet levittem, hajnalban elvitték a szemetesek

– És a szekrényben? Vagy a miniszter úr íróasztalában?

– Én ott nem kutakodtam, semmi dolgom nem volt azzal. Miért kutakodtam volna a miniszter úr személyes dolgai közt?

– Ok, de mindent üresen talált?

– Igen, úgy tűnt, a miniszter úr, meg a többiek is a titkárságon már mindent elpakoltak, kiürítettek.

– Furcsa. Valaminek még kellett ott maradnia. Nézze Bálint, nem szeretném, ha ebből baja származna. Ha mégis úgy gondolja, hogy valami különös dologgal találkozott, esetleg véletlenül magánál maradt, jobb ha szól. Ha minél előbb szól. Higgye el, én vagyok az, aki segíteni tudok magának, ráadásul mondom, nem leszek kicsinyes. Ötmillió forintot adnék magának, ha minden jól alakul.

Bálint torka kiszáradt az összeg hallatán. Nem tudta mit, de valamit megérzett. Valaminek a léptékét, amihez nem volt szokva. Talán annak a dolognak a nagyságrendjét, amelyben hirtelen benne találta magát. Köhécselni kezdett.

– Nézze Bakos úr….khm…nem pontosan értem miről beszél, de….khm….khm… igyekszem átgondolni, hogy van-e valami olyan, amire utal. Ha lenne, vagy nem is tudom, akkor majd visszahívom. Elmentem a számát. Jó lesz, így Bakos úr?

– Oké Bálint. Értem. Köszönöm az őszinteségét. Várni fogom a hívását. De hadd jelezzek még valamit: ne húzza hosszan az időt. Nem tenne jót az egészségének. Értve vagyok?

– Khm…igen. Igen, Bakos úr, gondolkozom és jelentkezni fogok.

Bálint letette a telefont. Felnézett a polcra. A félhomályos helyiségben most szinte világított a koponya. Ötmillió. Csak erre tudott gondolni. Kilépett a vasajtón. Szemerkélt. Az udvarról a lakrész bejáratához ment, ahonnan közvetlenül a konyhába lépett be, majd az egyik szobába, ahol az ágya volt. A másik szobában Bálint anyja lakott, özvegyasszony. Rég aludt. A férfi még visszafordult, kiment a konyhába. Sört vett elő a hűtőből és a kredencen álló címkétlen üvegből pálinkát töltött egy kosztól opálos kupicába. Megállt egy pillanatra, maga elé meredt. Bambult. Sörrel a kezében visszament a szobájába, leszórta magáról a ruhát és bebújt a koszlott bevetetlen ágyneműbe. Leoltott. A felpattintott sört kortyolgatta. Várta, hogy leereszkedjen, a sör rövidke bódulata álomba segítse. Túlságosan zaklatott volt. Az ötmillió járt a fejében és a fej. A fej! – ugrott fel az ágyból. Visszarángatta magára a nadrágot, a pólót, mezitláb a cipőjébe ugrott és letaposott sarokkal kiklaffogott a műhelybe az éji sötétben szeméből sötétséget árasztó fehér koponyához. Bálint felkapta, és bevitte magával a szobába. A szobában körbenézett: hová tegye? Ágyával szemben sárgára lakkozott szekrény állt. Ajtaját évek óta nem lehetett bezárni. Benne a kabátok alatt alul, túracipők és táskák közé tette be a koponyát hátra. Az elzárás szándékával ráhajtotta az ajtókat, mintha nem tudná, hogy reménytelen. Mindkét tábla a megszokott módon magától kinyílt. Újra levetkőzött. Visszafeküdt.

Már korán kipattant a szeme, az egész éjszakát kavargó álmok és rendszerező gondolatok között töltötte. Alsógatyában kicsoszogott a konyhába, ahol az anyja ült és a reggeli műsort nézte a tévén. Mindig ugyanazok az arcok, és mindig ugyanazok a hírek. Most furcsa testtartásban ölébe leeresztett bögrével meredt a tévére.

– Nem értek valamit itt, Balika!

– Jó reggelt mami

– Jó reggelt, kisszívem. Nem értek valamit.

– Mit anyácskám?

– Hol a háború?

– Mi van? Milyen háború?

– Ezek hónapok óta, de még pár napja is azt mondták, hogy háború lesz. Tégedet meg besoroznak és mész Ukrajnába. De most egy szó sincs ilyesmiről. Én ezt nem értem, Balika. Nem értem. Most akkor nem támadnak az ukránok?

– Nem tudok róla, mamika, szerintem azok nem is akartak igazán.

– De Balika, én annyira félek. Annyira féltelek. Nem akarom, hogy háborúba vigyenek.

– Mamika, senki nem visz háborúba. Hallottam volna róla bent a külügyben, ha ilyesmit terveznének.

– Furcsa, mert ezek sem beszélnek már róla. Történt valami? Az ukránok belátták, hogy hiba lenne?

– Szerintem nem. Csak most valahogy a választások után lekerült a téma a napirendről.

– Az hogy lehet? Akkor most az ukránok már nem fognak megtámadni minket?

– Mamika, erről szó sem volt. Senki nem akart megtámadni minket. Senki. Ezt csak a választások miatt mondták. Hogy rájuk szavazzunk.

– Miért mond valaki ilyet?

– Nem tudom, ilyen a politika. Mi lesz ebédre?

– Spagetti.

– Megint?

– Megint. Az a legolcsóbb. És laktató.

– Meg finom

– Az. Reszelek rá sajtot is.

Bálint kifordult a konyhából, vitte magával a bögre tejeskávét, amit a beszélgetés közben elkészített magának. A szobájában lerogyott az ágyra. Az ágy mellet szék állt, azon volt az éjjeli lámpája, a hosszabbító, amibe dugva a zsinórt a telefonját tudta feltölteni. Két markába fogta a meleg bögrét, a falat nézte és gondolkozott. Némi habozás után magához húzta a telefont és elindított egy hívást. A túloldalon a harmadik csöngésre felvették

– Jó reggelt. Gondolkoztam. Talán tényleg szerencsésen találtam valamit, amit keresnek. Elmondaná, hogy kábé mi lehet az, hogy tudjam?

– Bálint, ezt inkább személyesen beszéljük meg, jó? Tudunk találkozni?

– Tudunk. Mikor, hol?

– Merre lakik?

– Gyálon

– Örs vezér téri Ikea?

– Jó lesz

– Dél?

– Dél

– Legyen az étterem, oké?

– oké

– Senkit ne hozzon magával és a telefonját is hagyja kint a kocsiban. Semmi trükk, Bálint. Rajta leszünk magán.

Merzse Bálint nem ijedt meg. Az esti keménykedéstől sem. Őt csak az izgatta, hogy meglepően nagy összeget mondtak be számára már az első alkalommal. Ha valami ennyire fontos valakinek, – okoskodott magában, – akkor dupla ennyire is fontos lesz.

A találkozó gyors volt. Bálint az étterem középen téblábolt, mintha nem tudná eldönteni, hogy mit egyen, amikor Bakos csendben mellé lépett.

– Menjünk sétálni, Bálint, oké?

Majd azonnal el is indult az árukkal telepakolt folyosók felé. Bálint követte. Egy darabig némán mentek egymás mellett, de a gyerek osztálynál Bakos megszólalt

– Egy koponyát keresünk. Magánál van?

– Attól függ

– Mitől függ? Ne cseleskedjen nekem.

– Miért cseleskednék? Attól függ, hogy mennyit ér meg magának

– Alkudozik?

– Nem alkudozom, csak ha érdekli, mondom az árat.

– Ne szórakozzon Merzse, ne akarja, hogy befeszüljek

– Nekem mindegy Bakos úr. Ha úgy gondolja van miről beszélgetnünk, keressen nyugodtan

– Most hová megy?

– Dolgomra

– Várjon egy pillanatot. Azt mondta van egy ár. Mire gondol?

– Tízmillió

Bakos elhallgatott. Szép lassan mentek a folyosókon tovább. Egy szót sem váltottak, olyanok voltak, mint egy fiatal házaspár, akik együtt jöttek, de külön-külön is tervezgetik a jövőt.

– Meg kell kérdeznem – törte meg a csendet Bakos.

Kissé félrehúzódott, a farzsebéből nagyon régi, tíz éve nem látott butatelefont vett elő és akkurátusan nyomogatta a gombokat. Messziről is látszott, hogy egyeztet, időnként hosszasan hallgat. Közbeszól. Végül letette. Visszatért Bálinthoz, ám mielőtt megszólalhatott volna a takarító megszólalt

– Nem adom el

– Mi van? Szórakozik, Merzse?

– Nem szórakozom, de nem adom el. Nekem tök mindegy. Akkor adom csak el, ha tudom, hogy mi a szar ér egy koponyán tízmilliót?

– Nem kell a kelleténél érdekesebbnek lenni. Kurvára nem tartozik magára. Ha nem púposkodik, ez lehet élete dílje. Ha túlmozogja a dolgot még kurvára rá is fázhat.

– Bakos úr. Én csak egy takarító vagyok a Külügyben. De maga és a főnöke még ez sem. Tegnap óta. És már soha a büdös életben nem is lesz. Ez egy hülye helyzet. Ha én nem találom meg amit most keresnek, rég a szemétégetőben lenne. Maguk elbaszták. Sok mindent. Ezt is. Hagyják csak, hogy segítsek maguknak. Persze, ha nem kell a segítségem, el is felejthetjük egymást.

– Kurvára unom magát. Megegyeztünk. Kijártam, hogy elfogadjuk az árat, amit mondott. És ne akarjon okos lenni.

– De. Okos akarok lenni. Mi a lószar ez a koponya? Kinek a fejét dugdosták maguk?

Bakos tehetetlenül állt. Neki kellett az a fej. Nagyon kellett. Tudta, hogy hatalmas árat fogadott el érte, és egy szót nem értett belőle, hogy ez a kis takarító mit akadékoskodik?

– Na ez az klasszikusan, ami legyen mindegy magának, jó? Megkapja a pénzt, lecseréli a kocsiját, elutazik belőle a nőjével, csinál bármit. De engem maga ne faggasson.

– De! Mi az? Kivel lakom együtt?

– Álljon le!

– Nem, ki az?

– Nem tartozik magára. Kap tízmillót.

– Leszarom.

– Meghülyült, Merzse? Mi az, hogy leszarom? Tízmilliót én se szarok le.

– De én igen. Ki az?

– Nem tartozik magára.

– Ok, akkor ennyi volt.

– Merzse!

– Viszlát!

Bálint sarkon fordult és elindult a kijárat felé

– Álljon meg! Ezt nem teheti!

A takarító, mintha meg sem hallotta volna. Duzzogva ment tovább.

– Álljon meg, Merzse! Innen nem megyünk ki megállapodás nélkül!

Mintha meg sem hallaná, Bálint ment tovább.

– Álljon meg, megmondom

Merzse megtorpant és megfordult. Bakos szemébe nézett

– Bassza meg a kurva anyját, Merzse. Ez a Kádár János!

– O –

A délután hosszúra nyúlt. Sokkal hosszabbra, mint előzetesen bármelyikük is tervezte. Miután Bakos bevallotta a takarítónak, hogy kinek a koponyáját rejtegeti, megnyugodva kisétáltak az Ikeából. Bálint egyre kíváncsibb lett, s ha már lehullt a lepel, a lényeget illetően Bakos úgy döntött bevonja, cinkossá teszi, belekorrumpálja az ügybe a férfit.

Kiértek a parko-lóba. Bakos rágyújtott. A füstöt hosszan fújta ki a Suzuki irányába.

Na, Merzse. Most már benne van nyakig. Jobb, ha tudja az egészet. Üljünk be magához.

Bálint nem ellenkezett. A fülledt kocsiban Bálint maga mögé bökött. Bakos hátrafordult. Egy Tesco-s szatyor feküdt a szőnyegen a vezetőülés mögött. Nem nyúlt hozzá. Csak nézte.

– 2007-ben vitték el a Főtitkárt – kezdte halkan. – a Fiumei útról. Nem hülyegyerekek. Profik. Megrendelésre dolgoztak. A megbízó a Főnök helytartója volt. Akkor csak mint képviselő. De be se járt a Parlamentbe. Vagy alig. De már készült. Tudta, hogy egyszer megint ő jön. És tudta azt is, hogy ebben az országban a hatalom nem a szavazat. A hatalom valami más. Valami más, és annak birtokosa sem hétköznapi személy, csak, aki beavatott.

Bálint hallgatott. A műszerfalon egy Mária-matrica hámlott.

– Kádár 33 évig ült az ország nyakán. Az emberek fejében még most is ott van. Ha a koponyája megvan, a szelleme is. Érti? Aki azt birtokolja, birtokolhatja a hatalmat is. Elengedhetetlen volt, a főnök száméra meg kellett szerezni a koponyát, hogy megadhassa a beavatást. Aztán megtörtént ez is. Odakint. Pétervárott, 2009-ben, ott a híres könyvtárban. Megtörtént a szerződés a Nyugat ellen, éjjel, beavatási szertartás során. A koponya az asztalon volt. Valamennyit lereszeltek a csontból, amit aztán elszívtak egy pipában. Kezet ráztak a koponya fölött, hogy soha többé nem engedik ki a kezükből az országot. Hogy egymást segítik, ha kell, tűzön-vízen át.

Bálint nyelt. Saci jutott eszébe, hogy most elviszi a török riviérára. Meg a tízmillió. Meg az anyja: Hol a háború?

– És most? – kérdezte rekedten.

– Most megbukott a helytartó. Valami nem működött. A koponya pedig itt maradt, a Keletiek pedig kérik a jussukat. Többek közt a kitüntetésért cserébe, amit a Külügyminiszter a háború előtt kapott.

Csend. Egy varjú károgott a lámpaoszlopon.

– És ha nem adom? – kérdezte Bálint.

Bakos elmosolyodott. Fáradtan.

– Akkor magát megtalálják. Ne legyen illúziója. Vagy kicsinálják, vagy, ha egy kicsit szerencsésebb, maga is ott lesz egy éjszaka a könyvtárszobában és egy életre hitet tesz Kádár koponyája mellett. Bálint, akkor majd maga őrzi a paktumot. Most itt ebben a koszlott szatyorban hever az ország sorsa. Akarja maga ezt? Elbírja? Mert ne tévedjünk, a Keletiek jönni fognak. Ha nem a Külügyminisztertől, akkor majd magától kérik a jussukat. Volkovnál már ott van egy jókora darab Todor Zsivkovból, egy jobb kéz Lumumbából meg egy formalinban tartott agy Ho-Shi Minh-ből. És ők, kedves Merzse, nem tízmilliót fognak ajánlani. Ők mást ajánlanak. Nagyon mást, amitől nem lesz boldog. Ettől a tízmilliótól viszont még lehet.

Bálint kinézett az ablakon. Az Ikea falán óriásplakát: Állítsuk meg a háborút és a felirat mellett a régi helytartó arca. Még fent volt. Holnap már leszedik.

– Mi lett volna, ha nem szólok? – kérdezte. – Ha megtartom. Ott hagyom a műhelyben, hogy elűzze a betörőket.

– Akkor most háború lenne, Bálint – mondta Bakos, és elnyomta a csikket a hamutartóban. – Azért nincs háború, mert maga visszahívott. Mert mi keressük. Mert a Keletiek látják, hogy borult a paktum és muszáj másképp reagálniuk. Kivárnak. De meddig?

– És ha visszaviszem a temetőbe? – suttogta. – Ha elásom? Vége a paktumnak? Vége mindennek?

Bakos némán bólintott.

– Mi is ezt tervezzük. Ez a meccs elveszett. A külügyminiszter vagy átadja a moszkvai gazdájának, vagy pár srác éjjel kimegy, és visszateszi a fejet a helyére. Még nem döntött. Attól függ, hogy indul-e eljárás ellene, vagy új életet kezdhet Moszkvában a Rubljovkán, egy gyönyörű dácsában. Talán a legokosabb, ha most elássuk, amíg ezek a Nyugat-bérencek kitombolják magukat. A föld nem felejt, Bálint. 10 év múlva, 50 év múlva is ki lehet ásni a Főtitkár fejét. Mindig lesz egy új Bálint, ne értsen félre, egy új takarító, aki megtalálja. A kérdés csak az, hogy maga mit kezd most ezzel a helyzettel. Maga dönt. Takarító marad, vagy a történelem hőse?

– És ha másként döntök? – kérdezte Bálint. – Ha nem a Külügyminiszter, nem a helytartó és nem is a moszkvai főnöke, hanem én?

Bakos cigarettára gyújtott a kocsiban. Ujjnyira leengedte az ablakot.

– Akkor maga lesz a beavatott, Bálint. És maga fogja őrizni a paktumot. A maga sufnijában lesz az ország jövője. A tízmillió meg most csak a belépő. Utána jön a többi. Egyrészt sokkal, de sokkal több. Másrészt a félelem. Az éjszakai telefonok Moszkvából. A váratlan kirendelések. Az elutasíthatatlan szerződések. Akarja?

Kint az Ikea parkolójában egy család pakolt be egy Malm-szekrényt. A gyerek visított.

– Nem – mondta Bálint.

Becsukta a szemét. A koponya ott hevert a szatyorban. K. J. Kádár János. Aki 33 évig ült az ország nyakán. És most annyi év után ráült Bálint nyakára.

– Ássuk el – mondta végül. –És maga segít. Maga ás. Én meg nézem. Mert ha maguk elbaszták, a főnöke, meg annak a főnöke, akkor maga legyen, aki most visszatemeti.

Bakos felnevetett. Rekedten, csúnyán.

– A kurva életbe, Merzse. Mitha már maga is beavatott lenne.

Bálint indított. A Suzuki köhögött, de ment. Végig a Kerepesi úton befelé a Nemzeti Sírkert irányába. A hátsó ülés mögött a múlt. Vagy ki tudja, talán a távoli jövő.

NDRÁS | NOVELLA

Bálint négy éve takarító a Külügyben. Gyálról jár be. Korán kel. Már az apja is alkoholista volt, a bátyja is, ő is. Nem nagyon. De annyira, hogy negyvenkét éves korára ötvenötnek nézzen ki, na annyira mindenképp. Most a másodikon tesz-vesz. A mai nap más, mint a megszokottak. Tegnap volt távoli főnöke, a külügyminiszter utolsó napja a házban. Tegnap is délután négyre jött, látta, amikor a nyurga alak feszes nadrágban, ingben két nagy zsákot pakolt be a privát terepjárója hátsó ajtaján. Két munkatárs segített neki: dobozokat, iratcsomagokat hurcoltak magukkal.

Üres volt az iroda, üresek a folyosók. Nagy kék zsák állt a falnak támasztva az irodai szemetes mellett. Bálint belenézett, temérdek ledarált papírfecnit talált benne. Az elmúlt hetek minden napján ilyen papírdarálékos zsákokat vitt le hátra a konténerhez. Megemelte ezt is, hogy majd kiskocsira tegye más szemetesvödrök, más szobákban fölszedett zsákok mellé. Emelés közben ahogy a zsák a testének dőlt, valami a sípcsontjának ütődött. Valami kemény. Lenyúlt, kitapogatta a tárgyat. Nofene, gondolta magában, szabályos gömbölyű tárgyat tapintott a papírzúzalékok között, talán valami Unicumos üveg lehet. Ez az eshetőség jókedvre derítette. A zsákot földobta a kiskocsira, az egész cuccot kitolta a folyosó végi teherlifthez és leereszkedett a földszintre. A ház mögötti kis lezárt keresztutcában, ahol egy hatalmasan tátongó kapun belül a ház minden irodai szemetét gyűjtő konténerek sorakoztak, a mai termést feldobálta a már púporsodó zsákhalmok közé. Ennél a zsáknál azonban megállt, mielőtt lendített volna rajta, vállig letúrt a papírforgácsok közé, le a zsák aljára, ahol az Unicumos üveget vélte megtalálni. No, meg is van. Még kotorászott kicsit, majd a zsákmánnyal együtt kihúzta a kezét. Mint Hamlet a harmadik felvonás első színében, úgy állt ott, riadtan kinyújtott kézzel, eltartva magától a nem várt leletet. Tenyerében ugyanis egy szép gömbölyű emberi koponyát szorongatott. Bálint nagyon nyelt, kellett egy-két másodperc míg megszokta a helyzetet, hisz első látásra is nyilvánvalónak tűnt, ez egy valóságos koponya, egy valamikori valóságos ember itt maradt tárgyi bizonyítéka. Közelebb húzta a fejet, forgatni kezdte, igyekezett alaposabban megfigyelni. Szép hófehérre szítt csont volt. Hátul, a nyúltagy mögötti koponyarészen apró filctollal vagy rostironnal odavetett csúnya betűket talált. Egy nagy K-betűt, meg egy elmosódottat, kopottat. I., J., vagy egy nagy 1-es lehetett, esetleg egy L betű. Kicsivel odébb, a koponya jobb oldalán alul csiszatolás vagy reszelés nyomait.