Olvasási idő 12 perc

luxus

Odaát, túl az óperencián, választás dúl. Pattanásig feszült a világ nagyobbik felének idegrendszere. Már csak 24 óra és eldől milyen irányba megy az USA, milyen irányba a világ. Lesz-e ott, vagy másfél év múlva itt nálunk polgárháború? Nem is tudom, életemben valaha ilyen szélsőségesen felvonultak-e egymással szemben a pusztító és az éltető erők? A világgazdaság erőforrásai elapadtak, ahogy 1914-ben, 1939-ben, talán, gondolhatják a politikusok rutinnal, most is csak egy háború fogja tudni kihúzni a jólét társadalmait a gazdasági gödörből. Vagy már ezzel is elkéstünk, fokozódó termeléssel, felpörgetett fogyasztással már csak a környezet végletes romlása fokozható. És fokozódik is, nincs mit szépíteni, és senki nem tudja mi lesz végzetesebb az emberiségre: egy őrült nárcisztikus pszichopata atomcsapása, vagy a természeti erőforrások totális elapadása következtében beálló lassú, vergődő világagónia?

space

Ezek járnak hetek, évek óta minden nap körbe-körbe a fejemben. Ilyesféle szorongásokból és cselekvő jobbítani törekvésből gyúrt agymenések. Hogyan lehetne fokozni a faültetést, hogyan lehetne minél több fejben is elültetni, hogy megállj!, mától, sőt már messze tegnapelőttől sem élhetünk úgy tovább, ahogy élünk, látható, hogy radikálisan elmozdult és változik a világ, nekünk is változnunk kell vele! Ezek, ilyesmik jártak ma is a fejemben, amikor befordultam a FUGA kapuján. Két nap múlva Ada Vilhan kiállítását nyitom meg ott, a képek már a falakon. Szükséges szokás, hogy a megnyitó személy, ki elsőként ismeri meg a kiállításra szánt munkákat, megnézi a kiállítást, mégse a levegőbe beszéljen, legyen ő az, aki a verniszázs közönségét bevezeti a munkák világába.

Már a könyvesbolti előtérben a kiváló Asbót Kristóf bukkan rám, ő aki Nagy Bálint elvesztése óta a nagy alapító szellemét őrizve viszi tovább az egyre fontosabb intézményt. Nemcsak digitálisan, még Bálinttal kezdve, rögzíti a jelen kusza gondolatait, kifejezésvágyait, de egyszerre figyel az eltelt évtizedek hazai kultúrája értékeinek megőrzésére és a jelen frissen születő műveire, kibontakozó alkotóira. Olyan a FUGA, amelyen az építészet célja: egy komfortos tér, amelyben építészetről, és nemcsak építészetről, de képzőművészetről, városról, filozófiáról, filmről is eshet szó, vagyis mindarról, ami egy kor építészetét körbefogja, amely impulzusok nélkül nincs, legalább is nem szabadna lennie építészetnek. Különben az csak favágás, méret utáni úriszabászat.

Belépek tehát a FUGA nagytermébe, jótékonyan konstatálom, hogy Ada képei már mind a falakon várják a megnyitót. A bennem örvénylő kuszaság észrevétlenül finoman lassul, leenged. A teremben ugyanis, éppoly csillogó fekete, amilyen fekete színek Ada képein ragyognak, csatahajó méretű, Bösendorferen Radnóti Róza játszik. Róza, akit még gyerekkét, csodagyerekként ismertem meg. Szülei pályatársaim, velük a design világában sokszor kapcsoltuk össze egymás útját. De még a Portugáliában faültető nagynénikéje is jó ismerősöm. Rózát talán egy megnyitón hallhattam először ugyanitt játszani, berobbanással indult pályáját, ha messziről is, drukkolva figyelem. Odakünn a zúgó nagyváros, idebent Kristóf neszező készülődése, létratologatása mellett Róza játékának koncentrációján keresztül én is fókuszáltabb leszek.

Előfordult, hogy elmentem egy koncerte és alig tudtam figyelni. Másból érkeztem, nyűgjeimet képtelen voltam az ajtón kívül hagyni. Most másképp történt. Éppen, hogy nem számítottam rá, nem készültem semmire, nem terveztem figyelmet, lassulást, bennem szétterülő csendet. Róza gyakorolt, Kristóf pakolt, lámpákat igazított, némán a zongora közelébe ültem kinyerni kevéske örömöt a zenéből. De Róza félrerakta, nevetve és szabadkozva abbahagyta a gyakorlást, és egy másik kottát vett elő. Ha már hallgatózol, – mondta – akkor olyat játszom, amit legalább rendesen tudok. S ezen a délutánon csak nekem eljátszotta Liszt 1850-ben kiadott Vígasztalások (Consolation) című hat tételes ciklusának második, E-dur (Andantino) darabját.

Néztem a kezét, nem tudott nem eszembe jutni, milyen lehetett, amikor sikeres és tehetséges szülei ráébredtek, hogy ez a törékeny kislány egy világot hordoz magában, s ezt a világot, minden lelki gazdagsága adott hozzá, képes lesz megmutatni másoknak is. Ahogy ma nekem.

Kifejezetten műveletlen vagyok zeneileg (is). Ha megkérdezné valaki, a hallott darabot Chopin-szerűnek mondtam volna, azzal kiegészítve, hogy mégsem ő, ez a darab fegyelmezettebb, feszesebb, nélkülözi a lengyel áradó szentimentális melankóliáját. Inkább intellektuálisan és nem az érzelmeken át tűnődő. És tényleg, Liszt ciklusa az 1840-es években született, persze nem itt, hanem Liszt európai vándorlásai során, a darab Chopin-hez közelisége kortünet, tán egymásra is keresztbe ható, párhuzamosan működő alkotók jelensége, s azokban a hónapokban állt össze véglegesen, amikor Chopin elhunyt.

Elmerültem az engem körbefonó zenében, néztem Rózát, a háttérben Kristófot, és rájöttem, hogy ez a legnagyobb luxus, ami létezhet. Dolgozni, munka közben pedig a legfinomabb élményekhez jutni. Nem csinálni semmit, mégis kapcsolódni a zenén keresztül az előadóhoz, a szülein keresztül rég futó szakmai életemhez, leginkább pedig Liszthez, kitől mára ezt a lelkemből annyi kétséget és félelmet kimosó Vígasztalást kaptam.

Bojár Iván András: LUXUS

luxus

írásaim

irodalom/esszé

irodalom/publicisztika

irodalom/novella

irodalom/kisregény

irodalom/regény

kultúra/művészet

kutúra/építészet

kultúra/film

kultúra/színház

10millió fa/tárca

irodalom/napló

beszélgetések/podcastok

irodalom/karcolat

irodalom/portré

galéria

szerk