Mint oly sokszor Petőfi nagy segesvári futása óta, tájunkon az individuális stratégiákban, olykor taktikákban hiszünk. Láthatóan, hiába. Nem az önkéntes belátásból egy irányba lépő tömegben. Mintha a szétszórt erők, ha nem emigráltak szerencsésebb országokba, valaha is eredményre jutottak volna? Legfrissebb, alátámasztott becslés szerint 700 ezer honfitársunk távozott az elmúlt években. Lehet, hogy maradtak utánuk, saját életük, sorsuk felett felnőtt módon rendelkező, vállalkozóképes emberek, de hogy akik mentek valamennyien azok voltak, azt épp elmenetelük bizonyítja. Ez a képesség nem hiányzik itthon. A jelek ezt mutatják: Trianon óta Magyarország ötödször vérezteti ki magát. A lapok, hisz kattintásvadász téma, külföldön sikerrel új életet kezdők portréit hozzák. Sokszor ismert emberekét, kiknek tudása, elismertsége jó belépő volt új hazájuk ajtaján. Közösségi érzés, gondolat, kohézió azonban, nem létezik.
Latolgatás tölti ki a növekvő feszültséggel pergő heteket: még csak 1936-ban járunk? Vagy ’38 ez már, netán kevéssel az amerikaiaknak küldött hadüzenet előtt? Kik ma a zsidók? A svédek? Jó vicc: ők most biztosan. A lipsik? Az amerikaiak? Talán sosem volt még a magyar történelemben ennyi nép, világnézet és ember neve a gyűlölet céltáblájára írva. Egyének váltanak, hoznak pokoli nehéz ésszerű döntéseket s keresnek kevésbé gyomorforgató vidékeket, életformákat maguknak. Hisz, egyre többeknek tiszta már, a választásokon alapuló demokratikus váltógazdaságnak hazánkban vége. A Nemzetkifosztás Ellenségképgyártó Rendszere vagy önmagát emészti fel egyszer, vagy nincsen vagy: mai feltételek között leváltani többé nem lehet. Az állam, a párt és a társadalom mindinkább összenő, s egy ilyen program nem négyévenkénti ciklusokban forr egybe, vagy omlik elemeire. Ehhez nagyobb, emberöltőnyi, már-már történelmi időegység szükséges. MInt a PRI párt által hetvenéven át vezetve szétrohasztott Mexicoban, mint a Democrazia Cristiana által negyven éven át a párttal-Vatikánnal-maffiával szoros szövetségben vezetett Itáliában.
Rengetegen fordultak el mostanra a „politikától”. Eltartott kisujjal említik, s ezzel a mifelénk mindig is rezgő lábakon szédelgő citoyen étosz gyöngül. Ciki nyitott szemmel járni, indokolatlan közéleti izgágaság körkörösen figyelni, mint egy olasz, francia vagy brit polgár, a nemzet jelenidejének működését. „Bölcs” az, ki behódol, szájára maga csatol lakatot. Hisz ő az, – gondolja a hallgatag többség, – aki tisztában van a realitással. Nem kell ugrálni. „Ne szólj szám, nem fáj fejem”. S ha jól sikerül besimulni a néma tömegbe, csendesen, „óvatos duhajként” szelíd ünnepen, még el is lehet „sírva vigadni” léhán kezelt esélyeinket. Ezen a tájon így megy ez.
A fenyegetőn lopakodó harmincas évek nem csak nálunk, de Európa széles vidékein kisért: magával húzva a szorongás szürke ködfelhőjét. Rátelepedik erre a korra, az egész kontinensre. Újra jönnek, újra lopódznak vagy épp nagy hangon gyalázkodva törnek be egy jóléti világ hétköznapjaiba. A múltkor Meloni, a minap Fico, a lengyeleknél ki tudja mit hoz hamarosan a holnap? Le Pen és más putyinpénzen hízlalt árulók gyülekeznek. Akarnak. De hogy a romboláson, züllesztésen és saját hatalmuk totalitásán kívül mit, az fel nem fogható. Közjólétet, nyugalmat, széles körű megelégedést bizonyosan nem.
Mi, a történelmi árammal lustán sodródó többség, csak ülünk itt a Kárpát-medencében. Félelemből, mozgásképtelenségből, hazaszeretetből. Maradunk itten, maradunk, – ahogy Cseh Tamás hangján durcás-konokul Bereményi újra érvényesen mondja. Miért? Magyarország egyre mélyebbre rúgkapálja magát a közöny, a generált gyűlölet és a politikai-közéleti tehetetlenség mocsarába. Már nem is rúgunk. Izmainkból a fellépő kálciumhiány kivonta az erőt. Bénult tagokkal sűllyedünk.
