Olvasási idő 31 perc

a szép cigány

BOJÁR IVÁN ANDRÁS | KISREGÉNY

Hét óra sem volt, az utcák máris mind komor csatakosan és kihaltan tátongtak azon a novemberi csütörtök estén, amikor Erzsi és Tóni leparkolták wartbugjukat a panzió előtt. Az egykor elegánsnak szánt, mostanra félig lemállott cirkalmas díszekkel megterhelt saroképület oldalából egyetlen lámpa meredt az útkereszteződés fölé. Fénye szánalmasan rövid kiterjedés után veszett el a kásás sötétségben. Erzsiék éhesek voltak, de ilyenkor egyetlen étterem sem tartott nyitva. Kinek is tartott volna? A vulkáni hegyekkel körbeölelt kisváros lakossága koldusszegény és módfelett rosszkedvű volt, amióta a bánya után már a cellulóz gyár kapujára is végleg rátették a lakatot. Pár évvel azelőtt időnként felbukkant a városban egy-egy szovjet vagy lengyel elvtársi delegáció, a zeneiskola diákjai ilyenkor ünneplőben szaladtak át a kultúrba, hogy vidám énekükkel köszöntsék a fontos vendégeket, majd a gyár és a bánya is új célok szerint alakította át termelését. Ám amióta kitört a demokrácia, senki nem volt kíváncsi többé se a cellulózra, se a föld gyomrából pokoli kézimunkával előkapart kincsekre. Árvarendek néma volt, kopott és elhagyatott. Aki tudott, vagy ki tudja honnan feltámadt benne némi kezdeményezőkészség, eliszkolt erről a vidékről. Föl az évtizedes éjszakai sötétségre ítélt faluszerű városkából a fényes-zajos fővárosba, vagy messzebb: a kevéssel előbb megnyílt határokon túlra a szomszédos Ausztriától akár a világvégi Ausztráliáig.

A képen Zozó Balanyi szobra látható.

De sem Erzsi, sem a nála közel háromévtizeddel idősebb Tóni nem adta át magát a lassú pusztulás hangulatának. Sőt, mindkettejük szivét valami különös izgalom, lelkesültség járta át. Sötét volt a panzió is odabent. Sötét és porszagú. A recepción egyetlen irodalámpa okádott vad sárga fényt, a ragadós koszos lépcsőházban már botorkálni kellett. Még éppen volt egy kevéske idejük: Árvarendek egyetlen magányos hipószagú vegyesboltja várta őket. Ott vettek maguknak kenyeret, vajat és halkonzervet estére, meg pár üveg sört, mert a boltocska három tételre szorítkozó borkínálata nem nyerte el tetszésüket.

Bor ügyben érkeztek ugyanis. Felfokozott hangulatuk is a borral, pontosabban egy közeli háromhektáros szőlőterülettel volt összefüggésben. E napnak koradélutánján, a céltalannak indult autóskirándulás egyik spontán állomásán történt ugyanis Erzsivel és Tónival valami.
A wartburg pattogva, imbolyogva és kékes füstöt öklendezve haladt pár órával előbb az egyik közeli vulkánikus hegy oldalának vad nyári esőktől fel-felszakított dűlőútján, amikor Tóni minden előzmény nélkül lefékezett s nehéz darabos nagy teste ellenére kipattant a még szinte guruló autóból. Szétvetett lábbal megállt a kocsi mellett és a völgy felé figyelt. Erzsi is kiszállt a túloldalon. A férfi mellé lépett. Beszélniük sem kellett. Húsz percet álltak ott. Alattuk egyszerre kinyílt a végtelenbe futó táj melynek messzi pontján a vidéknek rangot adó tó szürkés csíkja sejlett. Máskülönben pedig a lélek be is zárult: az eléjük táruló képet ugyanis kétoldalt egy-egy szőlősorokkal összerajzolt vulkanikus hegy meredek fala zárta. Alacsony ázott felhőtakarók lógtak az égen s vetettek ólmos árnyékot a sáros tájból meredő csupasz jegenyesorokra. Csúnya idő volt. És nagyon szép. Ebben a szótlan húszpercben történt meg valami a két ember között, amelyre – visszamenőlegesen fölismerve az addig csak lappangó igény létét – mindketten hosszú ideje vágytak.
Erzsi négy éve végzett a tanárképzőn Szombathelyen, de már a diploma napján tudta, hogy belőle tanár úgysem lesz soha. Pesten élt, anyátlan félárvaként az apjával közös tágas állami bérlakásban. Tóni pedig, bár sok időt töltött velük, Erzsivel és az apjával, Robival, abban a kisvárosban volt sikeres válllalkozó, ahonnan eredetileg Robi is származott. A két férfi gyerekkoruk óta voltak jóbarátok. Rendíthetetlen elfogadásban követték végig egymás életét: szüleik elvesztését, házasságaikat, válásaikat. Robi özvegyi gyászát, s mindezen nehézségük mellet is életre emlékeztető szomorú-szép érzéseik közepében mindvégig a kicsi, majd cseperedő, végül nőiségében kibomló Erzsi állt. A vihar akkor csapott le erre a harmonikus barátságra, amikor egy napon Tóni rájött, hogy mindhiába tagadja maga előtt, megingathatatlanul szerelmes a hozzáképest majdnemgyerek Erzsibe. Méginkább pedig, amikor Erzsi, alighanem a sejtek, a lelkek közt titkosan áramló energiák sugallatára maga is elementárisan vágyni kezdte apja barátját, kitől mindaddig természetesen egy bókot sem kapott.
Erzsi és Tóni története tehát ősrobbanással kezdődött. Nem akarták akarni egymást. Nyilvánvalóan érzékelték, hogy a huszas évei közepén járó nő és az ötven fölötti férfi felállása nem felel meg a papírformának. Ám az érzelmek nagyobbak voltak náluk, nagyobbak a konvencióknál, nagyobbak a környezetük hatalmasra kerekedő szeménél, de még Robi értetlen haragjánál is. Két év kellet mire a veszekedésekkel, vádaskodásokkal tarkított viták elültek s mindenki napirendre tért az eset felett. Szép lassan Robi és környezete is tudomásulvette: Erzsi talán mégsem bolondériából, felelőtlenségből él két éve immár Tónival, s tán Tóni sem puszta alkalmi szeszélyből vágott bele a kockázatos kalandba.
Húsz perc elteltével apró kordét húzó öreg botladozott volna el a hátuk megett, ha Tóni wartburgja nem állt volna útban. Félrehúzódtak, utat adtak az öregnek. Az apró közjáték alkalmat teremtett, hogy szóbaeledjenek s megtudhassák: az alattuk ívesen kifeszülő csodálatos adottságú felhagyott szőlősterület gazdája az öreg hugának nagyfia. Újabb húsz perc múlva a hegy alatt elterülő falucska egyik konyhájában ültek és kezetráztak a három hektárra. Volt hát mire koccintaniuk, még ha sörrel is a panzióban, a kis lakkozott sárga faasztalkán rögtönzött vacsora végén. Tóni fölkászálódott az ágy széléről, ahol addig ült. Kihúzta magát. Jócskán Erzsi fölé magasodott. Akkor miránk! Magunkra édes csillagom – mondta nem leplezett megilletődéssel a hangjában. A jövőnkre, boldogságunkra! A családunkra! Nem csendültek az üvegek, csak az asztal szélének ütötték neki. Ezekben az években tartott még a fogadalom, hogy a magyar forradalmat vérbetipró osztrák tisztek korsócsendülő koccintását magyar ember másfél századon át nem ismétli meg.
Márpedig Tóni nagy magyar volt. Büszke mindenre, amiben a magyarság ősi eredete bizonyosságot mutatott. Felmenői közt, legalábbis szüleitől örökölt szóbeszéd szerint, egykor tán nemesek is voltak. Szinte érezte sejtjeiben a vad és idegen kelet üzenetét. Tartást számára származásának hite adott, ebből fakadt keménysége az üzleti életben, ugyanakkor ragaszkodása a becsületes megoldásokhoz vita idején. Az ekkoriban gyakori nemzeti ünnepek, megemlékezések, dísztemetések és szoboravatások idején a szovjetek ellen ’56-ban lázadó tragikus sorsú forradalmárok heroizmusa és a ’48-as forradalom magyar függetlenségéért küzdő, elbukó hazafiainak önfeláldozása volt erkölcsi iránytűje. Amióta pár évvel korábban a szovjet csapatok levonultak hazája földjéről, saját boldogulását, üzleti sikereit az összmagyarság felemelkedésének reményével kapcsolta össze. Tóni nem beszélt ezekről, legfeljebb ritkán, férfitársaságban, ittasan. Egyszerűen csak annak a világnak a képe, amelyben élt, körülvette őt, ilyen módon szerkesztődött döntései és tettei köré. Most, hogy hirtelen felindulásból földet, azonnal három hektárt vásárolt, egyben döntött arról is, hogy korábbi vállalkozásainak a legsürgősebben búcsútmond. Itt és most, semmiben sem volt bizonyosabb ennél, minden együtt van, amire valaha is vágyott: a szerelmes társ, Erzsi, egy méretes karéj a magyar földből és az asszonnyal közös új, az eddigi botladozásokat kiteljesítő élet vágya, terve, közös elhatározása.
Erzsiben nem buzogtak nemzeti léptékű indulatok. Szerette Tónit. Hozzá tartozott. Akart tartozni hozzá. Megtalálta őt magának és nem volt kérdés számára, hogy minden amit attólfogva tenni fog, azt a férfivel közösen kettejük boldogulásáért, egy majdan kikerekedő családért teszi.
Négy évvel később szülte meg Krisztikét.
A gyermeket már nem Budapestre, hanem Árvarendek mellett, a hegyoldalban álló egykori polgári villa falai közé vitték Tónival ketten a kórházból. Itt éltek akkor már három esztendeje, alig párszáz méterre a földtől, ami megváltoztatta mindkettejük életét. A környékben csak zsidó-házként ismert villácska elütött a hegy jellegzetes présházaitól: igényesebb és tágasabb volt azoknál. Évtizedeken át TSZ-irodaként szolgált. Ezért, ritka kincs a hegyben, volt áram benne. Vezetékes víz természetesen itt sem, de az eredeti gazdáktól örökölt hatalmas ciszterna tökéletesen szolgált. Érthetetlenül olcsón jutottak hozzá. A helybéliek nem értékelték a reprezentatív lakótereket. Az egykori tsz-elnökből lett polgárester így is elégedett lehetett, lényegébe ingyen jutott a házhoz, amit a fia nevére szerzett meg magának. Minden pénzecske, amit bevételezhetett általa, talált pénznek számított. Miután Erzsi és Tóni apró lépésenként eltűntették a kommunizmus barbár és hanyag nyomait, megmutatkoztak a valamikor igényes ház értékei. Ekkora Tóni, ha körülményesebben is ahogy a sorsfordító napon remélte, lezárta előző életét: társainak eladta korábbi cégeit, s innetől fogva minden figyelmét végre a birtokra fordíthatta.
Az első év óhatatlan nehézségekkel járt. Muszáj volt kitisztítani a felhagyott szőlőt, machetékkel nekiesni a sorok közt felnőtt szúrós vad bozótnak. Mire végeztek és szakértőket hívtak, kiderült, a kimagaslóan értékes vulkanikus talaj ellenére földjük a TSZ időkben szovjet piacra szánt dömpingborhoz alkalmas fajtával volt telepítve. Vághatták ki az egészet. A sorok is a tank méretű szovjet traktorok szélességét vették alapul, s mint megtanulták, igényes és gazdaságos működéshez keskenyebb sortáv dukál, nagyobb tőszám: hektáronként legalább hétezer. Erzsi az alapozás éveit, majd várandósága hónapjait tanulással töltötte. No nem formálisan iskolában, de beszerezhető szakiskolai tankönyvekből, a közeli borászati kutatóintézet kiadványaiból. Egy alkalommal a Bécsben talált angol nyelvű könyvesboltban réleltek a világ nagy borászatait bemutató albumra. Pokoli drága volt, de megvették, hazavitték, s esténként Erzsi szótárral mélyedt el a vonzó illatú album lapjai között. Ausztrál, chilei, dél-afrikai, kaliforniai borvidékek sejlettek föl előttük, sosem gondolták volna, hogy bor nemcsak Európában, Bordeaux, Toszkána, Tokaj vagy a Rajna vidékén születhet.
Mikorra Krisztike megérkezett, nemcsak a szülők, de a szőlő is lassan termőre fordult, következő évben ment le az első szüret. Tóni lelkes volt, ambíciója nem hogy nem csillapodott, de ekkorra kapott lendületet igazán. Kezdett megszokni Árvarendek környékén, fontos ismeretségekre tett szert. Egy napon, akkor még előzmények nélküli banki hitelkonstrukcióval a völgy túloldalán megszerzett egy immáron komoly, a családi hobbiföld méretén messze túlmutató, 70 HA-os területet. A megoldásnak ellentmodásos visszhangja támadt: számos újsácikkben támadták Tóniék vagyonosodását, holott az komoly kockázatokat is rejtett. Bátornak kell lennünk, mondta a vacsoraasztal mellett szorongó Erzsinek. Bátrabbnak, mint más. Különben nem nyerhetünk. Ha jól csináljuk, 8 éven belül visszafizetjük a hitelt és elmondhatjuk magunkról, hogy tehetős népek lettünk – mondta felszabaduló nevetéssel. Pár hét alatt, ahogy az a botrányokkal szokott, elcsendesedtek a hullámok, évekkel később pedig már senki nem emlékezett, hogy a közben széles körben általánossá váló magánosító technika kieszelője Tóni és egy bankárrá lett egyetemi társa volt.
Termőre fordult hát az eredeti 3 hektáros terület, amelyről közben kiderült, a hegy legértékesebb dűlőjén fekszik. Idővel elkezdett hozni a hetven hektár is. Tóni alig aludt, annyi szerveznivalója akadt és Erzsi sem teljesedhetett ki otthon pusztán kismamaságában, muszáj volt a feladatokban részt vállalnia. De nem bánta. Még harmincéves sem volt: fel nem fogta honnan a temérdek energia, amely félig sem átaludt éjszakák ellenére napra nap löki őt előre. Elég volt, hogy Tóni tudta és értékelte Erzsi ifjúi erejét. Elég volt, hogy Erzsi részese akart lenni a fejlődésüknek. Szokásukká vált, hogy karácsonyi családi találkozók után, de még újév előtt minden mást félretéve leülnek és számadást végeznek az óévről. Mire Krisztike fölállt, tipegni kezdett, magabiztos jómódra jutottak. A rendbehozott szőlőterületek értéke megsokszorozódott, a kicsinosított házuk értéke is. Apránként fölfejlődött az eszközkészletük. Induló hordóikat újakra, divatosakra cserélték, alkalmasakra a barikoláshoz. És bár csak tartós bérletbe, de szintén lett egy kiváló erős traktoruk, s a bankszámlájukon is felhízott némi forgótőke, ami segítette, hogy lendületük ne lankadjon. Árvarendekre érkezésük után öt évvel, ha körülnéztek, márpedig alaposan és elégedetten néztek körül a birtokukon, kisebb magánbirodalom vette őket körül.
Okosak voltak, jó ritmusérzékkel megáldva. A céljaikba és az egymásba vetett megkérdőjelezhetetlen hitből határtalan erőt merítettek. Visszajáró vendégkörük alakult ki, boraikkal először helyi, majd országos versenyeken is feltűntek. Erzsi dolga volt, hogy női újságok, majd az első gasztronómiai lap szerkesztőivel ápoljon jó viszonyt, s etesse őket mindig valami új hírrel, újdonsággal, tartalommal. Szép lassan országos divatja lett a bornak. A hazaszeretet egyik első spontán megnyilvánulása volt. Frissen meggazdagodók tucatszám forgatták pénzüket összefüggő szőlősterületek megvásárlásába. A régi rend politikai szférájából ismert új vállalkozók koncentrált figyelemmel kezdték el lassan öblögetni szárán fogott talpaspoharaikban a hegy levét. Nézegették, szakértő szemmel figyelték a lecsurgó bor mintázatát és közben alig pár nappal elöbb fölcsípkedett szakértő szavakkal ízlelgették. A hetven hektáros területhez tartozó pince, mindenekelőtt ódon falaival és hatalmas régről megmaradt hordóival kínált valamiféle érdekességet. A kóstolókat Tóni ott bonyolította. Kihúzták a nagy asztalt ilyenkor. Erzsi kétméretes fehér abroszt terített rá, a szekrényből poharakat készített elő, s ilyenkor kezdődött Tóni magánszáma. Tucatnyi alkalom után tudatosult bennük, hogy a borkostolás csak félig szól a borról, a nedű ízéről, alkoholos hatásáról. Legalább ennyire fontos a színház is, amit a borbemutató során Tóni teremt a bor köré. Bármikor bedobható hatásos tréfákat tett el magában ezekre az alkalmakra, pajzán hasonlatokat, az emelkedő alkoholszinthez arányosított frivol politikai kiszólásokat. Erzsi ilyenkor már otthon volt Krisztike mellett, s ha nagysokára végzett a szűken vett háztartás teendőivel, megpróbált a kislány hajnali ébredéséig annyit aludni, amennyi csak belefért.
Gyönyörűen fejlődtek és nyögve-nyelve, zajos konfliktusok közepette, de fejlődött köröttük az ország is. Ötéves volt Krisztike, amikor az évvégi visszatekintő elemző, új terveket szövögető beszélgetésük váratlanul hosszúra nyúlt. Egyetlen nap nem maradt elegendő rá, áthúzódott a következőre. Fölismerték ugyanis, hogy bár elég jó bort készítenek, időnként már-már annál is jobbat, de igazán jó bor, nagy bor teremtésére soha nem lesznek képesek. Egyszerűen nincs meg hozzá a tehetségük. Illetve elsősorban Tóninak nincs meg. Ezért húzódozott ezzel a kérdéssel Erzsi előhozakodni. Küzdött benne a maximalizus és a beleérző szeretet. Hisz látta, a borral járó kisebb-nagyobb sikerek elégedetté teszik az ő rajongott Tóniját. Ezen az év végi beszélgetésen két nehéz, vitákkal és megkönnyebbítő felismerésekkel teli nap után a pár döntött: megszerzik maguknak Magyarország legjobb borászát: pár éven belül az ő pincészetük adja majd az ország legjobb borát.
Erzsi épp csak elmúlt harminc, amikor megérkezett a családba Roland. Őt már nem tervezték. Tónival mindketten tudták, hatalmas feladatok várnak rájuk, temérdek munka kora reggeltől éjszakáig. Ebbe a programban új gyermeknek nemigen maradt hely, sem idő. És hát, mi tagadás, Tóni is közel állt már a hatvanhoz. De, ha Rolika jönni akart, akkor jött is. Jöhetett is. Lesz, ahogy lesz, amint eddig is kéz a kézben vették a nehéz kanyarokat, ezt is majd közösen veszik be – gondolták.
Szinte az egész év a megfelelő borász felkutatásával telt. Először, komoly ambícióikat kifejezendő, egy híres bankár sztárborászát környékezték meg. A férfi azonban hajthatatlan volt. Nem tudnák ilyen jól megfizetni, s ami ennél is fontosabb, – hangsúlyozta Erzsiéknek, – egy építkező munka felénél tartanak a bankárral, belehalna, ha nem látná, az eddigi munkája eredményét. Eztán feltörekvő fiatalokról állítottak össze listát, s járták őket végig, hátha egy páratlan tehetség fejlődését tudnák a pincészetük élretöréséhez kapcsolni. Ez a vonal is befulladt: a frissen végzett szőlész-borász fiatalok nem akartak évekre, akár egy évtizedre is elköteleződni. Budapesten, egy borfesztiválon hallottak először Zsoltról, akit a szakma titkos nagyságként tisztelt, noha egészen idáig semmiféle látványos eredmény nem volt konkrétan a nevéhez fűzhető. A legdivatosabb és legnagyobb hatású borászok közül azonban hárman is Zsolt szárnyai alól kerültek ki. Esküdtek rá, guruként tisztelték. Bár Tóniék mindenhonnan azt kapták vissza, Zsolt nehéz, öntörvényű ember, mégis kíváncsiak lettek rá és fölkeresték. A találkozó kedvéért át kellett utazzanak az országon. Zsolt egy kis faluban lakott. Egyedül. Felesége és gimnazista nagyfia a közeli nagyvárosban. Látszólagos elszigeteltsége ellenére, a szakmában mindenkiről minden friss információt ismert. Tökéletes volt, ha vakteszten itatták. Ha minden termelőt nem is, de a tájegységet, fajtát, évjáratot szinte hibátlanul be tudta azonosítani. S így, ha a borát már kosotolta korábban, sokszor a borászt is eltalálta. Amikor Tóniék elmesélték honnan és milyen célból keresik, nem sokáig teketóriázott: igent mondott és egy héten belül csomagolt. Félévkor, iskolaváltással követte őt az ország túlfelére, Árvarendekre a családja is.
Rolika alig múlt féléves, szüret után voltak, amikor Tóni délután Pestre utazott, hogy megkösse az év üzletét: szerződjön a legnagyobb élelmiszerbolt lánccal és eladja nekik a jól sikerült szüret szinte teljes hozamát, palackozva, s felékesítve egy nagynevű pesti grafikus cimkéjével. Másnap délelőtt Tóni megkötötte az üzletet, gyerekkori barátjával, egyben apósával, Robival ebédelt. Pesten mindig akadt bőven intéznivaló, ha havonta egyszer, legfeljebb kétszer eljött idáig.
Krisztike már nagylány volt, szinte anyáskodott Rolika mellett. Reggeliztek éppen, Erzsi a konyhában sürgölődött, amikor csöngettek. Frottírköpenyt kapott magára, úgy szaladt ki a bejárathoz. Az ajtóban két rendőrjárőr állt. Megyeri Antalné? – kérdezték.
Már majdnem Árvarendeknél járt, amikor tán elaludt, vagy az út volt szokatlanul csúszós a szűk völgyszoros hajnali párás hidegében, amikor Tóni opelje lesodródott az útról, s egy komolyabb szikladarab megdobta, átfordította az autót. Az opel pördült párat, aztán zörögve lelassult, feje tetejére fordulva megtorpant a túloldali sáros mezőn. Utólag senki nem tudta megbecsülni mennyi időt feküdhetett az autó kitört lámpáival a sötében, kissé távolabb az úttól, mire egy arrajáró kenyérszállító furgon vezetője hajnalban észrevette. Vészvillogózva lehúzódott az út szélére, átszaladt a roncshoz, benézett a horpadt, szakadt karosszérialemek közé, röviden szólongatta a kifordult összepréselt testet, de már rohannia sem kellett, hogy telefont találjon ahonnan mentőt hívhatna. Látta: a jóember, aki ott fekszik bent a sötétben, nem kelthető életre többé.
Évekkel később, amikor visszagondolt, Erzsinek semmi emlékképe nem maradt a következő hetekről, hónapokról. Mintha alvajáró lenne, vagy súlyos drogos, teljes önkívületben támolygott a fájdalomtól, jövőfélelemtől. Mindent intézett, csinált, amit kellett, amiről úgy gondolta, hogy elvégzendő, de az aktuális pillanaton képtelen volt túllátni. Fájt ébren lennie, mégjobban a pillanat, amikor arra az életre ébredt, ami eddigre az ő élete lett. Fájt aludnia is. Fájt Tónira gondolnia, meg kis idő után arra, hogy egy időre nem gondolt Tónira. Ellátta Krisztike és Roli ügyeit, de az anyaság természetes állapota mellett nem érzett mást, csak csillapíthatatlan sajgó hiányt. A temetés után nemsokkal jött a Szent Márton nap, az újbor első kóstolója, aztán az első karácsony egyedül a gyerekekkel, Robi nagypapával, kivel együtt zokogtak éjszaka, miután a kicsik ágybakerültek. Erzsi Tóni miatt, Robi a lányáért ontotta könnyeit. Januárban, bár ekkor már Zsolt vette át a szőlő felletti iránytást, Erzsi ott metszett sokadmagával a végtelen sorokon, mintha csak Tóni helyett metszene. A monoton cselekvés jólesett neki, ha jól eshetett ekkoriban bármi is. Tudták ők Tónival, hogy a számítások szerint hosszú özvegység vár rá, de hogy az ilyen hamar, amikor a gyerekek még ennyire picik, bekövetkezik, az megrendítően hatott. Benne élt tehát egy életben, amivel képtelen volt azonosulni, a saját életének felfogni, de nem tehetett egyebet. Leváltani a rá kiszabott kényszeréletet nem volt módja, nem maradt más: fegyelmezetten ment tovább.
Le kellett peregnie az első évnek, hogy Erzsi kilásson szakadatlan sajgó fájdalma mögül. Nem magát sajnálta, hanem a kicsiket. És sajnálta Tónit, a roncsolt karosszérialemezek közé örökre beszorult álmait. A kabátját és zakóit, amiket a végzetes nap óta képtelen volt kivenni hálószobájukban álló ruhásszekrényéből. A tarkóját, haját, amit egy gyűrődő fotón néhanap újra és újra nézett. Valahogy ez a szokatlan látószög adta vissza számára az igazi Tónit, de legalábbis a szerelmes viszonyt, ami őt a férjéhez fűzte.
Aztán a következő Márton napra mintha magától enyhült volna valami. Az Élet kezdte megmutatni szívós, kitartó erejét. Mire ez az idő eljött, Erzsinek annyi mindent kellett átgondolnia, olyan sok döntést volt kénytelen egyedül meghoznia, hogy magányos választásai nyomán a nemrég még Tónival közös valósága kissé eltávolodott, s elébe kéreckedett valami új, melyben lassan-lassan fölismerte önmagát. Azt az Erzsit, akiről eddig fogalma sem volt. Akit bár megismerni sosem szorgalmazott, most, ha elgondolkozott rajta, mégis imponáló képet festett. Egy este, éjfél körül, mikorra végzett a számlák átnézésével, észrevette magát a félig nyitvamaradt szekrényajtó tükrében. Egy nő ült átellenben szemben, egyszerű sötét ruhában, kissé megbomlott konttyal a fején. Gyakran csak úgy hirtelen összecsavarta és csattal fogta fel fürtjeit. Kicsit eljátszott az érzéssel, hogy az az idegen ott ő, s ízlelgette a benyomást, amit a látvány okozott. Szomorú érzései alól előkéreckedett valami más, valami követelőző, illetlen, de mégis valami vitathatatlanul csábító, ami mintha kézenfogná és húzná tovább egy minden felett álló parancs hatására az Élet felé. Azóta, hogy Tóni kiszakadt az életéből, természetesen nem szeretkezett. Nem is gondolt ilyenre. Bár szinte csak férfiak vették körül, ő senkiben nem volt képes látni a férfit. A veszteség és a két gyerek leláncolta valamennyi női energiáját. Most azonban valami lustán megmozdult benne. Lánykora óta nem maszturbált. Hanyatdőlt a hitvesi ágyon és felhúzta combján sötétszürke ruhája szoknyáját. Azután, kicsit már közben is, sírt egy keveset. És elaludt.
Tónival közös remek döntésük: Zsolt, a legteljesebb mértékig bevált. Még hármasban beszélték át a következő évek fejlődésének irányát. Született pár fájdalmas döntés is: Zsolt a nagy táblák egy részén újabb telepítést javasolt az alig pár éve ültetett fajták helyére. És érvei sajnos meggyőzőek voltak. Az így elgondolt kínálat valóban gazdagabb és nagyformátumúbb pincészeti arcélt rajzolt, középtávon pedig üzletileg is több bevételt igért. Bizonyos értelemben a legjobb pillanatban érkezett a birtokra. A Tóni kiszakadásával keletkezett űrben temérdek feladatot, döntést és munkát vett át. Többet is, mint amennyi eredeti feladatkörével járt volna. Nyáron Erzsi maga hozta szóba, hogy emelne Zsolt fizetésén. A férfi persze nem tiltakozott. Emellett azt kérte, hadd legyen valahol szállása a birtokon, akár a pincénél, hogy közelebb lehessen a szőlőhöz. Hajnalban is körbe tudjon menni, ne mindig Árvarendekről, a családját zavarva kelljen kijönnie. Igyekezett a legkevesebbet permetezni. Ahhoz, hogy éberen figyelni tudja, ha valahol elindul a rothadás, a gomba, az azonnali helyi beavatkozáshoz intenzívebb jelenlét kellett. Vagy koratavasszal, mikor a tábla fagyzugos részein sürgősen füstölni kellett, nehogy a friss hajtások elfagyjanak. Feladatának tartotta minden nap végigjárni a szőlő valamennyi sorát: hátán a kézi permetezővel nézni és elemezni a fürtök, a levelek állapotát. Ha kint alhatna, – győzködte Erzsit, – nem okozna számára gondot ez a folyamatos figyelem. Erzsi talált is neki egy szobát a présházban. Kis konyhát gyorsan ki tudtak alakítani Zsolt számára, csak a budira kellett kijárnia. Falusi fiú volt, ez őt nem zavarta.
Csak a Tóni halálát követő második szüreten tudott Erzsi végre fölszabadulni a gyász szüntelen nyomása alól. Most is rengeteg dolga volt, föl alá rohant a birtokon, a házban. A gyász hónapjaiban szerencsére barátai is akadak. Jóbakeveredett Rendeken a fodrász nővel, aki – mint a környéken mindenki – hallott családja tragédiájáról. Erzsi egyik általános iskolai osztálytársnője is épp ide ment férjhez, senkit nem ismert errefelé, kapóra jött neki Erzsi helyismerete. Az együtt töltött gyerekkor most jó alapot adott, hogy másfél évtized után megint barátkozzanak. Ezekkel a nőkkel gyakran beszéltek esténként telefonon. Erzsi számíthatott rájuk, ha időnként segítségre támadt szüksége a gyerekek körül. A szüret különben is nagy esemény. Ha nem vet rá árnyékot a gyász, vidám is. Több mint hetven hektáron, két helyszínen bonyolítani, heteket vesz igénybe. Meg hát, fajtája válogatja melyik mikor érik be. Erzsi mélyről előszivárgó derűvel vetette magát a munkába. Immáron ha résztvenni nem, de élvezni tudta a körötte zsibongó háromtucatnyi munkás ugratásait, tréfáit. Ritka alkalom, hogy ilyen sokan vegyék körül, s a váratlan tömeg élén Zsolt állt, ő szabott irányt a tennivalóknak. Erzsi megszokott egy szerepkört Tóni mellett, s ha módja volt rá, nem bánta, ha Zsoltnak átadva sok feladatot, visszavonulhatott a maga világába.
A szüretelőket Zsolt válogatta ki. Tisztességes napszámot fizettek, volt hát miből. Egyébként is kellett a birtokon néhány ügyes ember, akiknek nem kellett mindig minden teendőt az elejétől elmondani. Most is jöttek a hegyből, a hegy alatti faluból, páran összefogva autóval Árvarendekről. Mindenki, még aki korábban a celluloid gyárban dolgozott is, errefelé értett a földműveléshez. Jöhetett bánya, jöhetett ipar, akár évtizedekre is átalakíthatta az életet, itt mindenki parasztnak született és nevelkedett. Öregkorban meg akkor is újra paraszttá lett, ha közben pár évtizedig irodán dolgozott. Szokatlan volt viszont amikor a parasztok közé néhány cigány keveredett. Romák erre-felé nagyritkán vettek csak részt a mezőgazdaságban. Vagy kereskedtek, lomiztak, piacoztak, vagy ki tudja miből éltek, – általában rosszul. Minden faluban akadt pár család, többségében nagyon szegény, de a magyarok velük akkor sem keveredtek, ha a kicsik ugyanabba az óvodába, vagy később azonos iskolai osztályba kerültek. Óvatosak voltak, a magyarnak minden cigány, cigány. Ezért szúrt hamar mindenkinek szemet a szüretelők között az Orsós Gáspár, egy cigány a magyarok között. Nemcsak szálas magasranyúlt alakjával, de szorgalmával is kitűnt. Pár hónap alatt szinte Zsolt jobbkezévé vált. A szüret heteiben hajnalonként elsőként érkezett, s miután a szüretelők alkony idején összehordták az alumínium puttonyokat, rendszerint továbbmaradt, hogy résztvegyen a kádak kimosásában, a pince rendbetételében.
Gáspár nem hagyta, hogy Gazsizzák. Ha nem ő, Zsolt szólt az újonnan beszálló szüretelőknek, hogy tartsák magukat eredeti névéhez. Ez komolyságot, tekintélyt adott neki, ami illett is finom arisztokratikus elegáns alkatához. S Gáspár tudta ezt, volt annyira intelligens, hogy ezzel a kéréssel dolgozza le a hátrányt, amit puszta cigány mivolta egy életre rákényszerített. Gáspár gyönyörű férfi volt. Ezt viszont nem tudta. A szüreten részvevő magyar nők azonban észrevették, szóvá is tették. Fantáziájuk akár átlépte volna a magyarok és romák közötti határvonalat, de falun ezt nem lehetett. Legfeljebb titokban, városon. Ám ehhez még Rendek is kicsi volt, úgyhogy hagyták Gáspárt, kinek magas karcsú alakja a szüret során mindig föltűnt, hol itt, hol amott.
Lement a szüret, az újbor palackozására készültek a nagy pincében. Gáspár ekkor már szinte a birtok tartozéka lett. Tennivalói fölött Zsolt rendelkezett, Erzsi csak ritkán bízta meg kisebb feladatokkal. Mintha valamiféle új rendje, normalitása alakult volna ki az életnek Erzsi számára. Boldog nem volt, nem lehetett, de nyugalom lakott benne. Tóni elvesztésével kétféle bizonyossága erősödött föl: a hála bizonyossága amiért elveszített férje stabil alapokat épített az életüknek. Olyannyira, hogy a megrázkódtatás hónapjaiban, első éveiben a birtok ment, működött tovább. Drámai változtatások nélkül is hozta a tervezett bevételeket, és még az új telepítéssel, koncepcióváltással járó fordulatot is elviselte. És valami, ami számára a legnagyobb váratlansággal vált bizonyossággá: önmaga. Saját ereje, tűrőképessége, életrevalósága. Lánykorában, ifjú feleségként soha nem tett fel olyan kérdést magának, hogy ki is ő, mit vár önmagától, az élettől? Most, hogy az elmúlt kétévét pár cikázó gondolattal összegezte fejében, mialatt a nemrég érkezett rajnais palackok papírdobozait pakolta a futószalag mellé, önmagában való megtalált bizonyosságal nyugtázta, hogy kemény, ügyes és önállóságra érett felnőtt asszony vált belőle.
A már Tóni nélkül lement első szüret egy tételét, amit a három hektáros csúcsdűlőn szüretelt be Zsolt és Gáspár, soha nem kóstolták. Zsolt nem engedte. Nem szabad, mondta. Majd egyszer elmondja, jelentette ki szárazon. Annak érnie, élnie kell. Erzsi nem értette, elfogadta Zsolt tervét. Ideje és figyelme sem volt foglalkozni véle. Az évszázad bora lesz – mondta hűvösen Zsolt, mindenféle lelkesültség nélkül. Erzsinek pedig épp elég feladatot adott a hetven hektár, amelyhez ebben a már következő évben, banki kölcsönnel megtámogatva, újabb tizet vásárolt. Hirtelen jött a lehetőség, gyorsan kellett döntenie. Fölszaladt a szobába, megbeszélte Tónival. Lényegében eldöntötte magában mire aztán kikérte Zsolt tanácsát is. A borász szintén bátorította. Így aztán belevágott. A terület eladósorba kerülését hozó hír érkezésétől a vásárlásig mindössze hat hét telt el. Zokogott, amikor mint új tulajdonos először ment ki egyedül sétálni a sorok közé. Egyszeriben világossá vált számára: Tóni távolodik, kontúrja halványul.
Karácsonyt követően, miután elcsendesedett a ház, kitette Tóni fotóját az asztalra. Egyedül volt. Megnyitott egy palackot a két évvel korábbi olaszrizlingből, amit még utóljára együtt készítettek. Gyertyát gyujtott. Töltött, ivott, majd mintha egykori férje még mindig jelen lenne, átbeszélte, hangosan végiggondolta az évet ami mögötte állt. S azt is, ami ezután következett. Végül elköszönt Tónitól. Bocsánatot kért: muszáj lesz a saját útját járnia – mondta. Több mint kétév telt el. Változik a világ, a körülmények. Változik, hát persze főleg a gyász miatt változik ő is, nem láncolhatja magát a múlthoz. Mire végzett, kiitta a palackot, ordítva zokogva fúrta arcát a párnába, amelyen valamikor Tóni aludt. Felpattant, kapkodva kipakolta a 800 napja dermedten álló szekrény tartalmát és a kabátokat, zakókat, pulóvereket, összehajtogatott nadrágokat, bő kétéve frissenmosottan sorakozó alsónadrágokat és zoknikat. Mindezt lehordta a földszintre és bezsákolta.
Évek óta, talán életében először pihenni vágyott. Alig járt valaha külföldön. Nyaralt ugyan Jugoszláviában a szüleivel, kétszer. Imádta az Adria vizét. Tónival néhányszor Ausztriában főleg borászatokat látogattak. És jártak egyszer Prágában az érettségiző osztályával ötnapos kiránduláson. A Nők Lapjában most egy pesti utazási iroda meglepően elérhető árú thaiföldi nyaralásokat kínált. Dél-Kelet Ázsia számára mintha a Marson lett volna. Befizetett hát maguknak tíz napra a két gyerekkel. Elérhetetlen és távoli, de tudta, hogy a gyerekek imádni fogják a ragyogó fehér homokos tengerpartot, ő pedig végre aludni fog a partra hajló pálmafák alatt. Csokoládébarnán értek vissza a gyerekekkel a tél utolsó heteire. Erzsi szinte megújúlt. A rendszerint kietlen és nyűgös magyarországi tél helyett napsütés és frissgyümölcs kúra adott energiát neki. Leplezhetetlen módon élénkült a kedélye is. Az elmúlt hosszú hónapok letargiája után beszéde hangosabbá vált, olykor nevetése is felcsattant. Javuló állapota senkit nem hagyott hidegen. Egy reggel a palackozónál Gáspár pakolt, mikor Erzsi belépett. A férfi abbahagyta a pakolást. Kiegyenesedett, megállt, határozott tekkintettel nézett rá. Mindig visszafogott, szűkszavú volt. Majdnem olyan szép a bőre szine, Erzsike, mint az enyém – mondta Gáspár most is tömören fogalmazva, s az arcáról nem volt leolvasható, mire kíván utalni ezzel. Erzsi egy pillanatra zavarbajött. A karjára pillantott. Tényleg közel olyan sötétnek, fényesnek látta, mint Gáspáré. Felnézett a férfira: első alkalommal tűnt fel számára, hogy a szálegyenes tartás, a vékony izmos nyak, erős inas váll, a férfi élesen kidoborodó járomcsontja, magas homloka, egy kivételes férfi szépség alakját rajzolták körbe. Pillanatnyi szégyent érzett s csak később a jelenetre visszagondolva értette meg miért. Annyi baj érte, annyi minden másra volt muszáj figyelnie, – magyarázta magának, amikor kereste az okot, vajon miért nem tűntek föl számára addig Gáspár hercegi vonásai? Tán csak nem azért, mert cigány mivolta miatt eddig a látómezején kívülre szorult? Figyelte, kóstolgatta magát, ahogy belenézett a férfi villogó szemfehérű sötétbarna tekintetébe.
Jól indult az év: tavasszal bőséges eső, nyár elején elegendő napsütés érlelte a fürtöket. Július elején minden együtt állt, hogy akár kivételesen sikeres szüret következzék. A kis földön, a három hektáron is ritka év igérkezett. Eddigre mekszokottá vált, hogy amerre Zsolt mozog, Gáspár mint az árnyék, hűségesen jár a nyomában. Mindig a borász keze ügyében volt, ha valamit emelni, cipelni kellett. Ha munka közben el kellett szaladni valamiért. Zsolt mindig halkan, szinte bizalmasan szólt hozzá és Gáspár alázatos figyelemmel hallgatta. Ebbe a körbe más nem léphetett be, egy idő után Erzsi sem. Leszokott róla, hogy közvetlen utasítsa vagy kérje Gáspárt. Amikor szüksége volt rá, Zsolttól kérte el, vagy őt kérte meg, hogy szóljon neki. Mintegy másféltucat ember dolgozott egymást váltva több-kevesebb rendszerességgel a birtokon, de Gáspár kivételes szerepet kapott közöttük. Apránként szinte a házigazdákhoz tartozott, annyit tudott már. Ha Zsoltnak Pestre vagy borbemutatóra kellett utaznia, előfordult, hogy Gáspárra hagyta a munkák vezetését. Az asszonyok még csak-csak elfogadták, tapasztalták és méltányolták Gáspár tudását, de a férifak sokat berzenkedtek amiatt, hogy nekik a cigány adja ki a munkát. Erzsi látta. Nem szólt bele. Zsoltra hagyta a villongások kezelését.
Július elején egy este telefonhívást kapott Iréntől. Zsolt felesége. Zaklatott hangon kért tőle másnapra bizalmas találkát. Délelőtt Erzsi beautózott Rendekre, ahol az állomáshoz közeli poros és kopott parkban, a Dióskertben ütek le egy padra. A két nő kevesett találkozott eddig. Zsolt nem keverte a magánéletet és a munkát. Igaz, érzékelhető volt, hogy ez utóbbi egyre több idejét foglalja le, vélhetően – gondolta már Erzsi is, – a családi élet rovására. De hát Zsolt felnőtt ember, tudja mit miért tesz, nem az ő dolga volt mérlegelni a helyzetét. Azt sem, hogy Zsolt aki kezdetben csak időnként, hetente egyszer aludt a présházban, fokozatosan mind több időt töltött kint a szőlőben. Nyár közepére megfordult a helyzet: Zsolt szinte a présházban élt, már az emeletet is belakta, s csak látogatni járt be a családját Rendekre. Irén erről a folyamatról beszélt Erzsinek idegességtől, dühtől és méltánytalanságtól elfúló hangon. Nem a munkát sokallotta. Nem a pénzt keveselte. Irén kerek-perec megmondta, országos botrányt csinál, ha Erzsi nem lép közbe, nem tereli vissza Zsoltot a családjához, nem tereli vissza abból a bűnös, ocsmány fajtalankodó viszonyból, amit férje a cigánnyal folytat.
Erzsi légcsövében megállt a levegő, mintha lefagyasztották volna. Szóhoz sem jutott. Fogalma sem volt mit és hogyan kell ilyen helyzetben reagálnia. Olyasmiről, amiről Irén neki beszéllt, hallott már. Az elmúlt években figyelmét, egészen e pillanatig, szinte kizárólag saját és gyermekei sorsának alakulása kötötte le. Most, ahogy Irén mesélt neki, valóban mindaz furcsának tűnhetett, amit eddig ő sem furcsának, sem kivetnivalónak nem tartott. Őt nyilván Gáspár cigány volta sem zavarta egy pilllanatra sem, ahogy másoknál látott ilyet. Mindig az igyekvő munkatársat látta csak. Meg hát legutóbb azt a furcsa, számára is értelmezhetetlen figyelmet, ami Gáspár felől rá irányult. És az sem ébresztett gyanakvást benne, hogy a két férfi közt a szeme láttára bontakozott ki olyan mélységű bizalmi kapcsolat, ami talán túlmutathat egy harmonikus munkaviszonyon. Erzsiből egyszerűen hiányzott a gyanakvás, a dolgok mögöttesének fürkész kutatása. Általában elfogadta a dolgokat úgy és olyannak, ahogy a szemei előtt megjelentek. Amiket most Irén mondott, számára mintha színházi függönyt téptek volna le a valóság addig láthatatlan színpada elől. Bár ne látott volna a függöny mögé. Gyászban telt hónapjai után nehezen meglelt nyugalmát egyszeriben léghuzat kapta föl. Nem tudott igérni semmit, s láthatólag ez Irént a legkevésbé sem nyugtatta meg. Erzsiben a női szövetségest kereste és egy szenvtelen munkaadót talált. Pedig Erzsit nem hagyta közömbösen az, amit hallott, csak egyelőre küzdött benne a tapintat meg a szorongás, hogy akkor most mindebből mi következhet.
Utólag Erzsi kizárólag Irénre gyanakodhatott. Csak rajta múlhatott az elkövetkező hetekben gyorsan terebélyesedő botrány. Hiába hallgatott Erzsi tapintatosan. Nem érezte felhatalmazva magát nyilatkozni, belső ismereteket megosztani bárki magánéletéről. Ugyanakor nem tagadhatta maga előtt, hogy ne látná, amint Gáspárt napról napra kiközösítik, a háta mögött kinevetik, megalázó tréfáknak teszik ki a birtokon. Maró szégyent érzett, amikor kevéssel ezután Budapesten egy elegáns hotelben rendezett országos bormustrán kénytelen volt végignézni addig közkedvelt, hovatovább ünnepelt borásza, Zsolt elszigetelődését. A szinte kizárólag férfiakból rekrutált borásztársadalom nem bocsátotta meg neki azt, amit a róla szóló pletykák állítottak. A szálló aulájának mosdók felé vezető rövid folyosószakaszán ebéd után szinte összeütközött egy ismert borászat tulajdonosával, aki szárazon köszönt, elmenet során viszont szinte a fülébe sziszegte: ratyiknak nincs hely közöttünk Erzsike, ezt jól jegyezze meg.
Fokozódó rosszkedvben teltek a következő hetek. A levegő megtelt feszültséggel a birtokon, s egy idő után Erzsi nem tehetett úgy, mintha nem látná a munkatársak között romló viszonyokat. Konzultál Katival, időközben elsőszámú barátnővé előlépett egykori osztálytársával. Ő is azt szorgalmazta, tegyen rendet, teremtsen tiszta és nyilt helyzetet, mert ez a méreggel átitatott fekélyes állapot csak rosszabbodni fog. A budapesti borvásár summázata szerint, bár természetesen szereztek új vevőket, összességében tagadhatatlanul visszaesés mutatkozott a forgalomban. Nem tudta elválasztani ezt a kialakult rosszhangulattól, a birtokot körbelengő szóbeszéd negatív hatásaitól. Az előző évi szüret ha nem is extra, de megnyugtatóan jó értékekkel zárult. Stabil, kiszámítható borokat teremtettek. A 3 hektár palackjait Zsolt most sem engedte kibontanit, trezorba, szinte karanténba szigetelte el a palackokkal telt ládákat. Erzsi a mustot kóstolta utóljára. Azzal elégedett volt, egyben pedig fokozottan kíváncsi a kisebbik nemes szőlőterület évek óta visszatartott tételeire. Zsolt azonban most sem tágított.
Gáspár ekkoriban már csak ritkán bukkant fel a birtokon. Zsolt fölküldte a kis szőlőbe. A három hektárt, elkülönülve a többiektől, ketten szüretelték most is. Ott tett-vett még napokig. Erzsi oda sem nézett. Végül Gáspárnak már csak alibi feladatai maradtak, senki nem szorgalmazta visszatérését a többiek közé.
Erzsi hosszas tépelődés után végül megkérte Zsoltot, találkozzanak. Ezer ügy torlódott fel, amit egy kellemes ebéd mellett átbeszélhetnének. Árvarendeken, a várost átszelő kis folyó mentén egy valamikori malomból kialakított étteremben, a város legmenőbb helyén volt találkájuk. Zsolt késett. Sokat. Erzsi nem tudta mire vélni, ez a legkevésbé sem volt jellemző rá. Közben gyötörni kezdte az éhség, szégyenkezve de rendelni kezdett. Előételt, aztán tovább húzva az időt: levest. Zsolt negyvenperc után gyöngyöző homlokkal, fényesre izzadt arccal érkezett. Lerogyott a székre és látszott rajta, hogy pocsék állapotban van. Mi baj Zsolt?, emelte Erzsi tekintetét a holtsápadt emberre, aki alig tudott egy szót is kipréselni a száján.
Zsolt pincérért intett. Plánikát kért és feketét. Amikor mindkettő hamarosan megérkezett, a pálinkát bevágta és kért mégegyet. Erzsi, sejtem miről akar ma beszélni velem – kezdte elcsigázott rekedtes hangon. De most nem fogok tudni. – Mi a gond? Mi történt? Valami baj van? – szólt anyáskodva a nő. Baj?, – kérdezett vissza maga elé meredve Zsolt. Most jöttem a kórházból, Erzsi. Visszahívtak vizsgálatra ide a megyeibe. Ott tartottak. Ezért késtem, elnézést. Van baj, igen. Van, Erzsi!, nem tudok semmit, húsz perce szóltak, beszéltem az orvossal, azt mondja tüdőrákom van pedig nem érzek semmit. Meg, hogy nem igérhet semmit, ő se tudja, lehet, hogy másfél évem van, de az is lehet, hogy csak másfél hónapom. Mire Zsolt befejezte, hangja kifakult, elvékonyodott, elkopott. Erzsi a karfát szorította és együttérzőn figyelte a néma sírással küszködő férfit. Ekkor még nem, de amikor húsz perccel később egyedülmaradt az autójában, a kormányra dőlt és azt érezte, hogy ez neki sok. Ő ezt az előtte álló fejezetet, ha valóban lesz ilyen, nem fogja kibírni. A botrány szinte ki sem tombolta magát, különösen pedig még látni sem lehetett, mikor és hogyan lesz vége, mikorra beköszöntött ez a minden jót és rosszat egyaránt elsöprő ítélet. És ekkor eddig nem is gondolt önmagára, nem gondolt rá, mi lesz vele, ha Zsolt szintén magárahagyja.
Különös volt, amint értesült sorsáról, Zsolt napról napra gyengébb lett. Különös volt, mert mintha az orvos bejelentéséhez és nem az addig nem érzékelt daganatos sejtburjánzáshoz lett volna kötve. Zsolt környezetében mindannyian úgy érzékelték, ha az orvos nem állt volna elő diagnózissal, neki sem lenne semmi baja. Így azonban volt. Idegileg is nehezen viselte a kilátástalanságot. Két hét alatt rengeteget romlott. Látványosan lefogyott, kizárólag ágyban tudott feküdni. A szüret utáni teendőkhöz mégis muszáj volt valakinek az embereket elirányítani. Ismét temérdek feladat szakadt Erzsi nyakába, de azért Zsoltnak is maradt: feladatkiosztásért az ágyban fekvőhöz kellett járulni, és Zsolt, mint egy sebesült tábornok onnan irányította hadseregét. Nemcsak a szüreti utómunkák miatt, az mindenki számára nyilvánvaló indoknak tűnt, Zsolt nem ment haza, nem tért visza Árvarendekre. Présházbeli szobájában vergődött a feladatai, az állapota és a félelmei közt. Irén vagy a nagyfiúk, Gábor felváltva, esetleg együtt, minden nap fölkeresték. Részben tisztességből, szeretetből, részben hogy addig is távoltartsák Gáspárt. A család törekvése volt, hogy Zsolt betegségéből, várható haldoklásából kihagyják a bűnös és szennyes figurát, kinek családi életük legszörnyebb, egyben utolsó hónapjait köszönhetik. A betegség a birtok közvéleményét is áthangolta: megbocsájtottak Zsoltnak és elfogadóvá váltak iránta, legalábbis a bűnös viszonyt senki nem firtatta már, ám méginkább megvetették és nyűlölték Gáspárt. Amióta elterjedt, hogy Zsolt retorzióitól nem éremes tartani többé, nyiltan Gáspár ellen fordultak: lépéseit megalázó beszólások kísérték. Miután a munkák irányítását Erzsi egyik jól kipróbált emberükre bízta, a férfi első dolga volt végleg elküldeni a cigányt.
Október közepére a termés egésze a pincében, hordókban várta a kiforrást. Csendesebb napok jöttek. Zsolt állapota rövid szakaszokban romlott. Három-négy napra mintha megállapodott, netán enyhén javult volna, aztán egy újabb rosszullét osztályzatokat rontott a helyzetén.
Október 23-án ment el. A présházban. Aznap nemzeti ünnep volt. Mindenki ráért, hogy ott legyen Zsolt ágya mellett, akinek ott kellett lennie. Egyet kivéve, akit Zsolt kért is, de Irén sírva-kérve megtagadta neki. Fogta férje, gyermekei apja átlátszó papírhártyával bevont kézfejét, s ahogy annak ágya mellet ült, kövér könnycseppeket hullajtott rá: – Kérlek, nagyon-nagyon kérlek, édes Zsoltim, ne kérd ezt, ne akard ezt, nem tehetem, nem hozhatom ide a gyerekek elé. A férfi a mennyezetet nézte. Nemtudni, hogy gondolt-e még bármit. A túloldalon infúziósállványról morfiumos oldat szivárgott elvékonyodott könyökhajlatába. Az este nyugodtan telt. Éjfél múlott, amikor a légzése megváltozott. Irén is, a közelből odasiető Erzsi és a gyerekek is tudták, ez pontosan az, amire az elmúlt hónapokban félve gondoltak. Itt van az idő, az óra, amikor bekövetkezik. Két kislámpa világított az emeleti szobában. Suttogtak. Csend volt. Alig fértek a szűk helyiségben. Zsolt gyermekei ijedt nagy szemekkel, néma illedelmességgel ültek és vártak valamit, amiről maguk sem tudták mi lehet aztán. Erzsi kissé visszábbhúzódott, ki a szobából az előtérbe, hagyta, hogy Irén és a gyerekek magukban lehessenek ezekben a percekben. Egy pillanatra kinézett az ablakon. Odalent a fűzfa melletti sötétben mintha Gáspárt látta volna. Utólag megesküdött, hogy ő volt, ott volt.
Ekkor látta Gáspárt utóljára. Pontosabban csak hetekig nem látta ezekután. Egészen a temetés napjáig. Három hét telt el mire az elhalálozással kapcsolatos valamennyi adminisztratív lépés lezajlott és Zsolt megkapta helyét az Árvarendeki temető még nyers és kopár szélső részén. A sírokat itt csak egy tyúkketrec hálóból emelt kétméteres kerítés választotta el a szomszédos nagyobb területtől, melynek középpontján kanyargó aszfaltcsíkok és terjedelmes parkoló mellett egy bevásárlóközpont foglalt helyet. A temetés napjára, talán hogy megfeleljen a szomorú eseménynek, hideghullám érkezett, az őszi szezonban első alkalommal nagykabátos idő, kitartó keserves eső. Mikor a ravatalozóból a halottaskocsihoz kivitték Zsolt koporsóját, a menetben ott vonult az egész birtok, sokan Rendekről, de az ország túlfeléről, Zsolt régebbi hazájából is jópáran ideutaztak. Meg a kollégák, a borászok, okyanok, akik számára változatlanul legenda maradt. Elől terészetesen Irén ment messziről érkezett agg, mélyen összetört anyósával és a gyerekekkel. Erzsit megtisztelték, hogy apjával Robival és a kicsikkel együtt ők kövessék a családot a sorban. A sír szinte a kerítés mellett tátongott. A búcsúimához készülő pap kishíjján hátát vetette a rácsnak. Látótávban, a közeli parkolóban, egy furgon és egy személyautó között állt egy kapucnis alak: Gáspár. Kevesen vették észre, de Erzsi megismerte.
Miután Zsolt koporsóbazárt porhüvelyét kint hagyták a zord sírkert csatakos földjében, a gyásznép szűkebb csoportja autókon visszament a birtokra. Fel a présházhoz, ahol Zsolt az utolsó hónapjait szenvedte végig. A földszinti nagyobb helyiségben hosszú asztál várta őket megterítve. Miután mindenki visszatért, Irén pár sírásbafulladó mondatot próbált átadni az egybegyűlteknek, közben a gyerekeit markolászta. Őket vonta magához, szinte kapaszkodott beléjük, úgy tűnt, ha nem teszi, még összerogy nélkülük. A toron lassan oldódott a hangulat. Mindenki elázott, esővízszag nehezítette meg a szoba levegőjét. Irén az egyik sarokban ült összeroskadva, a gyerekek vittek neki csipegetnivalót. Csak a hosszú asztal túlfelén, borászok, egykori kollégák és tanítványok nagyra duzzadt csoportjában élénkült föl a beszéd. Az özvegy helyett Erzsi volt házigazda ezen az estén. Két segítő asszony meg ő térült-fordult, hogy sose fogyjon ki a szendvics, az üdítő, a bor az asztalról. Rétesért a kocsijához szaladt le a földszintre. Amint a tálca süteményt kiemelte autója csomagtartójából, s annak tetejét körülményeskedve könyökkel a helyére visszalökte, az autó mellett ott állt Gáspár. A földből nőtt ki. Némán állt most is, fájdalmas arccal nézett Erzsire. Mintha nem akarna, vagy inkább nem tudna mit mondani. Mintha, nem is kellene mondani semmit, ezt is kifejezte hallgatása, mert abban a tekintetben minden riadt végső elkeseredés benne volt.
Nagyon sajnálom, Gáspár. Őszinte részvétem – csúszott ki Erzsi száján, és maga is érezte mennyire helyénvaló ez a kívülállókat talán megbotrákoztató kondoleáció. A süteményestálcát óvatosan az autó tetejére helyezte és átölelte a férfit, aki az érintés varázslatára, akár egy siavatagi forrás kifakadt: keserves zokogás bugyogott föl belőle. Percekig álltak így. Talán negyedórát. Gáspár nehezen engedte el Erzsi ölelését. Arcát törölgette gyerekkorából megmaradt ártatlan-kiszolgáltatott mozdulattal. Párszor mintha megszólalt volna, de mindannyiszor nyilvánvalóvá vált a maga számára is, nincs mit mondania. Annál, ami történik, nem tud, nem lehet okosabbat mondani. Aztán nagynehezen mégis kipréselt egy tőmondatot a száján: a bor! Erzsi kérdőn nézett vissza. A bor, Erzsike! Amit Zsoltival együtt szüreteltünk – mondta alig hallhatóan. Erzsi egy darabig maga elé meredt, vagy önmagába, aztán hirtelen megértett valamit, gyorsan kibontakozott, újra kézbevette a tálcát. Várjon itt Gáspár – mondta szinte kapkodva és visszaszaladt a présházba.
A tor mintha lassan leült volna. Irén és a nagyfiúk még mindig hátul foglaltak helyet, halkan beszélgettek. Menthetetlenül szomorú fojtottság telepedett a helyiségre. Erzsi betoppanásával ez megszünt. Energikusan mozgott, pakolt. Irénke! – csattant föl szándékos harsányan, hogy a szobában sűrűn ácsorgó vendégek közül mindenki hallja. Még van egy tartozásunk Zsolt emlékének. Minden szem Erzsire szegeződött. Itt a pillanat, hogy megkósoljuk Zsolt főművét! Talán soha többet így nem leszünk együtt. Nem tudom nektek mondta-e, de évek óta dolgozott egy csúcsboron, amit végül soha nem kóstolt sem ő, sem én, se az akivel készítette. Nagyon szeretném, ha ez a nap nem úgy múlna el, hogy Zsolt kívánságát nem teljesítettük. Körülnézett a helyiségen: megilletődött arcok vették körül. A pohárszékhez lépett, kihúzta a fiókot és abból egy spirálfüzet kissé gyűrött kockás kitépett lapját vette elő. Egy levelet. Irénke!, ezt a levelet Zsolt írta két hete, akkor kért meg, hogy a temetésen felolvassam. Ahhoz nem volt erőm. Most itt már magunkban vagyunk. Odaadom és ha gondolod, olvasd fel a többieknek. Ünnepélyes csönd ült a szobára, ahol eddigre erősen megfogyott a levegő. Pár lépéssel átkelt a szobán s a papírt Irén kezébe nyomta. Ugyanezzel a lendülettel kinyitotta a kertre néző ablakot. Irén remegő kézzel tartotta a papírt, tekintete éhesen falta a sorokat. Mire a lap aljára ért, újabb kövér könnycsepp fordult ki és csurgott végig fájdalmasan feszült arcán. Én sem tudom – mondta Irén remegő hangon, ölébe eresztett kezében fogva a levelet. Erzsi kiszaladt. Pár perc múlva három palackkal tért visza a pincéből. A pohárszék polcáról sietős mozdulatokkal fehérboros poharakat adogatott a szobában összeszorult gyászolóknak: rokonoknak, néhány borász barátnak, a birtok munkásainak, rendeki ismerősöknek. Súlyos és sűrű aranyló bort töltött szépen sorban a poharakba. Amikor végzett, egyet a kezébe vett és kihajolt az ablakon: Gáspár, kérem jöjjön föl.
Irén fölpattant székéről és méltatlankodva, zörögve magával húzta két fiát, akiket határozott hangon kitessékelt a szobából. Aztán sietve visszajött és lerogyott a helyére. Egy szempillantásal később Gáspár lépett be. Páran elhúzódtak az ajtó közeléből, ahol megállt. Irén irtózattal vegyes fájdalommal nézett rá. Az imént még összetört, gyermekien zokogó férfi helyett már a hercegi megjelenésű, de magányos Gáspár állt. Erzsi, aki eddigre a helyzet ura és alakítója lett, egy poharat Gáspár kezébe adott, visszatért Irénhez és a nő szemébe nézve elvette tőle a levelet. Megállt, jobbkezével arca elé emelte a poharat. A baljában lévő papírról pedig olvasni kezdett. Ekkor már mindenki kezében ott ragyogott az addig sosemkóstolt ital.
“Édes Irén! Imádott fiaim, Lacika, Gabika! Barátaim! Ne haragudjatok rám, amiért nem olyan vagyok, ahogy azt ti akartátok. Én erről sem beszélni nem tudtam, de magyarázkodni sem, mert amit Orsós Gáspár az életemben jelentett, arra az én szavaim kevesek. Azt én mondani, de leírni sem tudtam. Én csak a borkészítéshez értek. Kérem kóstoljátok meg, ízleljétek az én boromat. A mi borunkat mert Gáspárral ketten közösen dolgoztuk fel a szőlőt. Ez a bor annak a találkozásnak az esszenciája, amivel ez a kegyetlen élet mégiscsak utóljára megajándékozott. Nem számítottam rá, nem én akartam, hogy így legyen. Látom mennyi fájdalmat okoz nektek, hogy ez történt velem. De megtagadni nem akarom. Saját érzéseim ezek, nem tagadhatom meg őket. Ez a bor Gáspár és én. Bocsánatot kérek amiért fájdalmat okoztam, mindenekelőtt tőled, drága Irénkém, akivel két fiúnk kapcsol örökre össze. És bocsánatot kérek Gáspártól is, amiért itthagytam, pedig hosszú boldogságot ígértünk egymásnak.
Isten veletek. Egészségetekre!”
Évekkel később, valahányszor Erzsi visszagondolt fiatalasszonysága, országosan elismertté vált borászatának megpróbáltatásokkal terhes induló éveire, kétségek nélkül tudta: későbbi sikereit ez a bor, az azt életrehívó fájdalmas szerelem alapozta meg. Belekortyolt a pohárba, s ahogy a hűvös lé szétáradt szájában, mintha a megérkezés érzése járta volna át. Magának sem tudta, nem is akarta cifra szavakkal leírni az élményt, csak annyit érzett: ez Az! Szavak, emlékképek, Tóni arcának fénye torlódott benne egymásra. Egy délután, amikor egy esős februári reggelen a sáros sorok közt járva saját remélt, vágyott, de maguktól el soha nem ért csúcsboruk karakterét fogalmazták. Zsolt és Gáspár bora telt volt, lágy, rafináltan kiegyensúlyozott és elegáns. Jóval nagyobb formátum, mint amilyet ők valaha maguktól elérhettek volna. Mérföldkő. A birtokon eddig megtett évek kulcsfontosságú állomása. És startvonal, honnan Erzsi a következő, már csak rá váró egyre nagyobb idők boraival mehetett tovább.
Miután Erzsi kinyitotta addig önkéntelenül lehunyt szemét és leengedte kezéből a levelet, másik kezében a poharat magasra emelete, s olyan eréllyel szólalt meg, ami nem hagyott teret más véleménynek. Zsoltra! Zsolt örök emlékezetére! Egészségünkre! Az egybegyűltek pedig, ki feszülten kelletlenül, ki meghatottan, összeütötték poharaikat. Hangtalan megitták a szerelem borát. Gáspár a nyakánál fogva megragadta az egyetlen félig üres palackot és kifordult az ajtón. A birtokon soha többé nem látták.

írásaim

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI