Egyik alkalommal, kórházi ágya mellett ülve, gyengéden karomra tette meleg tenyerét és lassú szavakkal, sután, voltaképp be sem fejezve a gondolatot, arról beszélt, hogy milyen váratlan és örömteli számára ez a mi késői barátságunk. Hogy ő (ahogy én sem) gondolta, létezhet még ilyen. Évtizedek messzeségéből, apám negyedszázada megesett halálát megelőző évekből tért vissza belém egy érzés: a fiúé. A gyengédségnek semmi mással nem összetéveszthető sajátos minősége. Lassan, évek alatt fejlődött ilyenné. Nyilván dolgozott ebben saját apahiányom, s az ő fiúhiánya, melyet élete során sokszor igyekezett kitölteni. A világban többfelé tart, vagyis hát tartott számon fogadott fiakat. Most így e hosszú, majd’99évig tartó élet utolsó dekádján talán kicsit engem is azok közé sorolt.
Az elmúlt hónapokon már ott ült egy árny. A régi jó barát, Ferge Zsuzsa halála kizökkentette Andrást Magyarországra visszajötte óta kialakított életéből. Ahogy általa én most, Ferge halálával ő is elveszítette szemlélyes kapcsolatát a távoli évtizedekkel. Apám 1924-es születésű volt, András ’25-ös. Egy nemzedék, tele számos hasonló sorshelyzettel, dilemmával, tapasztalattal, hasonló családi indíttatással. Amikor András mesélt ifjúsága éveiről, egyrészt szinte jelenidőben idézte meg teszem azt Horthy kormányzóval, vagy Rákosival szembeni kritikáit, mintha apámat hallottam volna újra. Ettől most végleg búcsúzni kényszerülök. Amit társaságában megélhettem, hogy hatvanéves létemre a majd’ negyvenévnyi különbség okán lényegében öcskös, kissrác, fésületlen kölyök lehettem, most visszazökkent a realitásba. Nincs, nem is lehet több fenntartott illúzió, a megkapott második apa kitűnésével visszavonhatatlanul és minden további szerencsés esély reménye nélkül végérvénnyel felnőtt lettem.
Andrásnak rengeteg barátja volt. Büszke is volt erre. A kórházban említette is „ha jól számolom, eddig tizenhat látogatóm volt”. Kórházi két hetében külön chatcsoportban szerveztük a dolgait, s ahogy ez ősidők óta így van, most is az asszonyok emelkedtek ki odaadásukkal, segítő aktivitásukkal. Nagy köszönet nekik, különösen most Köles Editnek és Názer Annának, aki férjével, Hann Bandival évek óta ott állnak/álltak András mögött.
Különös dolog az elmúlás. Különös, hogy csak közhelyesen lehet beszélni, de még érezni is felőle. Pár hete még hatalmas sétát tettünk Andrással, komótosan körbejártuk a Naphegy utcáit, beültünk a Czakó-kertbe, s hosszan dumáltunk. Mindenről, amiről férfiak szoktak: politikáról, történelemről, sorsokról, nőkről, a test romlásáról, országokról, ahol megfordult, vagy ahol mindketten jártunk, csapongva, témáról-témára úszva, eltérülve majd visszatekeredve a meleg délutánban. Kimondhatatlanul sajnálom, hogy többé már nem lesz ilyen.
Szevasz Öreg! Így szokott volt búcsúzni az ajtajában, csibészes mosollyal, miután megöleltük egymást, s én csendes lakásából kiszaladtam a nyüzsgő utcára. És így köszönt el legutóbb is, alig pár napja a kórházi ágyán, majd elengedte a kezemet.
Bíró Andrásra emlékezve álljon itt még pár barát, kortárs emlékezése
Hann Endre:
Nagyon szerencsés embernek tartotta magát, és az is volt, hatalmas élet, öregen is igazi világpolgár, az autonómia elkötelezettje. Én is szerencsésnek tartom magam, például mert az utóbbi két évtizedben barátjává fogadott, és úgy hiszem, igazi baráti szeretettel voltunk egymás iránt. Ezért is vagyok boldog, hogy 98 évesen be tudta fejezni szembenézős emlékiratát (alcíme: a vakhittől az autonómiáig), és még azt is megérhette, hogy a könyv megjelent. Teljes élete volt, békében távozott, ma, 2024. június 18-án reggel.
Faith Bea:
Öszinte részvétem, két hete lányommal, Danielával ott ebédeltünk nála, már nagyon fáradt volt, ami furcsának tünt. Igazi vándor volt. „Cserzett cigánylelkem megszokta a vándorlást” (idézet „Hazajöttem”c, könyvéből). 40 évvel ezelőtt ismertem meg Mexikóban. Akkor halászattal foglalkozó indián faluközösségekkel foglalkozott. Filozófiája szerint: ” … mi nem osztogatunk tanácsokat, nem igérgetünk semmit, hanem arra biztatjuk őket, vegyenek részt saját helyzetük feltárásában, amiben mi talán segíthetünk. A másik fő nehézséget az jelentette, miután megnyertük az első csatát, hogy ne tőlünk várják valamennyi bajuk orvoslását, illetve ne fogadják el kritikátlanul a véleményünket, hanem döntéseiket saját érdekeik lehetőségeik felmérése alapján hozzák meg. Pszichológiailag nem egyszerű feladat..”. („Hazajöttem” c. könyvéből idézve ismételten). Ezt a stratégiát folytatta Magyarországra visszatérve a cigány szervezetekkel is. Magyarországra visszatértünk különböző időpontokban, és más körülmények között folyatódott a barátságunk, változó intenzitással. Több felesége volt, bevallása szerint legikább France-ot, első feleségét szerette. Nagyon nagyvonalú, generózus barát volt. Hiányozni fog. Isten adjon nyugalmat, nyugodalmat a fáradt (beteg) de mindvégig optimista vándornak.
Zolnay János:
BÍRÓ András (1925-2024) Kétszer TELEPÜLT HAZA: először családjával – a legrosszabb pillanatban, 1942-ben a holokauszt előtt két évvel – majd 1986-ban, a szocialista korszak utolsó „békeévében.” Öt nyelven nőtt fel, ehhez még legalább hármat felszedett. „Ha álmomból felkeltenek, és megkérdezik mi vagyok, azt mondom, MAGYAR, és nem tudom miért” – igaz hozzátette, hogy voltaképpen a magyar kultúrát csak felszínesen ismeri. Élete első traumája az volt, amikor édesapja elárulta, hogy zsidó, és így részben ő is az – édesanyja szerb volt – de a korabeli gyilkos törvények szerint mindenképpen az üldözendő és megölendő emberek csoportjába tartozik. „Apám, aki számára a hazugság volt a legnagyobb vétek, egészen addig hazudott nekem,” A váratlan megbélyegzettség mellett volt még néhány élet-leckéje: kiábrándulás a kommunizmusból, („az én nevemben öltek embereket”) a forradalom, majd, egy ártatlan, kedélyes beszélgetés az 1980-as években egy amúgy felvilágosult hazai honfitársával („csak nem képzeled, hogy az unokám majd CIGÁNY GYEREKEKKEL jár együtt iskolában”) Az 1956 utáni harmincéves emigrációból hazatért, mert úgy vélte, dolga van itthon. PROVOKATÍV volt,, az AUTONÓMIA Alapítvány életre hívásával a szocdem jóléti sémákkal szemben is alternatívát akart teremteni. Hitt abban, hogy csak a polgári öntudat és egzisztencia lehet a romák integrációjának alapja. Hogy miben volt igaza és miben tévedett azt lehet vitatni, de azt nem, hogy a jogállami korszak egyik legfontosabb szereplője volt. És alighanem magányos is „Nekem a világban igaz barátaim voltak, én itthon vagyok magányos” – persze, aki pénzt oszt, forrásokról dönt, annak értelemszerűen nincsenek barátai. Kilencvenkilenc lett volna ősszel, ostromolta a százat, és közel volt a célszalaghoz! Ezt az interjút Sándor Révész és én készítettünk vele 2013-ban: ISTEN VELED, ANDRÁS
http://beszelo.c3.hu/onli…/en-mar-csak-provokalni-szeretek
