film

a vége

Sosem derül ki pontosan hol, Hollandiában egy hatalmas repülőtér közelében él Gerlach van Beinum. Róla szól a film. Az utolsó földművesről. Róla és rólunk, Gerlach apró farmjáról és az emberiségről. Közös állapotunkról, jövőnkről, életünkről, halálunkról, esélyeinkről, feladatunkról az életben, no meg a végzetünkről. Ha tömören kellene megfogalmazni: ez a film a világ végéről szól. Arról, hogy ez a mostani civilizációnk elment a falig. És nincs tovább.

És jól fölépített retorikával közölt üzenet sincs már. Minek és kinek? Gerlach, s amíg a film pereg, vele együtt mi is, értjük hová hajszolta magát az emberiség. Másról meg minek beszélni? Az utolsó holland paraszt és barátai, akárcsak a székelyek, ugyancsak nem koptatják fölöslegesen a szájukat, párbeszédük tömör és szűkszavú, szinte az egész film szövegkönyve fölfér egy gyufaskatulya oldalára. A film mégis működik, húz, lassú áramlással sodor. A filmet író és rendező Aliona van der Horst társalkotójaként fényképező és vágó Luuk Bouwman kameráján keresztül tiszta, egyszerű és örökértékű világ jelenik meg. Képes beszéd. A ködpárás szűrt fények a legmagasabb holland képi ábrázolási hagyományt, Vermeer van Delft vagy Pieter de Hooch városképeinek csendjét, időtlenségét idézik. Bouwman nem másolja őket, attitűdjében közeli azokhoz. Mindkét dokumentumfilmes tapasztalt, nagy gyakorlatú, sikeres. Sokadik munkájuk Az utolsó földműves. → Folytatás

2025/01/21 19:43

leviathan

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Kísérleti tájfilm és vizuális antropológia

A tenger és az ég háborgó sötétje közé szorulva egy vékony sávban él és pusztít az ember. Lucien Castaing-Taylor és Véréna Paravel híres kísérleti dokumentumfilmje, a Leviathan, egy halászhajó életéről mesél beszéd nélkül, bár azt, amit látunk, azonosítani sem könnyű, nemhogy dokumentumfilmnek nevezni. Inkább mintha egy időnként már-már absztrakcióba hajló, mozgó festményt látnánk, ami valami horrorisztikus történést mutat a természet végtelen éjszakájában. Ahogy olyan sok kortárs tájfilmben, ebben is van valami kísérteties. Pedig csak halásznak, nem is annyira nagyüzemi módszerekkel, mégis az eredmény egészen más, mint amit a NatGeón vagy a Spektrumon láthatunk.

Ez a véres aratás apró, testekre szerelt GoPro kamerák inhumán szemszögéből lett felvéve, az objektív mögött nincs emberi tekintet, amely megtévesztő perspektívába rendezné a történéseket. Ahol nincs perspektíva, ott nincs hierarchia, nincs szimbolikus rend sem, ég és föld felcserélhető, a sirályok hasukat mutatva az égnek a haldokló halak metaforáivá válnak, a hajó pedig kiismerhetetlen szörnnyé, amit hiába nézünk több, mint egy órán át, felépítését, szervezetét, valós munkafolyamatait alig ismerhetjük meg, az alacsony érzékenységű kamerák képei túlszaturáltak a világvégi sötét vizekben hánykódó halászhajó reflektorainak fényétől,…→ Folytatás

2024.10.10. 12:05

samsara

LOIS PATINO ÚJ FILMJE

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Itt, ahol élünk, rosszul viszonyulunk a halálhoz. Esélyünk sincs rá, hogy úgy haljunk meg, ahogy ez a laoszi asszony ebben a gyönyörű filmben, családja körében, egy nyitott, széljárta teraszon, lassan, méltósággal, arccal a szeretett táj felé fordulva, miközben egy fiú az újjászületésbe vezető, vigasztaló szavakat olvassa fel neki a Tibeti Halottaskönyvből. Pedig mindannyian erről álmodunk. És egy spanyol rendező most a lehető legszebb, legszerethetőbb képekbe foglalva elénk is teszi ezt az álmot..

„Ha a test jelen van, pontosan amikor a lélegzés megszűnik, egy Láma (aki az elhalt Guruja volt), vagy egy hittestvére, aki iránt az elhalt bizalommal viseltetett, vagy egy barát, kihez az elhunyt vonzódott, közelítse ajkait (az elhalt testének) füleihez, anélkül azonban, hogy azt érintené, és (kezdje meg) e nagy Thos-sgrol (a Tibeti Halottaskönyv) fölolvasását.”

Lois Patiño és forgatókönyvírója, Garbiñe Ortega új filmjét minden Vulkán-olvasónak látnia kell. A látványos kísérleti rövidfilmjeiről és új felfogású digitális tájfilmjeiről eddig inkább csak szakmai körökben ismert, a Vimeóról indult Patiño ezzel a 2023-as egész estés mozijával… → Folytatás

2024.02.06. 17:56

darkness, darkness, burning bright

GAËLLE ROUARD antropocén tájfilmje

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Ritkán sikerült rábeszélnem a barátomat, hogy éjjel üljünk ki együtt a kertbe és igyunk meg egy pohár bort vagy egy tejeskávét. Így szokássá vált, egyfajta rutinná az egyedül üldögélés a sötétben, a csillagos ég alatt, amit csak a cigaretta felragyogó parazsa világít meg, ahogy belemeríted az éjszakába. Ha elég ideig vagy kinn, látod eloldozódni a dolgokat az alapjuktól, lassan felemelkednek a fák és a bokrok, mintha valami fekete levesben lebegnének. Az ismeretlenné váló lények neszezése, surrogása, a denevérek éles fordulatai, ahogy átcikkannak a sóhajokkal telten lélegző kerten, az alkonytól megnehezedő virágok illata, a zizegő füvek, a lomha állati körvonalak, ahogy a derengésben megcsillan a szőrzetükön a fény, elolvadó és felragyogó körvonalú tehenek, lovak és kutyák, mint tüzes jelenések villannak fel ebben az analóg éjszakában.

A ’landscape cinema’, az úgynevezett tájfilm új erőre kapott az antropocén esztétika kontextusában. Fantasztikus fejleményeire, Lois Patiño, Mark Jenkin, Mauro Herce, Scott Barley, Kyle Faulkner, James Benning,…→ Folytatás

2024/01/23

saltburn

EMERALD FENNEL 2023-AS FILMJÉRŐL

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Most, hogy sikkes lett a Prime-on látható, festői szépségű Saltburnt kritizálni, szeretnék a 2023-as év talán legmegosztóbb filmje mellett érvelni. Jó filmtermés volt az idén, és most hangsúlyosan NEM a szerintem rettenetes, kvázi-kritikus álomgyári sikerekre, Scorsese új filmjére, vagy Nolan erkölcsi szempontból is kétes értékű művére, az Oppenheimerre gondolok, aminek egyetlen foganatja az volt, hogy tömegek tódultak IMAX mozikba, gyönyörködni – egy atombombában.

A Casting Jonbenet-ben a true crime műfaját Scorsesénél sokkal alaposabban bíráló Kitty Green realizmusában lenyűgöző új filmje, a Royal Hotel mellett a szatíra/fekete komédia műfajában olyan alkotások utasították maguk mögé Fincher gyenge próbálkozását, a The Killert, vagy Gerwig konzumkultúrába fulladt, felemás kritikáját, a bájos Mattel-reklám Barbie-t, mint Lanthimos Poor Things című, szintén sokat vitatott filmje, vagy Todd Haynes mesterműve, a May December.
A Saltburn szatirikus jellegéről viszont sokan megfeledkeznek,… → Folytatás

2024.01.09. 13:24

apolonia, apolo-nia

LEA GLOB FELNÖVEKVÉSFIKCIÓJA APOLONIA SOKOLRÓL

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Apolonia felhívja Leát, és megkérdezi tőle, látott-e bármit, amíg kómában volt. És Lea néhány képpel válaszol. Ezt a filmet a huszonéves Lea készítette, de egy ponton Apolonia Lea felé fordította vissza a kamerát, és ettől kezdve lélegzetvisszafojtva figyeltem, hogy mi lesz ebből a 13 éves forgatási idejével a legendás dokumentarista Wang Binget is leköröző, rendhagyó portréfilmből, amit most az HBO-n lehet megnézni.

A megaköltségekből előállított, sok esetben félrevezető és erkölcsi szempontból is kétes biopicek korát éljük, amik még csak halványan sem reflektálnak arra, hogy a történelmi személyiségek nem rekonstruálhatók, hogy ez nem valóság, hanem csak egy kortárs értelmezés. Ezeknek az álomgyári fikcióknak nincs is más eredményük, mint hogy az emberek önfeledten tódulnak IMax mozikba egy atombombában gyönyörködni.

Lea Glob egy dán farmról többet tud arról, hogyan, mivel lehet jellemezni egy embert, hogyan lehet megilletődöttség vagy sznobéria nélkül közelíteni alkotómunkához, hogyan kell belépni egy műterembe… → Folytatás

SPACE
2023.12.19. 12:33

megfojtott virágok

MARTIN SCORSESE: KILLERS OF THE FLOWER MOON (2023) CIMŰ FILMJÉRŐL

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Ennek az egekig magasztalt filmnek abban a pillanatban vége volt, amikor Leonardo di Capriót és Robert de Nirót választották a főszerepre, vagy amikor valaki leírta az utolsó szót abban a forgatókönyvben, ami kettejük jutalomjátékává redukálta ezt a David Grann tényfeltáró könyvének adaptálására tett, inkább balul elsült kísérletet.

Hogy ez veszélyesen közel esik a kétes értékű, a Netflix and Co. által ipari méretekben termelt true crime zsánerhez, azt maga Martin Scorsese, a film legendás rendezője is érezte, amikor az egészhez egy olyan epilógust biggyesztett, amiben ő maga parodizálja a korabeli manipulatív true crime rádiójátékokat. A közlendő az lett volna, hogy nagyon nem mindegy, ki és kinek a szempontjából adja ezeket elő.

Tulajdonképpen ekkor döbbentem rá, hogy mennyi jó szándék ment félre ebben az esztétikai katasztrófában. Mert azt én csak esztétikai katasztrófának tudom felfogni, amikor a film Pawhuskában… → Folytatás

2023.12.12. 11:38

may december

TODD HAYNES FILMJE, 2023

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Már az első másodpercben tudtam, amikor megláttam a pillangót, hogy ez a film csodálatos lesz. Pedig akkor még mit sem sejtettem abból, miféle varázslatos metaforává fog kibomlani, csak a puha, szokatlan, sejtelmes fényeket láttam, a lepke könnyűségét, a felvétel esetlegességét, és azt, hogy aki ezt a lepkét fényképezi, tudja, ezzel mit akar. Ez a film egy fenomenális esztétikai tanulmány a művészetről és a gravitációról. Todd Haynes a Carol és a Safe (Elkülönítve) alkotója szerintem az idei év legjobb filmjét hozta el – ne tévesszen meg senkit a Netflix logó.

Emlékszem, milyen nehezemre esett összeegyeztetni Kleist Marionettentheater-esszéjének két tézisét: azt, hogy a bábu kecsesebb, mint az ember, mert nem korlátozza a nehézkedés: ez a tétel a művészet elsőbbségéről szól. És a másikat, mely szerint a tudatosság rombolja az ember gráciáját. Ez pedig a gyermeki tekintetről. Talán nem véletlen, hogy a filmben nagyot alakító Julianne Moore Gracie néven szerepel: ez a film, sok más mellett a művészet gráciájával foglalkozik. És azzal, hogy mi van a törékeny látszatok mögött, mi mivé alakul át, és ezekhez a tartalmakhoz hozzáférhetünk-e egyáltalán. Megismerhetők-e a másik… → Folytatás
space

2023.12.05. 20:20

minden ami lélegzik

SHAUNEK SEN

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Az ember magányos állat. Csapdába ejti, hogy ennyire eltér a többi állattól. Nemo elvi alapon elutasította a mozit, de azt hiszem, ennek a filmnek, amit nem vagyok hajlandó dokumentumfilmnek nevezni, nem tudott volna ellenállni. A film címe is a központi állításra utal: nem szabad különbséget tenni a lélegző dolgok között. All that breathes.

Nemo gyerekként alkonyatkor kiült a szilvafa alá, hogy átadja testét az éhes szúnyogoknak. Mikor már láttuk, hogy nagy baj lesz vele, megpróbáltuk rávenni, hogy tanuljon állatorvosnak. Túl azon, hogy valakinek, aki önkéntes némasági fogadalmat tett, mit jelentett volna hang nélkül túljutni a vizsgákon, Nemónak meglepő, de logikus oka volt ismét elutasítania minket. Nem bírná látni, mondta, hogy az állatok szenvednek.

Minden, ami lélegzik, egyenlő. A film testvérpárja kányákat gyógyít a világ legnagyobb szeméttelepe mellett, Új Delhi zegzugos nyomornegyedének egyik szuterénjében, amit minden monszun idején elönt a szennyvíz. Az eget a gyárkémények füstje, örvénylő szemét és kányaszárnyak kavargása borítja. A kányák…→ Folytatás

2023.11.28. 11:11

hitokara

KYLE FAULKNER

♦ MARKÓJA CSILLA | FILM

Nemrég meghalt valaki, aki fontos volt számomra, és azon kaptam magam, hogy újra megnézem a Hitokarát, az ausztrál indie mozi egyik legérdekesebb személyisége, Kyle Faulkner által készített, low-budget lassú mozit. Az úgynevezett ’landscape cinema’, azaz tájfilm új életre kelt az ökológiai katasztrófa árnyékában. A ’slow cinema’ halmazával érintkezésben találjuk most a legérdekesebb kísérleteit, gondoljunk csak Lav Diaz a Sátántangóval vetekedő hosszúságú, 8-10 órás filmjeire, melyekben a tájfelvételek önálló életet élnek.

A film megtekinthető itt: https://www.youtube.com/watch?v=GPDICIBQXS4&t=1309s

James Benning munkássága, vagy az olyan, nagy port felkavart friss filmek, mint az antropocén ökomozi és a folk-horror metszetében játszódó Enys Men (2023), vagy Lois Patiño kísérteties Red Moon Tideja (2022) mind a landscape cinema új lehetőségeire utalnak. Elsőre nem tűnik túl érdekesnek, hogy egy filmrendező megindul egy kamerával a tájban, és lényegében azt veszi fel, valós időben, ami elé kerül. De ahogy a plein air, naturalista tájfestészetben is több van ennél, a kortárs tájmozi is jóval több valami zöld állásfoglalásnál. → Folytatás

2023.11.21. 15:08

megmérge-zett ország

A MGYARÁZAT MINDENRE CÍMŰ MAGYAR FILMRŐL

♦ BOJÁR IVÁN ANDRÁS | KRITIKA

Nem kétséges, hogy az utóbbi évek hazai filmjei közül, a témaválasztás és a vállalkozás egyszerre kockázatos és felelősségteljes mivolta miatt, kiemelkedik a Reisz Gábor rendezte és Berkes Júlia produkálta Magyarázat mindenre. Kilépve a moziból, nehezen tudtam megítélni, hogy a nézőt kétségtelenül magába szippantó közel két és félórányi mozi egy korszakos nagy film élményét hagyta-e bennem maga után, avagy tíz év múlva nem lesz senki, aki a „Magyarázat” üzeneteit politikatörténeti lábjegyzetek nélkül értené, netán érdeklődne irántuk.

Ez utóbbi félelmemmel szemben a film talán mégiscsak tud valamit, ami túlmutat aktualitásain. Különben nem keltett volna figyelmet, ért volna el szakmai elismerést a magyar belviszályok nüanszait nem ismerő Velencében (Orizzonti Award for Best Film), vagy Chicagóban (Gold Hugo a legjobb rendezésért, Silver Hugo-díj a legjobb forgatókönyvért). Valamiért, ez lep meg a legjobban: hazánkfiainak provinciális iszapbirkózása, ezek szerint érthető, dekódolható…→ Folytatás

2023.10.22. – 12:50