Olvasási idő 12 perc

fészbuklázadást a fészbuk ellen

BOJÁR IVÁN ANDRÁS | PUBLICISZTIKA

Másfél évtized alatt, a közösségi média mindannyiunk életében betöltött szerepe miatt, teljesen megváltozott a nyilvánosság szerkezete, – hatalmas szabad teret nyitva a populista hatalomgyakorlás módszereinek, s ezzel radikálisan megváltozott a demokrácia is.

Trump, Bolsonaro, Orbán, Putyin, Erdogan működését alapvetően jellemzi a korábban nemzedékek sokasága alatt kialakult sokrétegű társadalmi értékrend önérdekű eltorzítása. Troll-robothadseregek, fanatizált hívek közösségi médán keresztüli hergelése-uszítása, a fake news média személyeket és intézményeket egyaránt karaktergyilkoló technikája a repertoár jellemző, de nem teljes spektruma. Politikai ellenfelek, számottevő közéleti szereplők, nagymúltú intézmények, akadémiák, egyházak, egyetemek, erkölcsi alapvetések, politikai intézmények tekintélyét képesek párhetes kampányokkal a sárga földig lerohasztani pusztán azért, hogy azok helyébe saját hatalmi strukturájukba illeszthető szerevezetek és egyének léphessenek, – függetlenül azok valódi minőségétől (alkalmasint silányságától) akár azon az áron is, hogy ezzel a nemzet élő kultúrájának szövetét roncsolják szét. Ez történik tudósnemzedékek által növelt állami egyetemeink privát alapítványokba történő lenyúlásakor, ez zajlik olyan erkölcsi parancsok, mint a bajbajutott megsegítése lezüllesztésével, ez a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia politikai kibelezésekor, ez történik az amerikai alapító atyák által létrehozott Capitolium épületének megtámadásakot, és ez a Pelé és Joao Gilberto melletti legnagyobb brazil, Oscar Niemeyer tervezte Kongresszus minapi feldúlásával. A pusztítás nyomát aztán cinikus pragmatizmussal e hatalmak, populizmusuk lényegének megfelelően, a legközhelyesebb, giccsig elmenően nemzetieskedő vagy álságos-vallásos cimkézéssel fedik le. A korábban még létező társadalmi értékek iránti gyűlölködésre buzdított sajáttömegnek nincs mélyebb vagy árnyaltabb elgondolása a pusztítás mértékéről. Hisz annak üdvében. Megelégszik a sulykolt forszírozott, atavisztikus, végsősoron alapvető vagy ők-vagy mi gondolkodással. Természetesen kizárva a “mi” fogalmából az ország, a nemzet hallgatag többségét.

S e hallgatag többség jelentős része nem is hallgatag, legfeljebb passzív, vagy pótcselekvő.

Azok a történelmileg megszentelt módon vagy pillanatban keletkező, fennállásuk hosszú időszaka alatt nagyhanyományúvá vált intézmények, amelyek feladata volt az emberi képességek, minőségek kiválasztása, komoly veszélybe kerültek. Ha van igazi életveszély egy társadalom számára az ez: az organikusan létező, pulzáló, kavargó társadalom működésének befagyasztása és kiüresítése. Az említett nagymúltú, nagyhanyományű értékkiválasztási folyamat elsődleges intézményrendszere az oktatás, hisz az abban eltöltött évek, ott időről időre megjelenő vizsgák és diplomák állomásai szűkítik a hozzáértő, felkent személyek körét. Ma egy ilyen ember, akár három diplomával, nyelvvizsgákkal, nemzetközi rangú elismerésekkel tehet ugyan egy állítást, ám a szinte kizárólagossá váló közösségi médiatérben az ő állításával szemben bárki másé is egyetlen éppoly súlyú állítással áll. Ha ez így marad, nemcsak a magyar kultúra, de a demokrácia is mehet a levesbe.

E jelenségről egy vicc jut eszembe: Két parasztbácsi ül a padon a ház előtt és bambán pipázik. Egyszercsak lefékez előttük egy autó, s egy kétségbeesett izgatott ember szól ki a leeresztett ablakon keresztül: sprechen Sie Deutsch? A két bácsi összenéz, értetlenkedve nemet bólogatnak. A férfi bosszankodik: parlez-vous français? Megint kérdőn összenéznek az öregek és nagyot szívnak a pipájukból. A férfi érzékelhető türelmetlenségel rájuk kiált: do you speak English?, gavaritye pa-russzki?, habla español? Az öregek rendre csak bólogatnak, nem-nem-nem. Az autós kövér gázt ad és türelmetlenül elporzik. Mire leül az út pora a két öreg komótosan beszélget tovább. Te Pista, mondja az egyik, azért mégiscsak micsoda nagy dolog, ha az ember ennyi nyelven tud beszélni, nemigaz? Áh, hagyjad – mondja Pista, – oszt mire ment vele?

“PISTABÁCSI” TERROR

A mai politikai médiapopulizmus alanyai ők, ezek az életkorfüggetlen “Pista bácsik” (s hű társaik, a “Mari nénik”) a boldog tudatlanság immáron agresszívvá bujtogatott tömegei, a nevető szmájli mint utlima ratio népe. Kádár alatt ez a közönség legfeljebb a hatalmi elit szűk körébe vonva, az embertársak fölötti ellenőrzés, a hatalom magasságosai által ráruházott jogával felkent munkásőrök, házmesterek, kalauzok, rendőrök, esetleg a magukat önként szolgálatbahelyező titkos feljelentők köre volt. Ma bárki és mindenki lehet “Pista bácsi”, s arrogáns tudatlanságából következő állítása pontosan egy állítással áll szemben bárki okkal és sok-sok igazolt teljesítés után felkent tudós állításával. Ezt a helyzetet álította elő a társadalmi szerkezet és értékrend relativizálására alkalmas közösségi média. S a populizmusok a közösségi médiában rejlő (uszító, karaktergyilkoló, értékrelativizáló lehetőségei) alkalmazásával, ha a nemzetet nem genetikai, hanem kulturális-etikai és értékközösségnek fogom fel, a nemzet lényegét roncsolják szét pillanatnyi hatalmi hasznuk érdekében. Ma lépten-nyomon azt látjuk, hogy az állam egyre nagyobbá hízása mellett az egyes szakmák belső értékrendje alapján periférikus emberek, tehetségtelenek, korlátos emberi vagy szakmai képességűek kerülnek magas polcra. Ők kapnak esélyt látványosan megbukó filmeket készíteni, züllött kórházakat vezetni, miniszteri tárcákat, ők kapnak alkotói támogatást, díjat, élethosszon egzisztenciális nyugalmat biztosító állami kitüntetést. Mindezek mögött nemcsak hogy társadalmi konszenzus nem áll, de rendszerint az efféle kiemelések révén szégyenkező, meghasonló szakmák megerősítő elfogadása sem. Legfeljebb eltűrése, beletörődése.

Erre a helyzetre, ha hiszünk a demokráciában, mint értékközösségek plurális és építő együttélését egyedül biztosítani képes társadalmi modellben, nekünk demokratáknak muszáj ellenszert találnunk. Igenis fontos, hogy ne a politikai kinevezési rendszer egyetlen forrásból eredő mechnaizmusa, ne a születési előjogok, vagy a hatalomhoz közeli brancsbatartozás, hanem valóban az egyének elért teljesítménye, értéke legyen az egyén előrejutását és rátermettségét bizonyító és alap. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy a közösségi média alanyaiként, abban részt véve, mi magunk is ugyanazoknak a mechanizmusoknak vagyunk kitett résztvevői, emelyek kellő tudatossággal kitermelik a pistábácsik-marinénik pusztító tömegeit. Vagyis a lájk-diszlájk tengelyen mozogva, mozaikosan széteső ötsoros érvekben megfogalmazott véleményeinkkel nem jutunk semmire: ettől a gyakorlattól a demokráciahiány csak nő, a populizmus hatékonysága pedig csak növekszik.

KRITIKAI HELYETT CSELEKVŐ ÉRTELMISÉGET! CSELEKVŐ POLGÁRT!

Muszáj hát tennünk valamit. Mindenekelőtt, hogy abbahagyjuk a fotelforradalmárkodást, dödögést, mégoly jóleső, különféle pszichés mechnaizmusok során megnyugvást igérő, valójában parttalan kritzálást, és visszatérünk az off-line térbe. Elhitetjük magunkkal, hogy a valóság a valóság. Nem ez, amibe oly édes digitális nyálcsordulással beleálmodtuk magunkat. Mindez tudatosságot és munkát, punnyadt cselekvéspótló semmittevésünk helyébe tényleges megeröltetést kíván. Föl kell hívnunk egymást telefonon. Szó szerint. Írnunk kell barátainknak. Nincs többé ejh’ ráérünk arra még. Beszélgetnünk kell! Közösségeket kell kialakítanunk, baráti társaságokat! Hisz ez, a közösségi lét az ember antropológiai sajátja, még ha képes is hosszasan, lassan tönkremenve ettől, elszigetelődni. Mindenekelőtt pedig el kell felejtenünk a rögzült attitűdöt, ami most elsőre azt hívja elő belőlünk, hogy miért lehetetlen vagy nagyon-nehéz megtennünk mindezt. Nem lehetetlen. A lomhaság és tespedtség a lehetetlen, ami közösségi médialétezésünk alapmotívuma lett.

A demokrácia, beszélgetés. Igazi házibulikra, igazi összejövetelekre, igazi szemtől-szembe találkozásokra, ankétokra van szükségünk. Személyes és intézményi, apró és hatalmas agorákra, ahol ezek a beszélgetések megtörténhetnek. Ha felaprózták, széttördelték, eljelentéktelenítették is nemzetünk hagyományos intézményeit, összemocskolták kiemelkedő szereplőit, nekünk demokratáknak valóságos életképességet kell mutatnunk, és eredeti helyükbe vissza kell állítanunk azokat.

Ha mindezt nem tesszük meg, ne legyen kétségünk, ebben a mind elszigeteltebb kis országban végképp odavész európai civilizációnk legszebb értéke, a demokrácia. És egy napon – máris csak egy országhatár választ el minket jelenidejű valóságától, – mi is ott találhatjuk majd magunkat ásóval a kézben, ahol Örkény István egypercesének hőse, Dr. K.H.G.

“IN MEMORIAM DR. K. H. G.

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

És Rilkét?

Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

Kedves Barátaim, én ezt nem szívesen várnám meg. Magam is elkezdtem megszervezni a szabadság kis köreit. Ma még „csakúgy” alapon, később, ha sokan mások is bekapcsolódnának az ország különböző pontjairól, közös tematikájuk, céltételezésük és közös nevük is lehetne ezeknek a köröknek: Széchenyi klubok, Holnap Magyarországa klubok, Élet-körök, bármi. Lényeg, hogy előrtekintő, pozitív tartalmú, nem búslakodós-panaszkodós alkalmak felületei legyenek, ahonnan tilva vannak az “azabaj” kezdetű mondatok. Rengeteg tennivalónk van a hazánkért, a környezetünkért amelyben élünk – fizikailag, ökológiailag és szellemileg, mentálisan egyaránt. Társuljatok: működőképes, rendszeresen ismétlődő találkozókat hozzatok létre, amelyeken az országunkat érintő épp aktuális témákat tudjátok az indulatok viszafogása mellett, a pártpolitika legteljesebb kizárásával, felnőtt elemző és kivezető megoldást kereső módon átbeszélni. Nem egy holnapi pártot látok magam előtt, nem kell megijedni. Sajnos a pártpolitika mai formája teljesen besült, mint egy hengerfejes motor. Jelen állapotában szerintem nem javítható. Úgy érzem más kell. Másképp kell. Nem a hatalom szabályos keretek közötti megragadásáról, hanem a saját életünk újbóli és szellemi birtokbavételéről van szó.

Álljatok föl a fotelból, fogjuk meg egymás kezét kedves Barátaim, és kezdjünk el kimászi a mocsárból.

Trump, Bolsonaro, Orbán, Putyin, Erdogan működését alapvetően jellemzi a korábban nemzedékek sokasága alatt kialakult sokrétegű társadalmi értékrend önérdekű eltorzítása. Troll-robothadseregek, fanatizált hívek közösségi médán keresztüli hergelése-uszítása, a fake news média személyeket és intézményeket egyaránt karaktergyilkoló technikája a repertoár jellemző, de nem teljes spektruma. Politikai ellenfelek, számottevő közéleti szereplők, nagymúltú intézmények, akadémiák, egyházak, egyetemek, erkölcsi alapvetések, politikai intézmények tekintélyét képesek párhetes kampányokkal a sárga földig lerohasztani pusztán azért, hogy azok helyébe saját hatalmi strukturájukba illeszthető szerevezetek és egyének léphessenek, – függetlenül azok valódi minőségétől (alkalmasint silányságától) akár azon az áron is, hogy ezzel a nemzet élő kultúrájának szövetét roncsolják szét. Ez történik tudósnemzedékek által növelt állami egyetemeink privát alapítványokba történő lenyúlásakor, ez zajlik olyan erkölcsi parancsok, mint a bajbajutott megsegítése lezüllesztésével, ez a legnagyobb magyar, gróf Széchenyi István által alapított Magyar Tudományos Akadémia politikai kibelezésekor, ez történik az amerikai alapító atyák által létrehozott Capitolium épületének megtámadásakot, és ez a Pelé és Joao Gilberto melletti legnagyobb brazil, Oscar Niemeyer tervezte Kongresszus minapi feldúlásával. A pusztítás nyomát aztán cinikus pragmatizmussal e hatalmak, populizmusuk lényegének megfelelően, a legközhelyesebb, giccsig elmenően nemzetieskedő vagy álságos-vallásos cimkézéssel fedik le. A korábban még létező társadalmi értékek iránti gyűlölködésre buzdított sajáttömegnek nincs mélyebb vagy árnyaltabb elgondolása a pusztítás mértékéről. Hisz annak üdvében. Megelégszik a sulykolt forszírozott, atavisztikus, végsősoron alapvető vagy ők-vagy mi gondolkodással. Természetesen kizárva a “mi” fogalmából az ország, a nemzet hallgatag többségét.

S e hallgatag többség jelentős része nem is hallgatag, legfeljebb passzív, vagy pótcselekvő.

Azok a történelmileg megszentelt módon vagy pillanatban keletkező, fennállásuk hosszú időszaka alatt nagyhanyományúvá vált intézmények, amelyek feladata volt az emberi képességek, minőségek kiválasztása, komoly veszélybe kerültek. Ha van igazi életveszély egy társadalom számára az ez: az organikusan létező, pulzáló, kavargó társadalom működésének befagyasztása és kiüresítése. Az említett nagymúltú, nagyhanyományű értékkiválasztási folyamat elsődleges intézményrendszere az oktatás, hisz az abban eltöltött évek, ott időről időre megjelenő vizsgák és diplomák állomásai szűkítik a hozzáértő, felkent személyek körét. Ma egy ilyen ember, akár három diplomával, nyelvvizsgákkal, nemzetközi rangú elismerésekkel tehet ugyan egy állítást, ám a szinte kizárólagossá váló közösségi médiatérben az ő állításával szemben bárki másé is egyetlen éppoly súlyú állítással áll. Ha ez így marad, nemcsak a magyar kultúra, de a demokrácia is mehet a levesbe.

E jelenségről egy vicc jut eszembe: Két parasztbácsi ül a padon a ház előtt és bambán pipázik. Egyszercsak lefékez előttük egy autó, s egy kétségbeesett izgatott ember szól ki a leeresztett ablakon keresztül: sprechen Sie Deutsch? A két bácsi összenéz, értetlenkedve nemet bólogatnak. A férfi bosszankodik: parlez-vous français? Megint kérdőn összenéznek az öregek és nagyot szívnak a pipájukból. A férfi érzékelhető türelmetlenségel rájuk kiált: do you speak English?, gavaritye pa-russzki?, habla español? Az öregek rendre csak bólogatnak, nem-nem-nem. Az autós kövér gázt ad és türelmetlenül elporzik. Mire leül az út pora a két öreg komótosan beszélget tovább. Te Pista, mondja az egyik, azért mégiscsak micsoda nagy dolog, ha az ember ennyi nyelven tud beszélni, nemigaz? Áh, hagyjad – mondja Pista, – oszt mire ment vele?

“PISTABÁCSI” TERROR

A mai politikai médiapopulizmus alanyai ők, ezek az életkorfüggetlen “Pista bácsik” (s hű társaik, a “Mari nénik”) a boldog tudatlanság immáron agresszívvá bujtogatott tömegei, a nevető szmájli mint utlima ratio népe. Kádár alatt ez a közönség legfeljebb a hatalmi elit szűk körébe vonva, az embertársak fölötti ellenőrzés, a hatalom magasságosai által ráruházott jogával felkent munkásőrök, házmesterek, kalauzok, rendőrök, esetleg a magukat önként szolgálatbahelyező titkos feljelentők köre volt. Ma bárki és mindenki lehet “Pista bácsi”, s arrogáns tudatlanságából következő állítása pontosan egy állítással áll szemben bárki okkal és sok-sok igazolt teljesítés után felkent tudós állításával. Ezt a helyzetet álította elő a társadalmi szerkezet és értékrend relativizálására alkalmas közösségi média. S a populizmusok a közösségi médiában rejlő (uszító, karaktergyilkoló, értékrelativizáló lehetőségei) alkalmazásával, ha a nemzetet nem genetikai, hanem kulturális-etikai és értékközösségnek fogom fel, a nemzet lényegét roncsolják szét pillanatnyi hatalmi hasznuk érdekében. Ma lépten-nyomon azt látjuk, hogy az állam egyre nagyobbá hízása mellett az egyes szakmák belső értékrendje alapján periférikus emberek, tehetségtelenek, korlátos emberi vagy szakmai képességűek kerülnek magas polcra. Ők kapnak esélyt látványosan megbukó filmeket készíteni, züllött kórházakat vezetni, miniszteri tárcákat, ők kapnak alkotói támogatást, díjat, élethosszon egzisztenciális nyugalmat biztosító állami kitüntetést. Mindezek mögött nemcsak hogy társadalmi konszenzus nem áll, de rendszerint az efféle kiemelések révén szégyenkező, meghasonló szakmák megerősítő elfogadása sem. Legfeljebb eltűrése, beletörődése.

Erre a helyzetre, ha hiszünk a demokráciában, mint értékközösségek plurális és építő együttélését egyedül biztosítani képes társadalmi modellben, nekünk demokratáknak muszáj ellenszert találnunk. Igenis fontos, hogy ne a politikai kinevezési rendszer egyetlen forrásból eredő mechnaizmusa, ne a születési előjogok, vagy a hatalomhoz közeli brancsbatartozás, hanem valóban az egyének elért teljesítménye, értéke legyen az egyén előrejutását és rátermettségét bizonyító és alap. Ugyanakkor be kell látnunk, hogy a közösségi média alanyaiként, abban részt véve, mi magunk is ugyanazoknak a mechanizmusoknak vagyunk kitett résztvevői, emelyek kellő tudatossággal kitermelik a pistábácsik-marinénik pusztító tömegeit. Vagyis a lájk-diszlájk tengelyen mozogva, mozaikosan széteső ötsoros érvekben megfogalmazott véleményeinkkel nem jutunk semmire: ettől a gyakorlattól a demokráciahiány csak nő, a populizmus hatékonysága pedig csak növekszik.

KRITIKAI HELYETT CSELEKVŐ ÉRTELMISÉGET! CSELEKVŐ POLGÁRT!

Muszáj hát tennünk valamit. Mindenekelőtt, hogy abbahagyjuk a fotelforradalmárkodást, dödögést, mégoly jóleső, különféle pszichés mechnaizmusok során megnyugvást igérő, valójában parttalan kritzálást, és visszatérünk az off-line térbe. Elhitetjük magunkkal, hogy a valóság a valóság. Nem ez, amibe oly édes digitális nyálcsordulással beleálmodtuk magunkat. Mindez tudatosságot és munkát, punnyadt cselekvéspótló semmittevésünk helyébe tényleges megeröltetést kíván. Föl kell hívnunk egymást telefonon. Szó szerint. Írnunk kell barátainknak. Nincs többé ejh’ ráérünk arra még. Beszélgetnünk kell! Közösségeket kell kialakítanunk, baráti társaságokat! Hisz ez, a közösségi lét az ember antropológiai sajátja, még ha képes is hosszasan, lassan tönkremenve ettől, elszigetelődni. Mindenekelőtt pedig el kell felejtenünk a rögzült attitűdöt, ami most elsőre azt hívja elő belőlünk, hogy miért lehetetlen vagy nagyon-nehéz megtennünk mindezt. Nem lehetetlen. A lomhaság és tespedtség a lehetetlen, ami közösségi médialétezésünk alapmotívuma lett.

A demokrácia, beszélgetés. Igazi házibulikra, igazi összejövetelekre, igazi szemtől-szembe találkozásokra, ankétokra van szükségünk. Személyes és intézményi, apró és hatalmas agorákra, ahol ezek a beszélgetések megtörténhetnek. Ha felaprózták, széttördelték, eljelentéktelenítették is nemzetünk hagyományos intézményeit, összemocskolták kiemelkedő szereplőit, nekünk demokratáknak valóságos életképességet kell mutatnunk, és eredeti helyükbe vissza kell állítanunk azokat.

Ha mindezt nem tesszük meg, ne legyen kétségünk, ebben a mind elszigeteltebb kis országban végképp odavész európai civilizációnk legszebb értéke, a demokrácia. És egy napon – máris csak egy országhatár választ el minket jelenidejű valóságától, – mi is ott találhatjuk majd magunkat ásóval a kézben, ahol Örkény István egypercesének hőse, Dr. K.H.G.

“IN MEMORIAM DR. K. H. G.

– Hölderlin ist ihnen unbekannt? – kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

– Ki volt az? – kérdezte a német őr.

– Aki a Hyperion-t írta – magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. – A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

– Kik ezek? – kérdezte az őr.

– Költők – mondta dr. K. H. G. – Schiller nevét sem ismeri?

– De ismerem – mondta a német őr.

És Rilkét?

Őt is – mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.”

Kedves Barátaim, én ezt nem szívesen várnám meg. Magam is elkezdtem megszervezni a szabadság kis köreit. Ma még „csakúgy” alapon, később, ha sokan mások is bekapcsolódnának az ország különböző pontjairól, közös tematikájuk, céltételezésük és közös nevük is lehetne ezeknek a köröknek: Széchenyi klubok, Holnap Magyarországa klubok, Élet-körök, bármi. Lényeg, hogy előrtekintő, pozitív tartalmú, nem búslakodós-panaszkodós alkalmak felületei legyenek, ahonnan tilva vannak az “azabaj” kezdetű mondatok. Rengeteg tennivalónk van a hazánkért, a környezetünkért amelyben élünk – fizikailag, ökológiailag és szellemileg, mentálisan egyaránt. Társuljatok: működőképes, rendszeresen ismétlődő találkozókat hozzatok létre, amelyeken az országunkat érintő épp aktuális témákat tudjátok az indulatok viszafogása mellett, a pártpolitika legteljesebb kizárásával, felnőtt elemző és kivezető megoldást kereső módon átbeszélni. Nem egy holnapi pártot látok magam előtt, nem kell megijedni. Sajnos a pártpolitika mai formája teljesen besült, mint egy hengerfejes motor. Jelen állapotában szerintem nem javítható. Úgy érzem más kell. Másképp kell. Nem a hatalom szabályos keretek közötti megragadásáról, hanem a saját életünk újbóli és szellemi birtokbavételéről van szó.

Álljatok föl a fotelból, fogjuk meg egymás kezét kedves Barátaim, és kezdjünk el kimászi a mocsárból.

írásaim

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI