A film egy-egy szereplő nézőpontjának nyomon követésével több történet fonadéka. Mégis, leginkább elemzés, amihez az egyes sztorik kínálnak alkalmat. Ha Tarr Béla, pályája elején családi tűzfészket vizsgálhatott, akkor e film tárgya a nemzeti tűzfészek, egy méreggel átitatott, két évtizednyi hideg polgárháborúba sodort ország érzelmekkel teli, de nem indulatos bemutatása. A film ereje ezért, higgadtsága. Ítélkezéstől mentes objektiváló felülnézete, amelyben a magamfajta sorosistalipsibolsi is meglátja mentális korlátait, sőt, empátiával tudja figyelni az önbecsülés jogáért, pozitív megerősítés érthető vágyáért a legképtelenebb propaganda maszlag paneljeit elsajátító, hetente más ellenségre készséggel zabos honfitársait is.

Ez a film nem agitációs vezércikk: hiteles diagnózis. Sőt, ha szabad ilyen terepre tévedni, azt is kiérzem belőle: féltve szerető látlelet. Ha van, akinek úgy tűnik, haragszik, akkor 2023 vergődő Magyarországáért teszi, s nem ellene. Nem a film tehet róla, ha képsorait figyelve hol idegesség lesz úrrá a méltatlanságot megélő nézőn, hol szánakozás, tehetetlenség érzés, vagy kétségbeesett harag. Ezt a hangulati hullámzást érdekes volt megélni a mozi tömött nézőterén, ahol vélhetőleg (Budapesten, körúti moziban) többen ültek kormánykritikus, gyurcsánymigráncsozás-szkeptikus nézők, mint Orbán-prók. Ennek ellenére, a közönség sem lélegzett egyetlen közös szuszra, amit személyes tapasztalatom is mintha igazolt volna: vetítés után az előcsarnokban, önmagát becsülettel megszedett régi NER-oligarcha ismerősömbe botlottam (biccentés), ki a film motívumvilágából leginkább a kerti medencével bíró, nevető felső néhány százezer képviseletében volt jelen.

Szintén a film erénye, hogy a fideszes család éppoly megtiport, frusztrált, kiszolgáltatott, ár-hyperérzékeny, mint liberálisék. Ők azok, akiket a „nem hagyunk az út szélén” eszme ellenére simán az út szélén hagytak, s valójában, a film rálátásából figyelve, leginkább azokhoz állnak közel, akikben ádáz ellenségeiket látják.

A magyar közönség gyakran hálás a valóság Üvegtigris szerű túlrajzolására. Szeret nagyítóval rátekinteni neuralgikus, vagy csak fájdalmasan/nevettetően tipikus tulajdonságainkra. Itt azonban erről nincs szó. A film kivételesen arányos, érzelmeit és gondolatait választékos jóízléssel adagolja, akár a feldobott szituációkban, akár a rendező Schulze Évával közösen grammra mért párbeszédeinek szóhasználatában, részben Fábián Juli dramaturgi munkájának dinamikájában, a megütköző világnézetek érveinek adagolásában: árnyalt, pontos, hiteles. Mindez a kiváló színészvezetésben ölt testet: itt nincs ripacskodás, széles gesztusokkal dolgozó 19. századi színészkedés. Embereket látunk mélyen benne a jelenben. Ez azonban, nemcsak nem magától értetődő, de nem is gyakori a hazai filmszínészi munkában. Nehéz lenne bárkit kiemelni: egytől egyig kiváló színészek sorakoznak fel a filmben. Ha mégis muszáj lenne, hisz túlnyomóan kettejük ellentétre épül a történet, talán Znamenák István és Rusznák András teljesítményével tennék kivételt. A létezhető legcivilebb énjükkel adnak hitelesítést a történetnek.

A Magyarázat Mindenre, úgy is, mint két sikeres korábbi film (a Van, és a Rossz versek) alkotócsoportjának újabb munkája, nem pusztán elmeséli a jelenkori Magyarország ellentmondásokkal és hiábavaló nehézségekkel teli történetét, de létével igazolja is azt. Mint a kilencvenes évek Svájcban forgott fesztiváldíjas török filmjei, az elmúlt évek Franciaországban, Olaszországban forgó iráni filmjei, egyenlő távolságot tartó, disztingvált és elfogulatlan szándékai ellenére a Magyarázat mindenre sem valósulhatott meg hazai feltételek között. Nem ellenzéki film, csak realista. Ennyi már elegendő hozzá, hogy szlovák pénzből, félig-meddig külföldi produkcióként valósulhatott csak meg. Ebben nem különbözik az elmúlt időszak fesztiválokon díjakkal visszaigazolt többi magyar filmjétől, pusztán magyarázat nélkül, pontosan mutatja a haza bel(kultúr)politika teljes ellehetetlenülését.