Olvasási idő 11 perc

megmérgezett ország

A MGYARÁZAT MINDENRE CÍMŰ MAGYAR FILMRŐL

♦  BOJÁR IVÁN ANDRÁS | KRITIKA

Nem kétséges, hogy az utóbbi évek hazai filmjei közül, a témaválasztás és a vállalkozás egyszerre kockázatos és felelősségteljes mivolta miatt, kiemelkedik a Reisz Gábor rendezte és Berkes Júlia produkálta Magyarázat mindenre. Kilépve a moziból, nehezen tudtam megítélni, hogy a nézőt kétségtelenül magába szippantó közel két és félórányi mozi egy korszakos nagy film élményét hagyta-e bennem maga után, avagy tíz év múlva nem lesz senki, aki a „Magyarázat” üzeneteit politikatörténeti lábjegyzetek nélkül értené, netán érdeklődne irántuk.

Ez utóbbi félelmemmel szemben a film talán mégiscsak tud valamit, ami túlmutat aktualitásain. Különben nem keltett volna figyelmet, ért volna el szakmai elismerést a magyar belviszályok nüanszait nem ismerő Velencében (Orizzonti Award for Best Film), vagy Chicagóban (Gold Hugo a legjobb rendezésért, Silver Hugo-díj a legjobb forgatókönyvért). Valamiért, ez lep meg a legjobban: hazánkfiainak provinciális iszapbirkózása, ezek szerint érthető, dekódolható és a helyén értékelhető a külföldi nézők számára is. S ebben szerepe lehet annak a nagyon kortárs és közvetlen, hiteles mesélés módnak, ahogy a cselekmény Reisz (Illetve Becsey Kristóf operatőr) képsorain keresztül kibontakozik.

Ahogy a jobb skandináv filmek ragadják meg mindenféle forszírozott stilizáció nélkül a jelent, a valóságot, úgy érzem ebben a filmben, hogy igen, ez pontosan az a világ, amiben élek. Minden ismerős. Budapest, mint vonzó háttér, Tasnádi Zsófia díszlettervező nyomán a film helyszínei, az iskola porszagú szertára, a posztkomcsi csavartoszlopos koloniálbútorokkal zsúfolt kispolgári lakás, a méltatlanul rosszul fizetett (180ezer/hó) tanár fiatalosan sallangmentes otthona, a Mészőly és a Rómer Flóris utcák, és így tovább. Életem mindennapi helyszínei. (Egyikben a Magyar Narancs, a másikban az Octogon szerkesztősége tanyázott, velem együtt, egykoron).

A film egy-egy szereplő nézőpontjának nyomon követésével több történet fonadéka. Mégis, leginkább elemzés, amihez az egyes sztorik kínálnak alkalmat. Ha Tarr Béla, pályája elején családi tűzfészket vizsgálhatott, akkor e film tárgya a nemzeti tűzfészek, egy méreggel átitatott, két évtizednyi hideg polgárháborúba sodort ország érzelmekkel teli, de nem indulatos bemutatása. A film ereje ezért, higgadtsága. Ítélkezéstől mentes objektiváló felülnézete, amelyben a magamfajta sorosistalipsibolsi is meglátja mentális korlátait, sőt, empátiával tudja figyelni az önbecsülés jogáért, pozitív megerősítés érthető vágyáért a legképtelenebb propaganda maszlag paneljeit elsajátító, hetente más ellenségre készséggel zabos honfitársait is.
Ez a film nem agitációs vezércikk: hiteles diagnózis. Sőt, ha szabad ilyen terepre tévedni, azt is kiérzem belőle: féltve szerető látlelet. Ha van, akinek úgy tűnik, haragszik, akkor 2023 vergődő Magyarországáért teszi, s nem ellene. Nem a film tehet róla, ha képsorait figyelve hol idegesség lesz úrrá a méltatlanságot megélő nézőn, hol szánakozás, tehetetlenség érzés, vagy kétségbeesett harag. Ezt a hangulati hullámzást érdekes volt megélni a mozi tömött nézőterén, ahol vélhetőleg (Budapesten, körúti moziban) többen ültek kormánykritikus, gyurcsánymigráncsozás-szkeptikus nézők, mint Orbán-prók. Ennek ellenére, a közönség sem lélegzett egyetlen közös szuszra, amit személyes tapasztalatom is mintha igazolt volna: vetítés után az előcsarnokban, önmagát becsülettel megszedett régi NER-oligarcha ismerősömbe botlottam (biccentés), ki a film motívumvilágából leginkább a kerti medencével bíró, nevető felső néhány százezer képviseletében volt jelen.
Szintén a film erénye, hogy a fideszes család éppoly megtiport, frusztrált, kiszolgáltatott, ár-hyperérzékeny, mint liberálisék. Ők azok, akiket a „nem hagyunk az út szélén” eszme ellenére simán az út szélén hagytak, s valójában, a film rálátásából figyelve, leginkább azokhoz állnak közel, akikben ádáz ellenségeiket látják.
A magyar közönség gyakran hálás a valóság Üvegtigris szerű túlrajzolására. Szeret nagyítóval rátekinteni neuralgikus, vagy csak fájdalmasan/nevettetően tipikus tulajdonságainkra. Itt azonban erről nincs szó. A film kivételesen arányos, érzelmeit és gondolatait választékos jóízléssel adagolja, akár a feldobott szituációkban, akár a rendező Schulze Évával közösen grammra mért párbeszédeinek szóhasználatában, részben Fábián Juli dramaturgi munkájának dinamikájában, a megütköző világnézetek érveinek adagolásában: árnyalt, pontos, hiteles. Mindez a kiváló színészvezetésben ölt testet: itt nincs ripacskodás, széles gesztusokkal dolgozó 19. századi színészkedés. Embereket látunk mélyen benne a jelenben. Ez azonban, nemcsak nem magától értetődő, de nem is gyakori a hazai filmszínészi munkában. Nehéz lenne bárkit kiemelni: egytől egyig kiváló színészek sorakoznak fel a filmben. Ha mégis muszáj lenne, hisz túlnyomóan kettejük ellentétre épül a történet, talán Znamenák István és Rusznák András teljesítményével tennék kivételt. A létezhető legcivilebb énjükkel adnak hitelesítést a történetnek.
A Magyarázat Mindenre, úgy is, mint két sikeres korábbi film (a Van, és a Rossz versek) alkotócsoportjának újabb munkája, nem pusztán elmeséli a jelenkori Magyarország ellentmondásokkal és hiábavaló nehézségekkel teli történetét, de létével igazolja is azt. Mint a kilencvenes évek Svájcban forgott fesztiváldíjas török filmjei, az elmúlt évek Franciaországban, Olaszországban forgó iráni filmjei, egyenlő távolságot tartó, disztingvált és elfogulatlan szándékai ellenére a Magyarázat mindenre sem valósulhatott meg hazai feltételek között. Nem ellenzéki film, csak realista. Ennyi már elegendő hozzá, hogy szlovák pénzből, félig-meddig külföldi produkcióként valósulhatott csak meg. Ebben nem különbözik az elmúlt időszak fesztiválokon díjakkal visszaigazolt többi magyar filmjétől, pusztán magyarázat nélkül, pontosan mutatja a haza bel(kultúr)politika teljes ellehetetlenülését.

 

írásaim

irodalom/esszé

Bojár Iván András: BOG A TENYÉREN, avagy a magyar Muszeion pusztulása

Bojár Iván András: HAZÁM, HAZÁM! - FÖLD, FÖLD!

AZ AI-t kérdezte a szerkesztö BIA: HOVÁ KÖLTÖZZÜNK A KLIMAVÁLTOZÁS NEGATIV HATÁSAI ELÖL

irodalom/publicisztika

Bojár Iván András: FÉSZBUKLÁZADÁST A FÉSZBUK ELLEN!

Bojár Iván András: AZ EMBER DOLGA

Bojár Iván András: NYILATKOZAT

Bojár Iván András: VIKTORIA ÉS A GYŐZELEM

irodalom/novella

Bojár Iván András: FURCSA ÉV

Bojár Iván András: HÉT ZUHANÁS

Bojár Iván András: AMIKOR JÉZUSKRISZTUS MEGMENTETTE DÉDAPÁMAT

Bojár Iván András: A KÉTELY

Bojár Iván András: EGY ZONGORA TÜNDÖKLÉSE ÉS BUKÁSA

Bojár Iván András: FÓLIA ALÁ-VALÓ LOVE STORY

Bojár Iván András: TALÁLKOZÁS A HÓBAN

irodalom/kisregény

Bojár Iván András: A SZÉP CIGÁNY

kultúra/művészet

Bojár Iván András: A SZŐ(K)KENŐ SZARVAS

Bojár Iván András: HASADT VILÁG - Hauer Lajos kiállítása elé

Bojár Iván András: PÉCS, ART, SATÖBBI

Bojár Iván András: AZ ÉDENKERT HÍDJA

Bojár Iván András: AMIKOR A RENDKÍVÜLI VÁLIK HÉTKÖZNAPIVÁ - Stépán Viŕag kiállítása

kutúra/építészet

Bojár Iván András: MÚLT ÉS JELEN Sajtos Gábor: Pasaréti Gyülekezeti Ház

kultúra/film

Bojár Iván András: MEGMÉRGEZETT ORSZÁG

kultúra/színház

Bojár Iván András: RÖHEJESEN KOMOLY ELŐADÁS

10millió fa/tárca

Bojár Iván András: TU BISHVAT - A fák új éve

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

irodalom/napló

Bojár Iván András:
UKRAJNAI UTAKON No.1.

UKRAJNAI UTAKON No.2.
UKRAJNAI UTAKON No.3.
UKRAJNAI UTAKON No.4.
UKRAJNAI UTAKON No.5.
UKRAJNAI UTAKON No.6.
UKRAJNAI UTAKON No.7.
UKRAJNAI UTAKON No.8.
Bojár Iván András: APANAP
Bojár iván András: BUDAI TÖRTÉNET ÖTVENHATRÓ

Bojár Iván András: A KIVÉGZÉSEK UNALMÁRÓL

beszélgetések/podcastok

Fábián Luca és Fehér Virág: KÁLI HOLTAK ÉS ELEVENEK

Bojár Iván András: BUDAPEST TELI VAN FALUVAL

Bojár Iván András: SZEGŐ JÁNOS - HÁNYFÉLEKÉPP OLVASHATÓ EGY VÁROS?

Bojár Iván András: TORMA TAMÁS - A VÁLTOZÁS NEM JÓ VAGY ROSSZ, HANEM VAN

space
space
space
space
space
space
SPACE
SPACE
space

irodalom/karcolat

Bojár Iván András: FELFOGHATATLAN!

Bojár Iván András: BOLOND MARI

irodalom/portré

Bojár Iván András: TAMÁS BÁCSI