Már a színpadi képlet is ismert, egyszerű. Az Egykutya, mint akár más sikeres drámák, a Meghívás egy gyilkos vacsorára, avagy a Tíz kicsi indián dramaturgiai alaplemezére épült. Fizikai és pszichológiai kereteit egyetlen lakás zárt terei alkotják, ahová a történet hősei érkeznek, hogy a következő órákban velük számos esemény és még több fordulat essen meg. Ahogy az 1992-es Woody Allen film, a Férjek és feleségek (Sydney Pollack, Judy Davis, Mia Farrow) egyetlen szűk manhattani lakás szorongató falai közt modellezi a végtelenül érdekes, olykor idegesítő, máskor szívszorítóan esendő emberi működéseket, úgy gabalyodik össze az Egykutya baráti köre is ezúttal egy tágas polgári budai villalakásban. Kicsit, mintha a Teljesen idegenek (2016), pláne az abból két évvel később készült Goda Kriszta rendezte magyar változat, a BUÉK terráriumába pillantanánk bele. Csakhogy az Egykutya, noha legalább annyira szórakoztatóan sodor, az említett példáknál sokkal komolyabb mélységeket jár be. A filmben felvetett élethelyzetek annyira komolyak és súlyosak, amennyire az a mai Magyarország valóságából szükségképp következik. Ha a nemzeti sajátosságokat lehámozzuk, úgy nem lepne meg, ha a forgatókönyvet más országok filmesei is megvennék.

Az Egykutya, éppen, mert színpadi mű képezi alapját, filmes formában elképesztő jutalomjáték a benne szereplőknek. Ritka erős színészi jelenlét és játék jellemzi őket. Nevezhetném hiperrealistának is, hisz mintha mi magunk is abban a nappaliban ülnénk, ahol a négy színész formálta négy karakter fecseg, vitatkozik, vész össze, és enyhül meg. A képi világ, szemben mondjuk Hajdú Szabolcs mindhárom fekete-fehér, szintén eredetileg színdarabból mozivá vált lakásfilmjével (Ernelláék Farkaséknál (2016), Kálmán nap (2023) Egy százalék indián (2024) ) minden különösebb stilizációtól mentesen színes, a hiperrealista követelménynek megfelelő látványvilágot képvisel. Ezért a film kezdetén még nem eldönthető, hogy egy tévéfilmet látunk-e, avagy később kap-e a képi világ és elmesélésmód formátumosabb filmes értékeket.

És kap! Kezdetben totálok uralkodnak, de ahogy a történet előrehalad, úgy szaporodnak és válnak dominánssá a szereplők belső világához mind közelebb igyekvő premier plánok. Ami a színpadon nem látszódhatott, itt a finom mimikának, rezdüléseknek lesz kiemelt jelentősége. S a színészek nemcsak, hogy sikerrel hozták a léptékváltásból következően más igényű színészi játékot, de egyenként szép lassan elképesztően bravúros alakítást nyújtanak. Igazságtalannak érezném, ha bárkit kiemelnék, mert az intenzív jelenlétből következő lehengerlően hatásos játék minden szereplőre igaz. Az már a rendezés sikere, hogy a színpadon már kialakult színészi megoldások ismeretében beállított optimális plánozással (operatőr: Tóth Levente), karakterekre szaturált közelikkel, sokszor nem annak az arcát fürkészhetjük, aki beszél, hanem aki hallgatja, aki reagál az elhangzott szavakra. Különösen fontos a film cselekményének ritmizálása, amit elképzelni nem tudok hogyan lehetett volna megcsinálni anélkül a színészi beidegzettség nélkül, amit az Egykutya kilencven színpadi előadása a színészekbe égetett? A lusta és lötyögős kezdettől a film vége felé haladva a történetmesélés egyre zaklatottabbá és feszültebbé válik.

Jó volt az idei októbert máris premierrel indítani, és még jobb, hogy egy kiválóan elkészített, egyszerre nagyon szórakoztató, nevettető, mégis mély filmmel, amely klisék, elvárások, megfelelési és szerepkényszerek között csapódó életünk hű és hiteles leirata.

Drukkolok, hogy ez a film sikeres legyen. Nem úgy művészfilm, ahogy az említett Hajdú Szabolcs munkák, látszólag akár tömegfilmnek is nézhetnénk, ám a történet sodrása közben felvetett kérdések és azok több irányú megfogalmazása a tinglitangli tömegfilmekhez képest nagyon egyedi és nagyszerű filmet eredményezett.