Ezt a képbeállítást ismerem. Ismerjük. Mindenki látta már. Ismerjük Miksa császár kivégzését Manet-tól, ismerjük Picasso reflektív képét, amivel a koreai vérengzés áldozatait idézte meg visszautalva Manet képére, amely egyébként Francisco Goya levert madridi forradalamat dokumentáló képének átirata. Ismerünk ilyen képeket korábbról, gyerekkorunkból is. Rossz, értelmetlen méretűre nagyított fotókat, melyeken az eredeti látvány minden konkrétságát elveszítette. Meg lesifotós bravúrokat, amikor teleobjektívvel hozták közel a magazinolvasókhoz a kivégzők és kivégzettek közt lezajlódó drámai magánügyeket. 

Ezt a jól ismert beállítást, képkompozíciót bizonyára ismeri a kivégzőosztag. Ahogy persze az áldozati csoport tagjai is. Amikor nem egy efféle tragédia okozói és áldozatai, de maguk is magazinnézegetők. Ha nem is mindenki, néhányan a fegyverek eldördülésének pillanatában akár fel is ismerhették: ez az emberiség történetének jellegzetes, sőt közhelyesen jól ismert pillanata. Olyan amilyenből már volt száz és ezer, de ebben most – gondolhatták a felvillanó torkolattüzet látva, – én vagyok szereplő. Itt állok. Úgy alakult, hogy ezúttal épp ezen az oldalon osztott szerepet rám a vaksors, nem a másikon. Kezemben puska/kezem a hátam mögött összekötve, fúj a szél, kétember magasra felszökő homoktölcsér táncol közöttünk a pusztán, vezényszót hallok, vállhoz emelem a karabélyt/rettenetes félelmemben összeszorítom a szememet, és… 

Volt egy barátom. Nem is tudom valóban barát volt-e, egy időben közel kerültünk egymáshoz. Rengeteget beszélgettünk, beleláttunk egymás életébe. Már apáink is jóban voltak negyvenöt évvel előbb a II nagy háború idején. Santa Cruzban halt meg egy hajnalon. Utolsó képem róla, ahogy golyók lyuggatta fejjel ágy és fal közé szorulva alsónadrágban fekszik háton egy hotelszobában. A kilencvenes évek elején meglátogattam Eszéken. Ott volt parancsnok. Ray-Ban napszemüvegben, vörös berret-ben, sokzsebes keki zubbonyban érkezett a harcok szüneteiben is nyitvatartó főtéri bár teraszára. Bárhol lehettünk volna. Kinézetét tekintve ő volt A katona. Így néztek ki a másod-harmadosztályú hollywoodi filmekben is Kolumbiában, Angolában, Bagdadban. Testőr segédei közt az asztal főhelyére ült. Kirítt közűlük egy zavart, feleségét, leányát kevéssel korábban szerbekkel folytatott ütközetben elvesztett, félig őrült harcos, kin úgy lógtak körbetekert fürtökben a kézigránátok, mint Artemisz mellei. Fél atombomba ült mellettem a napsütötte teraszon. Kávét rendeltünk és fagyit. 

Két-három évvel Dayton után megbeszélt találkozónkra a (na lámcsak) Picasso Point nevű akkor népszerű pubba golyóálló mellényben érkezett A katona egy békés budapesti délutánon. Magasított székekre, ablaknak fordított pulthoz ültünk. Bámultuk az utcát. Sok mindenről szó esett. Egy olasz fegyvergyártó cégnek kereskedett ekkor. A harctér is olyan terep, ahol potenciális üzletfelekre lel az éber kereskedő. Néztük a szemközti ház hámló falát és a nagyapjáról mesélt. Öreg zsidóról, akit alig két trolibuszmegállónyira lőttek a nácik ’44 telén a Duna vizébe. Most képzeld el, csattant fel teátrális harsánysággal, mit érezhettem én ezekután, amikor nekem kellett két embert belelőnöm a Drávába? Belémszorult a levegő, szólni sem tudtam. Azt, hogy harcban ölt, mesélte már. Mesterlövész volt: vagy őt szedték le a toronyból, vagy ő a lopózva közelítő elleségeket. De ez más volt. Ahol korábban Eszéken a főtéren ültünk, ráláthattunk az alig 50 méterre áramló Dráva partjára. Ő ezt a közhelyes és kötelező és megúszhatatlan és borzalmas gyilkosságot, ott követte el. Áldozatai szerb mesterlövészek voltak. Beszorultak Eszék legmagasabb lakótelepi házának felső emeleteire. Összebontották a lakásokat, s hol ezen, hol a túloldalon bukkantak fel. Tökéletes vadászles. Innen aztán napokig rettegésben tartották a várost. Senki nem tudhatta az utcán, hogy a szerb csapatok kiszorítása utáni viszonylagos nyugalomban kit és hogyan szed majd le a mesterlövészek golyója. Voltak áldozatok. Végül a paneltömböt bekerítették, lezárták a kijáratokat és A katona harcosai elszánták magukat: ha kell, szobáról szobára füstölik ki a szerbeket. Ketten aztán előkerültek maguktól. Lefegyverezték őket. A mindenkori kivégzők örök szerepét aktuális kitöltő A katona levitette foglyait az említett közeli folyóparthoz.

És ő ott akkor látta magát. Nem úgy, mintha a Miksa császárt kivégző mexikói katonák egyike lenne, de látta magát, éppenúgy, ahogy a saját nagyapja látta ugyanilyen tehetetlen dühvel/kétségbeeséssel/könyörgéssel a maga kivégzőit. Akkor a nagypapa a vesztő oldalon állt. 

Barátom(?) apai nagyszülők nélkül, nyomasztó családi legenda árnyékában nevelkedett. Most a fegyver mondjuk így (lehet mondani?): szerencsésebb oldalán. Aztán végül persze ő is a szerencsétlenebbiken. Jó pár évvel később Santa Cruzban, ahogy már meséltem.

A közhely unalmas. Nekem legalábbis. Valószínűleg nem mindenkinek az, sőt, talán a közhely megnyugtatóan stabil érzéssel jár. A megszokás megerősít. A friss éles gondolattal szembeni tompa unalomig ismert gondolat, a megszokottság elfogadó és bebugyoláló érzésével ajándékoz. Nem baj, hogy láttuk már Manet képét, nem baj, hogy láttuk Picassoét, Goyáét, láttunk száz és száz képet Vietnamból, Nyugat-Afrikából, Irakból, láttuk a téglaporos udvarra lyuggatott kabátban, billenő kucsmával lerogyni a Ceausescu házaspárt, láttunk képeket a Afganisztánból, Boszniából, melyeken színes ruhás emberek fekszenek egymáson halomban, mialatt némán szivárgó vér terjeng szét a már mozdulatlan testek alatt. A vért, mint mindehol és mindenkor, mióta ember az ember, ez alkalommal Ukrajnában is a föld szikkadt morzsalékai nyakalják némán tárgyilagosan, ahogy úgy látszik meg van írva az emberiség unalmas könyvében.