Talán mindenki hallott az esetekről, talán nem kell részleteiben kifejteni, hogy mi minden történt. Akit mélyebben érint, most a film megnézésével, úgy is alapos beavatást kap.

BERCI

Így hívtuk itthon baráti körben Bertrand-t. Mindenki szerette. Különleges képességgel rendelkezett, hogy elbűvölje a környezetét. Sármos pasi, ugyanakkor aranyos nagy gyerek, melegszívű, egzaltált, a világra túlérzékenységgel reagáló művész. Egyikünk sem látta, bizonnyal ő maga sem, hogy a tehetség, erős moralizáló készség, lenyűgöző színpadi jelenség mélyén egy szörnyeteg lakik. Cinivel való 1993 körüli megismerkedésük és szerelmük kezdete után sokszor fordultak meg együtt Budapesten. Itthon is, Párizsban is találkoztunk időről időre. Élő és folyamatos kapcsolatban álltunk. Cini Párizsban magával vitt a filmben is szóba hozott, 80.000 embert megmozgató, Noir Désir ( jaj, de beszédes most: Fekete Vágy, Halálvágy /?/) megakoncertre. Körbe rajongva a baráti körünk gyerekeit, közös karácsonyt rendeztünk még a Várban volt lakásomban. Buliztunk, táncoltuk, rengeteg nevetéssel. És drukkolva figyeltük, ahogy Berci rocksztárból szép apránként megmondó emberré emelkedik. Cini elküldte időnként Berci Le Monde-ba írt egész oldalas politikai pamflettjeit, amikkel nagy társadalmi kérdésekre reflektált, s így fokról fokra a francia baloldali értelmiség új nemzedékének reprezentánsává vált.

Aztán egyszer csak híre jött Bertrand gyilkosságának! Tanácstalanság, értetlenség, megrendültség az akkori, social média előtti direkt információkban szegényes világban, és persze aggodalom, Cini és a gyerekek iránti részvét, segíteni akarás zakatolt itthon mindannyiunkban. Cini eddigre elmondta, vagy levélben megírta nekem, hogy Berci tíz év után kilépett az életükből, s hogy kétségbeesett, nagyon nehéz állapotban van. Még meg sem érkezett második gyermekük. Pokoli egyedül van. Meg hogy változatlanul szerelemmel szereti a férjét. Szenved. Alice születése után időnként hazajött Magyarországra. Az itteni barátnők körbevették. Ilyenkor engem is áthívott magához budai lakásába. Hosszúra nyúlt délutáni tétova tervezgetésekre, jövőfürkésző beszélgetésekre emlékszem, mialatt ott volt Milo, akivel anyja valami vicces nyelvi játékot játszott, és az épp csak felülni képes Liszka, aki meg az ujjamat markolászta. Közben Vilniusban lezajlott a per, megszületett az ítélet és Berci megkezdte büntetésének letöltését. A film nem említi, de nekem úgy rémlik, az EU-ba igyekvő Litvánia felé Sarkozy elnök, ha nem is feltételként, de jó néven veendő szempontként tárta elő Vilniuszban a francia rocksztár hazaengedésének igényét. Tudni való volt, hogy a nyomorúságos, úgy emlékszem alagsori, vilniuszi cella helyett a Ciniék otthonához közeli Toulouse melletti sok hektáros zárt „sporttelep”, kedvezőbb körülményeket ígért a büntetés letöltésére. Ha felnéztek az égre, ugyanazt a felhőt, ugyanazt a napot látták. Aztán jöttek-mentek a levelek Cini és köztem. Gondolom más barátokkal is folytatott efféle beszélgetéseket. Jöttek fotók is, amikor próbaképp hétvégékre Bertrand-t hazaengedték a családjához. A képeken mind a négyen mosolyogtak, integettek. Mintha csak egy igazi, atombombaszerű megrázkódtatások nélküli család lennének.

CINI

A film nem hozza szóba, de Cini emberi nagyságától, a férjét a legszörnyűbb utakon is hűséggel követő romantikus nőalakjának profiljától elválaszthatatlan, hogy az otthont, amit Bertrand érzelmileg dúlt fel, nemcsak képletesen és anyaként, de Cini szinte a saját kezével hozta létre újra. Nem sokkal ugyanis Bertrand gyilkossága után, ismeretlen tettesek, nyilvánvaló bosszúból, felgyújtották Ciniék vidéki házát, amely nem messze Bordeauxtól egy kis falucska mellett állt. Ott, ahol immáron tizenöt éve fenyvesektől és szépen rakott kőkerítéstől körülvett apró falusi temetőben, ez a szellemében máig eleven lény, fizikai valójában nyugszik. Nyomozás folyt ugyan, immel-ámmal, de soha nem sikerült a tettes(ek) kilétére fényt deríteni. Miután kiégve, beszakadt tetővel, lakhatatlan állapotban találta családjuk otthonát, tárgyalásokra Vilniuszba rohangálva, médiával küzdve, az ügyvédekkel, a zenekarral egyeztetve, fordítóként és szervezőként pénzt keresve tartotta fenn a családot és igyekezett minden negatív hatás alól kivonni a gyerekeit, Cini még ezt a porig égett házat is újraépítette. Cserépkályhát és egy sor berendezési tárgyat innen Magyarországról hordott oda magával. Még a magyar rendszámos VW bogara is ott állt a kertben, mikor temetésén a torra, a világból sok felelől, összegyűltünk.

Máig emlékszem a pillanatra, amikor szokatlan időpontban, 2010 január 10-én este féltíz körül csörrent meg a telefonom, s abban egy barátnőnk kérdezi, tudok-e már róla, hogy ma reggel Cini Bordeauxban meghalt? Öngyilkos lett. (Koincidencia? Éppen ma, évek után, Kingával véletlenül összefutottunk az Oktogonon)

Cini öngyilkossága felfoghatatlan volt! Ez nem ő – hajtogattam magamban. A következő hetekben itthon, majd Moustey-ben a temetés során a család és a barátok szakadatlan rakosgattuk az infómorzsákból kirakható képet, hogy megértsük, miként történhetett, hogy ez az életörömre, derűre, alkotásra termett lény, bár nála jobban senki nem imádta a gyerekeit, kifogyva életerőből és reményből, kegyetlenül végezzen magával? Természetesen tudtuk, hogy min ment keresztül 2003 eleje óta, amikor a férje, Bertrand, meg sem született második gyermekük mellől kilépve hátra hagyta mindannyiójukat, majd pár hónappal később, mint gyilkost, Cini csak Vilniusban látta viszont. Ettől kezdve minden napját, tehetségét, energiáját arra áldozta, hogy mentse a menthetőt. Megmentse a férfit, aki leszámolt vele, mint nővel, anyával. Ebbe az időszakba egy különös publikáció, Cini egyik fordításának utószava ad bepillantást. Ekkoriban jelent meg a csodálatos perzsa szerző, Marjane Satrapi a nők kétségbeejtő iráni létkörülményeit tárgyaló képregénye a Persepolis, magyarul, Cini fordításában, amelynek a végéhez szokatlan utószót illesztett. Csak egy apró részt szerettem volna kiragadni belőle, de annyira megütött most újraolvasva, a hangján hallva a sorait, hogy okosabb, ha inkább beteszem a saját szövegem mögé. Más is láthasson bele a saját tudósításán keresztül ezekbe az éveibe. Végtére is, ezért írta.

És emlékszem egy estre is, Cini szüleinél a Margit krt-i lakásban, talán, miután hazajöttünk a temetésről, amikor Csilla és Feri a társaságtól Feri restaurátor műhelyébe vontak magukkal, és lejátszották nekem Cini üzenetrögzítőn megmaradt vallomását. Dermedten hallgattam. Az utolsó képkocka akkor került a helyére.

Ha Cinire gondolok, van még egy pillanat, aminek képe soha nem kophat már ki az emlékeim közül. 1986 karácsonya előtti napokban az Almási téri művház előcsarnokában álltam a barátaimat, Furit és Danikát várva. Kinyílt a kapu, beléptek. És belépett velük egy határtalan vidámságot, életerőt sugárzó törékeny nyurga lány, Furi húga, akiből valami olyan érzet áradt, amire életemnek azon szakaszában mérhetetlenül szükségem volt. Mintha lámpát gyújtottak volna a félhomályban. Hatalmas mosoly, azonnal játékos interakció az első idegennel, velem, bájos froclizás, szellemes riposztok. Elvarázsolt. Naná, hogy el. Ahogy aztán szép lassan mindenkit a környezetemben és a barátaink között. Hiszen cseppet sem volt hétköznapi lány. Találkozásunk évében sorozatban az ötödik rettenetes évemet éltem. Felnőtti életem valamennyijét. Hisz, amióta harmadikban kirúgtak a gimnáziumból, a tizehétévesen elkezdett munkás felnőtti lét, esti gimnázium, a kudarcos felvételik, majd mindezeket megfejelve egy megrázkódtató szerelmi csalódás után, mint a szakadatlan bukás szövetségese álltam Cini előtt. Ő pedig, ez volt a legelső, amit belépésekor üzent számomra: a győzelemé! Végre! – ezt éreztem, a megváltásra ismertem rá azonnal. És jól, hiszen valóban, mellette, vele, általa az életem egyenesbe jött. A következő ősszel megkezdtem az egyetemet és onnantól kezdve minden választásommal évtizedeken át sikerrel jártam.

Franciaországot tőle kaptam. Rengeteget utaztunk. Következő nyáron együtt töltöttünk egy hónapot Paux-ban, ahol Bertrand született ugyanabban az évben, hónapban, mint én. Csak épp három nappal előbb.

Aztán rendszert is együtt váltottunk. A kommunizmus kimúltának szakrális pillanatában, 1989 június 16-án, a Hősök terén fent Árpád apánk lovának lábainál, amikor Mécs Imre felszólította a háromszázezer egybegyűltet, hogy fogjuk meg egymás kezét, s a néma pillanatban valami megváltó energia áramlott szét a tömegben, az ő kezét fogtam. Másik kezemmel Röhrig Gézáét. Két rendkívüli ember, de úristen, mennyire más sors kettejüké!

Pokoli nehéz ítélni, ítélkezés nélkül rátekinteni egy ilyen tragédiára. A film igyekszik igazságot tenni. Nincs jó megállapítás, és nincs jó állapot sem: ha szóba kerül ez a nehéz történet, és ha nem. Kínál-e a film a történet elmesélésével valamiféle lezárt, befejezett vége élményt, s ezzel segít-e a még mindig gyászolóknak (bennem is akár) túljutni a 15 éve megtorpant, kimerevített állapoton? De, ami ennél is fontosabb, tud-e segíteni a hátra maradt hat gyermeknek, akik pokoli karmával élik életüket. Szívszorulva gondolok sokszor Milora és Liszkára, noha, mint kívülállónak, természetesen semmi hírem róluk és minden jóakaratommal szurkolok nekik, hogy az életük, amennyire csak lehetséges, kiegyenesedjék.

Az utolsó nyáron, pár hónappal öngyilkossága előtt Cini meglátogatott Szentgyörgyhegyen. Nyúzott volt, amit akkor sajnos érteni lehetett, de a rendíthetetlen nagy harcost láttam benne. Kérleltem, unszoltam, hogy jöjjön haza, később még telefonon is próbáltam rábeszélni. Van lakása Budán, körbevesszük sokan, a barátai, munkát is találunk majd. Valamiért bénult maradt, Talán a megtalált új szerelem, Francois révén remélt működőképes jövőt, talán, és ezt tartom valószínűbbnek, Bertrand életerőtől megfosztó negatív energiaörvénye szívta be magába. A film most ezt támasztja alá. Akkor még körbejártuk a hegyet, eladó házakat néztünk, kíváncsiskodtunk, az egyik szép telek tulajdonosa kijött Tapolcáról, hogy megmutassa a csinos kis pincét, szőlőt. Pár évvel később végül ezt a házacskát más barátaim vették birtokba, valahányszor meglátogatom őket, mindig annak felismerése emészt, hogy az élet útelágazásai olykor milyen brutálisan kiszámíthatatlan folytatást hoznak magukkal.

Nincs válaszom rá, miért nem menekült haza? Sokan szerettük itthon is, tudtunk volna segíteni neki. Vártuk. Nézve e film köszönetnyilvánítását, az enyém más magyar barátok Csejdy Réka, Vajda Rozi, Vova, Gáncs Andi nevei mellett tűnik fel. Cini utolsó féléve olyan bukó spirál volt, amilyet én, aki a győzelem tudását éppen tőle vettem át, soha nem tapasztaltam eddig. Egy üzlettársa átverte, megfosztotta a függetlenedését biztosító pénzétől, – ezt még ő mesélte nekem koraősszel telefonon. Peregtek a hetek, a hónapok, munka, karácsonyi szezon, újév, majd az újév első napjaiban, 10-én a szörnyű hír. Nem tudom, vajon lehettünk-e körültekintőbbek, rá jobban odafigyelők? Látszólag konszolidálódott a család élete. Utolsó estéjükön Bertranddal egy étteremben voltak vacsorázni. Hazamentek, Berci egy film megnézésére visszavonult, Cini pedig felment a padláson lévő dolgozószobájába. Nem azonnal, egy-két óra elteltével jutott el odáig, hogy vége, nem megy tovább. Rengetegszer végigpörgettem magamban ezt a pár órát. Apám is öngyilkos lett. Ugyanúgy én találtam rá, ahogy a kis 12 éves Milo az anyjára. Egyik seb ég bennem rá a másik sebre. Cini Franciául írta utolsó levelét. Nem jött haza többé. Végérvényesen francia lett.

– O –

UTÓSZÓ

2006. március. Mint már másfél éve minden reggel, ismét végigjátszottam a skizofrén reggeli felvonást. 7 óra 20-kor megcsörren az óra, amelyre a depressziós álmatlanság és a hajnali fekvések miatt ezúttal sem ébredek fel. Kilencéves kisfiam a másik szobából hallja, csókok halmazával ébreszt, felmegyünk a másik gyerekszobába, és kihúzzuk az ágyból három és fél éves kislányomat. A rádiót már két és fél éve nem kapcsoltuk be, mióta a reggeli hírekben egy szörnyű rövidhírt hallottunk az édesapjukról. Feltesszük a finoman ébresztő lemezek egyikét, Billie Holiday, Tim Buckley, Palotai mixek és egyebek. Majd terítés, végeláthatatlan reggeli, megint késésben vagyunk, gyors öltözés, még egy utolsó reggeli tánc, majd vicceket mesélve átruccanunk a házunktól kétutcányira lévő oviba, letesszük Liszkát, majd átkísérem Milót a szemben lévő általános iskolába. Amint becsukódik az iskolaajtó Milo mögött, a színes környezet átvált fekete-fehérre, és folytatódhat a jól ismert melankólia, kávé, cigaretta, férjem hosszú telefonjai a börtönből, egészen délután fél ötig, amikor megint magamra öltöm a boldog és viccelődő, felhőtlen tekintetű, mosolygó anyuka kosztümét.

De ugorjunk inkább vissza reggel fél 9-re. Hazaérek, becsapom magam mögött a házkaput, mechanikus mozdulatokkal főzök egy újabb dupla eszpresszót, levonszolom magam a hálószobámba, visszafekszem az ágyba, és bámulok magam elé. Beindul az infernális gépezet. Mióta nem olvastam egy sort sem? Itt ez a rengeteg fantasztikus könyv, ki sem látszik tőle a szobám fala! Nem beszélve a pincében lévő kilenc köbméternyi dobozról, amit 2004 szeptemberében hozattunk át Vilniuszból, kamionnal. 1550 kiló levél és könyv, amit férjemnek küldtek főleg Franciaországból, de a világ számos más országából is a litván főváros börtönébe. Nem volt szívünk otthagyni ezt a sok levelet és könyvet, amikor Bertrand-t áthozták a Lukiskiu litván börtönből a dél-franciába. Az együttes többi tagjával együtt még ott bedobozoltam mindent, majd franciaországi otthonunk pincéjébe suvasztottam. Azóta feléjük sem nézek. Pedig az előző életünkben olvasott összes könyv minden egyebünkkel együtt elégett, mégpedig rövid idő alatt és porig.

2003. szeptember 11-én felgyújtották a házunkat, amiben addig laktunk. Hát legalább olvasnám ezeket azok helyett és ahelyett, hogy itt járkálok fel-alá, és töröm magam ugyanazokkal a gondolatokkal immár másfél éve. Ott penészesedik ez a sok jó könyv a pincében, én meg itt siránkozom, mert nem merek lemenni, attól félve, hogy a pince a férjem kilenc négyzetméteres, ablaktalan börtönszobájára emlékeztet majd, ahol nem is én ültem. Mit bújok itt ezek mögé a hülye, önsajnáltató indokok mögé, hogy nem szabad felbontani semmit, mert nem nekem küldték? A könyv az mégiscsak könyv, hát nem azért írták, hogy bárki elolvashassa? Miért is hagynám, hogy több ezer könyv rohadjon a hálószobám alatti pincében?

Kiugrottam az ágyból, és a pincében kinyitottam az első kezem ügyébe kerülő dobozt. Egy gyönyörű album az izlandi gejzírekről, egy Michaux verses kötet, majd egy Biblia, Bertrand mondta, hogy Kishercegből meg Bibliából kapott vagy tíz példányt. Ez mi? Képregény? Jól néz ki. Marjane Satrapi? Egy csaj, ráadásul nem is francia nevű? Érdekes. Tetszik a borító. Persepolis 1. Talán iráni? Iráni és csaj és képregényt készített? Ez belevaló. Belelapozok. Franciául vannak a szóbuborékok. Nézem, hogy ki fordította. Nincs fordító. Ja, persze! Ha perzsául írta volna, már rég börtönben ülne. Máris büszkeség tölt el, amiért nő és rajzolva ír. Gyerekkoromban én is részt vettem képregények és animációs filmek készítésében a Pannónia Filmstúdióban. Pakolás közben egy nejlonzacskóban néhány csomagnyi enyhén penészes és jól kiszáradt cigaretta kerül a kezem ügyébe, az is ott volt a könyvek között már másfél éve. Ez lehetett az egyik utolsó karton, amit csomagoltunk, mielőtt Bertrand-t átszállították Vilniuszból a francia börtönbe. Az ottani beszélőre menet vihettünk neki kaját meg cigit, de az utóbbit a dobozból szálanként egy átlátszó nejlonzacskóba kellett tenni. Abból maradhatott, mert előzetes bejelentés nélkül szállították el éjszaka a börtönből, még nekünk sem mondták meg, hogy ne lepjék el a repülőteret az újságírók meg a fotósok. Francia rocksztár vagy amerikai, egykutya, a sztárszisztéma mindenütt ugyanazzal a hercehurcával jár.

Közben észre sem vettem, hogy ott ragadtam a pincében, leültem a pincelépcsőre, és elkezdtem olvasni a Persepolist. Állatira tetszett. Rágyújtottam az első penészes cigarettára az első penészes gyufával, ami a kezembe akadt, majd a másodikra, majd a sokadikra. Marha jó ez a képregény. Elolvastam az elsőt, majd megtaláltam a másik három kötetet, és azokat is egy ültő helyemben végigolvastam. Hát ez zseniális, gondoltam magamban, még a legszörnyűbb politikai bebörtönzések és kivégzések láttán is halálra röhögi magát rajta az ember. Életrajzi. Annyira erős, hogy magamra ismerek benne. Pedig az ő iráni fundamentalista repressziója, az irak-iráni háború alatti élettörténete sokkal durvább, mint az enyém.

Mégis megkönnyebbültem tőle. Én is átéltem ezeket, csak kicsiben. Meg tudtam röhögtetni a barátaimat, amikor azon szórakoztunk, hogy a házunkat porig égették, és mi pont aznap éjjel nem aludtunk benne a gyerekekkel, mert szédültem vezetés közben, és félúton visszafordultunk az utolsó pillanatban. Vagy mennyire abszurd volt az a jelenet is, amikor 2003. július végén Európa nyugati csücskében erdei házunkban készülődtem éppen a Sziget fesztiválra, hogy a francia előadók programjait szervezzem. Karon ülő gyermekemet cumiztattam éppen, miközben a házunkban egy tucat zenészbarátunk horkolt, mert előző nap fejezték be az utolsó felvételeket az istállónkban felállított stúdióban, és jól felöntöttek a garatra, amikor megcsörrent a telefon és férjem sírástól elcsukló hangjából próbáltam kisilabizálni, hogy éppen egy vilniuszi hotel kádja szélén vágja fel az ereit, mert az éjszaka összeverekedett színésznő szerelmével, aki miatt hat hónappal ezelőtt otthagyott, s aki kómában fekszik egy vilniuszi kórházban. Majd a vilniuszi műtőst próbálom oroszul megérteni, de csak annyi jut eszembe, hogy: „Éla zsity?” (Ennyit bírtam kinyögni magamból az „életben van még?” fordításaként, ami egy orosz szakostól nem rossz. Az orosz nyelv ettől a naptól kezdve egyszer és mindenkorra belém ragadt: mindent értek, de kifelé nem jön semmi).

Sajnos így is megtörtént. Marie meghalt, amiért a gyermekeim apja nyolc év börtönt kapott. Plusz médiavihart, mert olyan tisztességes korrumpálhatatlan rocksztár volt, akiről senki sem hitte volna, hogy ilyet tesz, halott szerelme pedig a híres Trintignant család színészlánya volt. Ebben élek 2003 júliusa óta. Pedig nem az én történetem, csak másodszereplő vagyok benne. Mivel védem a férjem, aki elhagyott, Kurázsi mamaként tisztel a francia sajtó és az utca embere. Mindenki ismer és felismer minket (sajnos), erről írt és beszélt a francia média hónapokon, éveken keresztül. Tele van az utcánk paparazzikkal. Totális őrület, abszurd és elviselhetetlen. Na.

De ez a képregény tényleg elképesztően jó. Le kell fordítanom. Felszaladok a konyhába a telefonért, feltárcsázom a kiadót, kérem Marjane Satrapi számát, mondják, dehogy kapom. Nagyon híres, 400 ezer példányban adták el a képregényét, hogy gondolom. Hát én azt nem tudtam, de attól még le akarom fordítani, csak előtte szeretnék vele beszélni. Megint mondják, hogy azt felejtsem el, mert nem ér rá, most készíti belőle éppen a rajzfilmet. Jó, de én akkor is. Erre már jóval idegesebben mondják, hogy ők sem érnek rá, és különben is hagyjam őket békén. Akkor kérem az e-mail címét. Nem érdemes, vágnak vissza, soha nem válaszol senkinek, nagyon elfoglalt. Végül röviden elmagyarázom, hogy ki vagyok, és hogy nem fogom zaklatni, elhihetik, engem is eleget zaklatnak. Na, erre nagy nehezen megadják az e-mail címét, de hangsúlyozzák, hogy tényleg csak az időmet vesztegetem és az ilyennek az a helyes útja, hogy a magyar kiadó hívja a francia kiadót, kifizeti a jogdíjat, majd megbízza a fordítót. Szóval először találjak kiadót. Mire én csak annyit válaszolok, hogy pontosan tudom, hogy ez a módja, de most ennek ellenére először vele akarok beszélni. Végül az illető rám hagyja, sok szerencsét kíván, és szkeptikus hangon elbúcsúzik. Ahogy leteszem a telefont, látom, hogy mindjárt fél öt, menni kell a gyerekekért, gyorsan írok két sort Marjane Satrapinak, majd megyek az iskolába. Visszajövünk, uzsonnázunk, kakaó, palacsinta, bodzás-mézes limonádé, nekem a kétszázadik kávé. A laptop ottmaradt a konyhaasztalon, rákattintok, már ott is a válasz Marjane-tól: cím, telefon, időpont, találkozóhely. Na, hülye kiadó, soha nem válaszol senkinek? A találkozás fantasztikus volt, kora reggel a stúdióban, a párizsi rue du Faubourg Saint-Antoine-ban, ahol a rajzfilm készült. Nagy meglepetésemre ugyanolyan kőkorszaki módszerekkel, ahogy mi annak idején a Pannónia Filmstúdióban. Ettől még büszkébb vagyok rá. Aztán átmegyünk a legközelebbi kávézóba, elmesélem, amit itt nagyjából leírtam, közben izgalmunkban megiszunk vagy három konyakot, igaz, hogy csak reggel tíz óra van, elszívjuk a nejlonzacskóban maradt összes penészes vilniuszi börtöncigarettát, ami valahogy bekerült a táskámba. A végén nála felejtem a kedvenc fekete jemeni sálamat, amit azóta is hord. Hát ennyi. Így született ez a fordítás. A legjobb pillanatokat kívánom hozzá.

Rády Krisztina