Olvasási idő 3 perc

dosszié

ukrajnai utakon no.7.

AHOL LEGNAGYOBB A SZÜKSÉG

Dnyipro nevéről mostanában világszerte a hetekben történt orosz rakétatámadás képei ugranak be. Esetleg a hatalmas, szélesen höpölygő folyam, a Dnyeper, amit a városhoz hasonlóan, urkánul Dnyipronak hívnak. Ennek vonala mögé szorultak vissza az oroszok szeptember elején, amikor 5-6 napos offenzíva során az ukránok fél dunántúlnyi területet foglaltak vissza. Nekem legalábbis semmiképp nem jutott volna eszembe korábban, hogy Dnyipro öles léptekkel haladva a dubajizáció útján, erőteljes, lendületesen modernizálódó ambiciózus nagyváros. Harkivval ellentétben itt nyoma sincs depressziónak. Utcáin hömpölyög a nép, minden ötödik sarkon méretes bevásárlóközpont ékelődik a város szövetébe. Dimbes-dombos oldalán felhőkarcoló negyed bontakozik. Ellentmond a háborúval kapcsolatos valamennyi közhelynek. Látszólag. Hiszen a felszín alatt itt is mindenben benne lakozik a háború. A város minden sejtjét itt is áthatja Putyin.

Fotó: Stépán Virág

Azonban itt élhető meg legjobban, ahogy az emberek ragaszkodása hétköznapjaik normalitásához időlegesen képes bekebelezni a háború negatív hatásait. Az élet kitör, és visszafoglalja magának jogos formáit, s az élmény vígasztaló.

Az esti kijárási tilalom előtt gyorsan kellett szállást találni. Két drágának bizonyult hotel fölkeresése után maradt a booking. Végül ez tűnt befutónak: belváros, a képeken takaros szobák. Álmomban nem jött elő, hogy egy autópálya széli, bizonytalan higiéniájú motel áráért, most a turizmus megszűnése miatt, fényűzó szuperpanorámás lakrészt adnak. Ölbepottyan kitűnő alkalom ahhoz, hogy a 19. emeletről az egész várost belássam.

Budapest messze van. Napi nyolcszáz km-eket megtéve, három nap járóföldre. Ezért, hogy ne húzzuk az időt, reggel első lépésként: irány a Mesnyikov Kórház. Ide hozták pár hete a házrobbanást túlélt, de súlyos sérülteket. Többségüket elvitték már rokonaik, de akad aki azóta is ápolásra szorul itt. Kézenfekvő volt, hogy ott segítsünk, ahol legsűrűbb most a nehézség. Sebesülteket, lábadozó katonákat, a robbanás áldozatait természetesen nem szabadott fölkeresnünk. De egy órát eltöltöttünk a vészhelyzeti fogadó pult mellett, elismeréssel figyeltük, ahogy a szakápolók, segítők és orvosak kara negyedóránként új helyzethez igazodva megszervezi magát.

Szergij Anatoliovics Rizsenyko professzor, a kórház főigazgatója fogadott. Ő vette át és köszönte meg az adakozásban összefogó magyarok segítségét. Milyen közel van ide Budapest, és milyen elképesztő távol Budapesttől Dnyipro, – ezt éreztem, mialatt beszélt.

A szállással szemben, egy felüljáró aljában benzínkút húzódik meg. Bejárata fölött apró személyes emlék. Alighanem a kutasok csatamezőn elveszített egyik kollégájának kultuszhelye. Városon így őrzik az elvesztett barát emlékezetét. Míg egy csöppnyi faluban a háborús hőskultusz új pátoszformái bontakoznak ki. Valóságos emlékmű, mely szétfeszíti a pártucat eltávozott falubeli által belakott apró sírkertet. Huszonéves háborús hős, a falu előző nap temetett és felmagasztolt fia, kinek egész rövidke élete legnagyobb teljesítménye, hogy meghalt. Hogy a hazájáért adta életét.