Olvasási idő 4 perc

apanap

Nem ismertem a fiatal apámat. Negyven elmúlt, amikor születtem. Nekem az apa, idős ember, aki időről időre uralmat veszít a teste felett. Vérezve, ájultan zuhan ki a wc-ből az előszobába, kórházban hason korú bácsik közt kell látogatni, meg mikor színpadias rohamában doboznyi gyógyszert nyel gyermeki szemeim előtt és gyomormosásra szorul. Akibe ijesztő csövek futnak, s míg ő kiszolgáltatott önkívületében sosem oldódó haraggal arcán föl le mozog kincstári pecsétes sarkú vékony lepedő alatt, belé a levegőt, a vért, az éltető oldatot fújtató gépek viszik.

Nem ismertem a politikai mellőzöttsége mellett is társasági sikereket elkönyvelt, széles baráti és kollegiális körben népszerű, kimagaslóan művelt, szellemes és érzékeny fiatalembert. A nők kedvencét, kiről egyszer, bő évtizede is már, egy hozzám lépő nyolcvanfeletti ismeretlen asszony csillogó szemmel elfúlva beszélt. Nem ismertem Bojár Iván festőművészt, mert mire ocsúdtam, ő elmúlt ötven s rég letette az ecsetet. A költőt sem, mert versei akkor már tucatévek óta sárguló papírokon égtek némán. Én egy olyan korú embert ismertem, amilyen most én vagyok. Amilyet váratlanul nyíló üvegajtókban tükröződve fedezek fel csodálkozva, idegenkedve, reflexből berzenkedve a tény ellen, hogy belőle eredtem.

Kép: Bojár Iván András

Félve csodáltam, most elszoruló szívvel szánom. Ifjú éveimben hosszan magamban ordítva harcoltam vele. Aztán volt idő, hogy ugyanígy ordítva vagy könyörögve, rimánkodva: érte. Az első harcból keletkeztem én. A második megsemmisített, és közel vitt egy olyan opcióhoz, amit magam, kinek Éljen az Élet! van zászlajára írva, dühből és filozófiából egyaránt elutasítok. Ám közel van. Ijesztő közel. Apám mutatott be egymásnak bennünket.

Nem ismertem az idős apámat sem. Előttem nagy volt, égig ért, de tettei egy védtelen, kitett, segítségre szoruló törékeny ember tettei voltak. A kelleténél többször önalázóan gyenge jellemű tettek, amikkel ő soha, én azóta sem vagyok képes elszámolni a mindenség előtt. Nekem hős kellett volna. Az volt. Gőgös és gyenge hős. Az egyetlen hős, amilyet kapnom adatott. Közel harmincéve halott. Hallom felcsattanó nevetését. Érzem a félelmet a kétszárnyú ajtó innenső oldalán, ahogy a túloldalon feldúltan, kiszámíthatatlanul bútorokat borít, vacsoraszettet a földre söpör, ahogy anyám karját tömpe ujjaival megragadva lök, szorít és leránt.

Rengeteget kaptam tőle: Itáliát, művészetet, a Szentgyörgyhegyet, ahol most rá emlékezem. Az egyenlőségjelet, mi sosem múlóan képez hidat ez Élet és a Kultúra szavak között. Tőle kaptam Ady-t, különösen az Őrzőket, amit gyakran szavalt. Egy könyvtárat, a Budai Várat, mint születési és élőhelyet, tőle az irányokat, hogy mire figyeljünk, életre, politikára, filmekre, irodalomra, és mit kerüljünk élből, mert csak az idő megy vele. Tőle sosem felejthető találkozásokat Kassákkal, Gross Arnolddal, Somlyó Györggyel, Amerigo Tot-tal, Makovecz-zel, Barcsay Jenővel, Gyarmathy Tihamérral, és ki tudja ki mindenkivel még, kik miatta nálunk forogtak.

Nem ismertem. Csak az iránta érzett szeretetre ránehezedő fájdalmat, hogy nem hagyta tisztán szeretni magát, hogy összezavart. Máig emlékszem, kisgyerekként mennyire vágytam csüngeni a figyelmén. De nem vett észre. Életparancsai másként hangoztak szájából, mint tetteiből. Nekem ő a nagy férfi volt, nehéz test, amely sértett, dúlt, magába záródó szellemet őriz. Ahogy délutánonként órákon át, régi rajzaim őrzik: tétlenkedve a fotelban, vagy nyaraláskor a plédre dőlve aludt. Zilált hajszálai, sprőd élettől fosztott ősz csomók, ébredés után ugyanazokat látom, már az én koponyámon merednek.

Rengeteget kaptam tőle. Azt is, hogy én rakjam rendbe mindazt, amit rendetlenül hátra ő hagyott. Hogy megtanuljam, ha megy, ha menne, hogy egyszerűen szeressem őt, ahogy szeretni egyedül érdemes. De még mindíg nem megy. Hogy viszonyunkat megszabadítsam minden komplikációtól.

„Örökre magamhoz öleltelek, Apád” írta egy téli hajnalon, szobája ajtajára kirajzszögezett papírra. De azóta sem ölelést csak cserbenhagyást érzek. Nem lett volna szabad önként kilépnie, sem hagynia, hogy én találjak rá.

Bojár Iván András: APANAP

apanap

Kép: Bojár Iván András

írásaim

irodalom/esszé

irodalom/publicisztika

irodalom/novella

irodalom/kisregény

irodalom/regény

kultúra/művészet

kutúra/építészet

kultúra/film

kultúra/színház

10millió fa/tárca

irodalom/napló

beszélgetések/podcastok

irodalom/karcolat

irodalom/portré