Bojár Iván András: NEM TERVEZTEM GYÁSZOLNI

Olvasási idő 7 perc

nem terveztem gyászolni

Hagyományosan kihagyom a holtak napját. Dédelgetem eleget gyászaimat év közben. Sokféle gyász van bennem, rengeteg veszteségem. Nehezen eresztek el, kötöm a múltat a jelenre. Húzom a mind súlyosabb csomagokat magam után, ahelyett, hogy elengednék, oldódnék, könnyebbednék. Ez van, ilyen vagyok. Másnak tán könnyebben megy. Vagy ennél is nehezebben, olyat is ismertem már.

Ennek a mai meghitt családias gyásznapnak mégis jelentős kiterjedése van. Elsősorban Hadas Kriszta, pályatársam, haverom, kedves ismerősöm, ahogy mint látom, nagyon sokaknak. Sokkolt váratlan kilépésének híre. Első férje, Kakuk Gyuri kilépése sokkolt így hét esztendeje, amikor ő, a velem egykorú lett rosszul végzetesen egy bevásárlóközpontban. Mindketten kollégáim voltak. Ki itt, ki ott. Hadas is, biztos voltam benne, hogy ő, a nálam hét évvel fiatalabb nő messze túlél, még hosszasan formálja a közéletet, amikor én már sehol nem leszek. Igazságtalan és szemét dolog nem betartani a papírformát. Tehetetlenség érzést teremt. Sokat gondolok a családjával, anyukájával, kinek el kell engednie ezt a tündöklően sikeres, okos lányt. Szülőként elképzelhetetlen, hogyan lehet létezni utána, bár nekem még nincsenek unokáim, dédunokáim, akik talán-talán valamelyest oldhatnak a kínzó fájdalmon.

Hadas Kriszta mellett a mostani gyászünnepem annak a kétszáznál több áldozatnak szól, fejben, szívben a tagjaimban érzem rémületük keserűségét, akiket magával sodort a spanyolországi felhőszakadás árja. Klímaáldozatok. Olyan helyen és módon kerültek kelepcébe egyik pillanatról a másikra, amellyel senki emberfia nem számolhatott előre. Négy éve Düsseldorf-Köln környékén zajlott hasonló eset: a régió fölött az égen makacsul megállt egy záporozó ciklon, napokon át zuhogott, és előre kiszámíthatatlan mennyiségű vízzel árasztotta el a vidéket. Nem kell klímatudósnak lenni, hogy belássuk mi ez az életünk hosszán nem ismert, egyre többször jelentkező különös eső. Pár hete a Szaharát érte hasonló megmagyarázhatatlan, atipikus vízi csapás. Holnap pedig akár bennünket ér, s olyan tájainkon, hol emberemlékezet óta soha még áradás nem történt, egyszeriben rémálomszerűen ránk támadhat a víz. Nagy szárazságok – váratlan, szökőárszerűen hatalmas villámárvíz, ez a modell, amely évről évre erőteljesebben támasztja alá mindazt, amit a tudósok, a Római Klub, A növekedés határai című 1972-es tanulmánykötet egészen pontosan előre megrajzolt, amennyiben civilizációnk nem hagy fel táj, természet és önpusztító invazív, rabló hozzáállású életformájával. Nem hagyott föl, s hol itt – hol ott teszi próbára az embert, a legváratlanabb pillanatokban és helyszíneken játszatja le vele a Noé kori emberiségre már egyszer kimért égi csapást. Abból sem tanultunk, ezekből a maiakból is alighanem (hisz így szokott) rossz következtetéseket levonva lépünk tovább.

A gyászünnep alapélménye most, hogy elképesztően törékenyek és kiszolgáltatottak vagyunk. Noha fizikai életünket, de mentális kondíciónkat is úgy alakítjuk, hogy bizalommal forduljunk a világ felé és magabiztosnak éljük meg magunkat. Olyas valakinek, aki átlát a dolgok fölött, lát összefüggéseket, tendenciát, s ezért jogosult agresszivitással tekintheti magát a természet urának.

Kételyeim csak növekszenek.

Rengeteg erőt kívánok Hadas Kriszta szeretteinek, családjának, barátainak, akiket lesújt a veszteség. És egyszer talán majd, ha felszáradnak az égi könnyek, fájdalmaik békés enyhülését mindazoknak, akik szeretteiket voltak kénytelen elsodródni tudni, látni most Spanyolországban.