Pedig lám csak, bő két emberöltő után a szomszédunkban hatalmas háború dúl, ész nélkül csörtetünk a beláthatatlan és vésztjósló fordulatot igérő másfél fok felé, még tíz év és az északi sark lenyűgöző jéghegyei felolvadnak a világ tengereiben. De ezekre nincs reakció. Alig. Mintha illetlenséget követne el, aki szemben a művészeti modernitás rögzült szerepfelfogásával, a “szent” művészetet olyan parlagi ügyekre használná, mint az emberi fajt fenyegető klímavészhelyzet, vagy a sosem nyugvó emberi rossztermészet megtestesülése, a háború. Inkább esztétizálás zajlik. Szép munkák születnek, ha veszni kell, mintha ez lenne mindennek összegzése: hát inkább szép mint eszméltetően valós munkák vegyenek bennünket körül.
Aligha akadna Hauer Lajosnál határozottabban befelé élő művész. Életművének egyik alapattitűdjét az otthon fedezékéből kileső, a voyeur-ség finom izgalmi rezgését ébresztő bástyasétányos képeinek sorozata képviseli. Máskor szobája mennyezetén eltévedve motoszkáló fényfoltok, vagy a sötétbebukó késő alkonyi helyiség néma tárgyai, egyszemélyes színpadának kellékei szolgáltatnak tárgyat analizáló természetének. Amikor kilép innen, legfeljebb a Moszkva tér és szűk környéke emberi, térbeli és fényviszonyai képezik a nagyvilág színpadát. Ha van zárt keretben megtartott önmitológia, magánvilág, hát ez az. És ezt a keretet végtelenségig tisztult intelligenciával, gyengéd szeretettel, bölcs megengedéssel tölti ki. Rendszerint szép képekkel.
Most, a hetvenéves születésnapi ünnepi kiállítás helyett rendezett tárlat mégsem egy időskori rezignált, halkuló éltmű jelen állomásának bemutatása, nem elsősorban hagyományos értelemben vett esztétizáló képeké, hanen frissebb és vitálisabb, jelenre reflektálóbb, közéletibb, mint valaha, és aktuálisabb, mint kortársai munkáinak többsége.
Világállapotunk radikális. Ezért Hauer képei, – amúgy mi sem idegenebb alaptermészetétől, – szintén radikálisak: témaválasztásban, szerkezetben, a látványban rejlő kép-tér lehetőségek absztrakt sűrítésében, a mondanivalóban. Tárlatának anyaga egyszerre gyökerezik a magyar vizualitás hagyományában, mégis újító módon reflektálnak a fénykép műfajára. Túl vagy kilépnek annak kereteiből. S teszi mindezt abban a pillanatban, amikor egy újabb veszélyforrás, a mesterséges intelligencia generálta kép szeretne versenyre kelni az emberivel. A fotografikus képek világában talán-talán érhet el eredményt, de soha nem lesz olyan AI-kép, amely jobbat, hitelesebbet készít Hauernél, ügyesebben lesz képes az ő saját indulatait, szívritmusának felnagyuló lüktetését képviselő fröcskölt festményt előállítani. Aligha. Az AI készíthet hasonlót, de Hauer Lajosét, amíg csak a világmindenség fennáll, kizárólag ő állíthatja elő. S amíg az ember, az egyén érték, amíg egy alkotó művészi tette szintén az, addig az AI soha be nem hozható örök hátrányban marad. E fröcskölt képpel, tasista gesztusfestménnyel Hauer absztarkt geometrikus fotók világából lép előre, azok gondolati ívét új médium bevonásával viszi tovább. Egyszerre folytatás, egyszerre baljós összegzés. A hatalom és az erotika kipróbált színhármasa, a vörös, a fehér és a fekete asszociációkat felszabadító együttesére épít. Ez a színhármas lehetne csábító fekete csipkeharisnyák és vörös fehérneműk bizsergető kódrendszere, de fölidézheti a legpusztítóbb, leggátlástalanabb hatalom, a harmadik birodalom arculati színhármasát is. S így, az erotizáló hatalom és az erosz hatalma egyaránt megjelenik.
Van ennek a nem túl sok, pusztán hat stációból álló képsornak egy másik rétege is: ezúttal nem képi, inkább tartalmi, narratív rétege, amely megintcsak az elválaszthatatlan Eros/Tanatos ellentétpárra fut ki: A haueri életműben fontos hivatkozás: Rodin személye és szobrászata, az általa képviselt érzéki test. Ez esetben annak kiüresítése. Az életet előrelökő nélkülözhetetlen csalfa vágy. A test tehát, mint a csók, az érintés finomságának fogadására kész hiperérzékeny felület, amely mostanra merev és kongó csonthéjjá kövült. Amit Hauer világában hajdan képviselt, annak helyén most szoborlágerek személyiségüket vesztett lakói bolyonganak.
Ha Hauer most nem bemutatott, de alkotói munkássága előzményeiből ismert humaista realizusa mélyen ágyazódik Közép-Kelet Európa s emiatt a 20. századi Európa fotó hagyományába, úgy mostani gemetrikus képkompozíciói is, meggyőződésem szerint, szellemi kapcsolatban állnak az Európai Iskolától a Váli Dezsőig, Vojnich Erzsébetig ívelő festői/filozófai térfelfogással. Látható: hatalmas időtávokat és alkotói műfajokat ugrottam át egyetlen mondattal, de Hauer kitörése a fotó műfaji kereteiből most jobban mutatják szélesebb kulturális otthonát, mint bármikor korábban. S milyen szép, ez a vakmerő, innovatív gesztus, lám mégsem a semmiből indul, de korábbi kiállítások anyagaiban, a fotó konkrétságát szinte totális absztrakcióig finomító képkompozíciók már azelőtt is megtalálhatók voltak. És azokban is fennállt a fotók esetében ritkán meghatározó felület, mint szinte festői eszköz vagy hatás kérdése. Ezek a korai csírák mostanra bomlottak ki. Hauer kiállításai, képei rendszerszerűen épülnek tehát egymásra. Nincs könnyedén narrálható koncepció, különösen nincs forszírozott fogalmi üzenet. De szemünk előtt a képek sorozatában zajlik egy élet, sok töprengés, mégtöbb kép, amelyek aztán e töprengésekbe bevonnak minket nézőket is. És akkor most itt ez az anyag, ez a hat kép, melyek első látásra talán nem teljesen egységesek, ám mégiscsak fölismerhető megkérdőjelezhetetlen, egymást feltételező, egymásból szükségképp következő összetartozásaik. S amint e képsor rétegeit értelmezzük, visszabomlik az életmű, évtizedeket átívelően kapcsolódnak össze, utalnak keresztbe technikák, kompozíciók, helyszínek, motívumok.
Hauerben tehát rend van. Nem az ő világa repedt, omlott szilánkokra, hanem mindannyiunké. Képeiből az aggodalom, a gyász árad. Minden különösebb felhajtás nélkül, ám annál egyértelműbb erővel idetett csöndes állítások. Kizárólag indulatát rögzító vörös festett felülete hagyja nyitva a kérdést bennem: hogy vajon a végleg elömlő vért avagy szűk mezsgyét hagyva a reménynek, egy szeretkezés közben véletlenül kiöntött vörösbort nyomát idézi?
A kiállítás fenti olvasható megnyitó beszéde elhangzott felvételről tegnap este az Artphoto Galériiában
