Bojár Iván András: OKTÓBER 7. | Vulkán Irodalmi Folyóirat

Olvasási idő 7 perc

október 7.

Ahogy távolodik az időpont, nem csökken, fokozódik a fájdalom. Majd egy hét után úgy tudjuk, 1500-nál több civil esett áldozatul a hitleri zsidó népirtás óta legnagyobb pogromnak. Nem tennék úgy, mint aki tudja az igazságot. Csak a képeket nézem, a fellelhető videóbejátszásokat. A rave-partyn haláluk előtti negyedórában még életörömtől felszabadultan táncoló gyerekek arcaira emlékező fényképtablót, csupa szép fiatalt, az elmúlt napok katonai műveleteiben életét vesztett izraeli katonák, fiúk és lányok képeit. Akár a depresszió hatalmasra tárt szárnyú sötét keselyűje alatt, ezekre a napokra a minden reményadó fényt elemésztő árny vetül. Az ember önmagába kucorodik ilyenkor. Eddigi életem hat évtizedében soha nem ismert, de családfa kutatásom során feltárt negyvenvalahány nemzedéknyi ősöm számára folyamatosan megélt szorongás ólálkodik elő sejtjeimből. Történeteik foszlányai az elmúlt századokból: menekülések, pogromok, soha ki nem heverhető veszteségek. Messze vagyok Izraeltől, egy távoli ország nyugodt városában, mégis mindez valahogy most mintha összeadódva adna magyarázatot az aktuális félelem és szomorúság okára.

A Hamász célpontjai a Gáza-övezet kerítéséhez közeli kibucok, tanyák voltak, meg a bulitábor, honnan az első borzalmas hírek jöttek. Nem tudok nem gondolni gyakran visszatérően az elrabolt fiatalokra. Apa vagyok, lányom vonásait fedezem föl az egyik szőke lányban. Az áldozatokra gondolok. A rettegésre, amit átéltek, mialatt közeledni hallották az emberi mivoltukból kifordult Hamász-gyilkosokat, a rémületet, amikor felfedezték őket, s vagy életüket veszítették, vagy (talán ez a rettenetesebb,) fogságba estek és hosszú szenvedés vár(t) rájuk. Semmit nem követtek el. Tartoznak valahová, egy néphez, egy értékrendszerhez, egy világképhez.

Az egyik videón, ahogy mint Romulus harcosai a szabin nőket, most nem lovon, de motoron ragadtak el egy barnahajú lányt: képét családja a facebookon keringeti, arcán kétségbeesés, könyörgés. Ősi, bibliai jelenetek zajlanak szemeink előtt. Rettegő, zavart anya szorongatja, öleli két apró gyemekét, mint a Sophie választása film induló képsoraiban. De nincs menekvés. Az ember ugyanaz. Eszközei váltak pusztítóbbakká csupán. A civilizáció nem a józan felismerésekre épülő új közösségi normák, az etika, a Tórára, Bibliára, Koránra alapozott közerkölcs kifinomodását jelenti, csak a lőfegyvergyárak hatékonyságának fokozódását. Az egyik kibuc kapujában, ipari kamera rögzítette, Hamász harcosok lopódznak. Autó érkezik, nyílik a rácsos tolókapu, az autó mellé lép egy harcos és három embert szempillantás alatt megöl. Meglehet éppen ő az akciót megelőző reggelen még nem volt gyilkos. Most 10 másodpercen belül háromszoros gyilkossá semmisült meg.

Kert nyírt gyepén öt fehér zsák hever, bennük egy tegnapi család valamennyi tagja. A közösségi média fotót is közöl: derűs, büszke arcok. Nincs tanulság. Üresség marad a látvány helyén. Kontinenseken át igazolatlan hírek keringenek. Elviselhetetlen képeket kényszerítve az elménkbe. Mára a harcok eszkalálódásáról olvasni híreket. A Hamász mellé fölsorakozik a Fatah, a Hezbollah, Szíria, Irán. És ott áll Izrael partja alatt roppant hadihajójával az Egyesült Államok. Mára a retorzív terror palesztin áldozatainak képei is megjöttek a bombázás alá vont Gáza-övezetből. Rettegő, kétségbeesett gyerekarcok. Nem lehet nem gondolni rájuk is. Évtizedek óta féljük, most mégis kitört a megsemmisíteni akaró gyűlölet, ahogy a vulkán fröccsenti szét magából vörösen izzó gyilkos lövedékeit. De a pusztításnak nincs tanulsága. Hülye közhelyek vannak csak szavakba nem csomagolható fájdalmakról, iszonyatokról. Csak szenvedés van. Csak szenvedés.