Ez év tavaszán másodszor utasították el István felvételét a Színművészeti Főiskolán, pedig a fiatalember, amióta az eszét tudta, mindig is színész tervezett lenni. Voltaképp nem is tervezte, színésznek született. Ezt a rátestált feladatot igyekezett volna az iskola révén beteljesíteni. Egyelőre hiába. E korban nem éppen makulátlan pedigréjével esélye sem lehetett: a testvérpár édesapja görögkatolikus pap volt, parochus Budán, a Fő utca elején, a Török-fürdő mellett meghúzódó apró barokk templom gyülekezetének pásztora. A két fiatalnak sok kedvező tapasztalata nem lehetett addig életében: Ágit például, ki a háborút követő években az Orsolyitákhoz járt gimnáziumba a Rózsadombra, az iskola 1948-as megszüntetésekor tiltó listára tették, még a középiskoláját sem folytathatta. Érettségit majd csak negyedszázaddal később, szegénységtől megpróbáltatott években, gyereknevelés, 8 órás munka mellett tudott szerezni.
Ekkor és itt a vonaton azonban még diadalmas jövőt véltek látni maguk előtt. Ahogy mindenki más, aki a szerelvényen zsúfolódott. És persze nehéz múltat, a gyerekkor legszebb éveinek tragikus kalandjait: az ostrom hét végeláthatatlan hetét egy fő utcai háztömb pincéjében, utcán heverő holt civilek, katonák, döglött lovak látványát, szomszédok elvesztését, kapkodó temetéseket a templomkertben, a vérverítékkel beköszöntő béke utáni nélkülözést, éhezést, vitaminhiányt, traumatizált túlélők világát.
Nem volt könnyű meghozniuk a döntést, hogy elhagyják szülőhazájukat. Irány Amerika, a lehetőségek hazája. Mindazon lehetőségek, melyekre itthon módjuk sem lehetett, ott majd kinyílnak előttük – gondolták. Míg a vonat hol döcögve, az egyenes szakaszokon meg-meglódulva, hol pedig megtorpanva, hosszabb időre rostokolva igyekezett eltávolodni Budapesttől, a két fiatal beilleszkedett a kupé alkalmilag összeverődött közösségébe. Teltek az órák, s hogy a várakozás unalmát elüssék, Öcsike, István, szavalatokkal kötötte le a kupé közönségének figyelmét. Túl két felvételin, fejében hordta a modern magyar poétika legjavát: József Attila, Petőfi, Radnóti, Ady, Arany, Vajda, Kosztolányi szerepelt a véget nem érő repertoáron. Teltek az órák, István mindinkább feltüzesedett, érezte, kezében tartotta a fülke, majd az ajtónyitás után a folyosóról is odasereglő hallgatóság figyelmét. Eleve lázas napok teltek, forradalmi és honszerető verseivel különösen megmozgatta a közönség érzelmeit. És persze valami, amit addig elaltatni hagyott, megmozdult benne is. Minél közelebb jutottak a szabad világ határához, minél többször zengett föl egy-egy vers végén a lelkes taps, úgy fokozódott benne valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság.
– Ágika! – fordult egyszeriben István a nővéréhez, – Én nem megyek tovább. Leszállok Sopronban.
– Miért Öcsike? Mindent elterveztünk, várnak minket Bécsben. Megyünk tovább a többiekkel.
– Ágika én nem megyek. Színész akarok lenni. Magyar színész. Én ezeket a verseket tudom, ismerem, ezeket érzem belülről. Nem mehetek el. Magyarul tudok csak, más nyelvet nem beszélek. De nem is akarok. Nekem itthon van dolgom. Ha te menni akarsz, nem tartóztatlak, de nekem muszáj itt maradnom.
A következő, utolsó magyarországi állomásnál, a kupé közönségének csodálkozó zúgolodása közepette, a két fiatal végigverekedte magát nehéz csomagjaival a szűk folyosón és szótlanul leszállt a sötét peronon. Mint valami végítélet hangja, csikorogva-zörögve indult el a pöfékelő mozdony. Mire a szerelvény utolsó vagonja is szelet kavarva elrobogott mellettük, a nagyvilág csillogó reményei helyett távoli lámpák apró szórványos fényköreivel még sötétebbre festett hideg és üres éjszaka borult rájuk.
Így nem disszidáltak ők. Következő tavaszon a sokak által ismert anekdota szerint, István a felvételin, megelégelve korábbi kudarcait, amikor apja foglalkozásáról faggatták, immáron nem azt mondta, pap, csak annyit: – pásztor. Csupán miután csodálkozva visszakérdeztek: milyen pásztor?, akkor vallotta be: – hát, lelkipásztor. A forradalom után fél évvel rövid ideig irányvesztettség uralkodott a politikai irányításban: Istvánt felvették, a Műcsarnokban pedig addig tiltott absztrakt festményeket mutogattak. Rövid ideig tartott, s annál keservesebb lett a durva visszarendeződés.
István akkora és olyan sikeres színészi pályát futott be, amekkora csak az ő időszakában volt lehetséges. Megváltozott a világ, ma már ekkora sztár senki nem tud lenni. Ági a sikertelen disszidálás után szintén tette egy kerülőt a színészi pályán: a Vígszínház színpadán játszott apróbb szerepeket olyan hatalmasságok társaságában, mint Kiss Manyi, Bajor Gizi, vagy a fiatal Ruttkai Éva. Hozzáment nagy szerelméhez, Kibédy Ervinhez. Ám Ervin rossz szemmel nézte, hogy Ági vele azonos pályán mozog. Rávette, találjon magának civil foglalkozást. Így lett Ágiból tárgyrestaurátor, s töltött aztán negyvenegynéhány esztendőt végig ugyanott, a Budapesti Történeti Múzeum Budapest fölé magasodó épülete tetőterében meghúzódó nitróhigító és terpentinszagú műhelyben.
Hét év után kihunyt a szerelem, Ági képtelen volt kezelni Ervin szenvedélybetegségét, ígérgetéseit, majd mindennapos elbukásait. Elváltak. Pár évvel később Ági egy múzeumi bulin, kissé félrehúzódva a zajos táncparkettől, hevesen csókolózni kezdett egy hírből már ismert pasival. Pár héttel később, borzalmasan nehéz ágyával, szekrényével és más málháival telepakolt teherautó állt meg az Úri utca 52. számú ház előtt a Budai Várban, hol a frissen megtalált férfi élt, s az új szerelem virult. Apám volt az. Két év múlva érkeztem én.
Negyed század telt el a budavári otthonban. Egy család igyekezett hol összekapaszkodva, hol széttartva, rendszerint szenvedélyes feszültségben, olykor fenyegető viharok közepette élni, boldogulni, haladni fejlődni Kádár nemzeti megalkuvást biztosító társadalmi szerződésének feltételei között. Eltelt egy élet. István egyre följebb és följebb lépett a sikerek csúcsain. Hattyúdal, Bors, nagyszerű színpadi szerepek: Arturo Ui, Varsói Melódia Törőcsikkel, Tartuffe, Csillag a máglyán Huszti Péterrel, Jövőre veled ugyanitt Schütz Ilával, Dunakanyar Ruttkai Évával, és hosszan lehetne sorolni még.
Miután anyám, annyi közösen megélt fájdalmas kudarc után másodszor is elvált, 1986 őszén beköltözött egy Városmajor utcai lakásba. Épp abba, amely öcsikéje lakása mellett nyílt. Kettejük lakásai elfoglalták a ház teljes emeleti traktusát, bejárati ajtajaik ugyanarra a verandára nyíltak. innentől kezdve ez a veranda vált a nagy család találkozási helyévé, agórájává, fórumává. S a lassacskán legidősebb korba jutott két testvér itt tartotta életben és mozgásban a családot.
Ma, ha visszagondolok, Ági és István testvéri kapcsolata volt kettejük életének legfontosabb és legerősebb, leghosszabb időt, mintegy 78 éven át (a kisöcskös születésétől haláláig) tartó szövetsége. Szerelmek, férjek és feleségek, gyerekek áttűntünk azon a színpadon, amin ez a két ember mindvégig, egész életük során társ-főszerepet vittek. Harmincévig voltak itt Budán egymás közvetlen szomszédai. István, miután fölismerte, hogy az évről évre nagyobb megpróbáltatást jelentő szereptanulás számára végképp megoldhatatlan, ötven sikeres év után visszavonult a pályától. Elegánsan tette. De ő azóta élt, amióta színpadon létezhetett, s miután levonult onnan, számára már csak látszatélet maradt.
Ági három évvel előbb érkezett a világra öccsénél, és két évvel tovább maradt. Öccse úgy lépett ki innen, hogy ágyát sokan álltuk körbe, a kezét nővére simogatta.
Miután Ági is kitűnt ebből a világból, véget értek a család Városmajor utcai évei. Ha nagyritkán arra visz az autó, elszoruló szívvel nézek az üres erkélyre. S nem jön intés. Minden mi volt, legfeljebb itt sorakozó fekete betűk halmaza.
