– Xavier! – szólalt meg halkan, de különös

határozottsággal Nadine. Úgy érzett,

mintha készült volna erre az első szóra.

– Meg kell beszélnünk egy fontos dolgot.

Én számítok rád, de a legvégén úgyis te

döntesz. Xavier kicsit meglepődött a

kormány mögött, kapóra jött, hogy az utat

kellett figyelnie.Tudod, hogy elszántam

magam – folytatta a lány, – neked is sokat

meséltem erről. Vak, aki nem látja, hogy

mi vár ránk. Még egy évtized, talán kettő,

az is lehet, hogy annyi sem, és vége. A

mai értelemben vett civilizáció, ahogy a

lángoló Notre Dame ácsszerkezete, biztos

emlékszel, egyszercsak beszakad.

Lezuhan a mélyben lévő padozatra és

szilánkokra törik. Vége Xavi!, vége!

Biztosan érzem. A fajkihalás

elkerülhetetlen. Ez lesz a hatodik. Kevesen

leszünk akik túléljük. Legfeljebb egy-két

százmillió a nyolcmiliárdból. És én azt

mondom neked Xavi, én nem fogom

végrehajtani a politikusok és

pénzemberek programját, hogy ők majd

helikopteren elmenekünek a szigeteikre,

én meg ott rohadhatok meg, ahol

hagynak. Évekkel ezelőtt megszületett

bennem egy döntés és nagyjából

mostanra érett meg a helyzet, értem meg

hozzá én is, hogy meglépjem, amit a

meggyőződésem szerint meg kell lépnem.

Nem vagyok egyedül. Ez szerencse. Nem

vagyok egyedül se a felismerésemmel, se

az elszánással, hogy ne hagyjam

kicsúszni a kezemből a folyamatokat.

Értesz engem Xavi? Érted amit mondok?

Nem hagyom! Az élére állok az

elkerülhetetlennek. – itt egy pillanatra

megtorpant. Megszeppent vagy csak a

megfogalmazás pontossága hökkentette

meg. Nyelt egyet. – Akkor tudok úrrá lenni

a helyzeten, ha én okozom. Én alakítom és

nem azok a disznók, akiknek minden

mindegy. Xavi, mi betámadjuk a Royan-i

erőművet.

Nadine elhallgatott. Xavier némán pislogott, menedékkérően az utat nézte, a vezetéssel járó feladatba temetkezett. Először nem akarta érteni, amit a lány mondott, aztán meg nem tudta, hogy mit kezdjen a közléssel. Egy érzés kolompolt csak benne, hogy amit a lány mond, nem vicc. Olyasvalami, ami messze túl van rajta, túl azon a dimenzión, amit képes átlátni. A mellkasa szorítani kezdett. Mélyen hitt a lánynak, a lányban, most mégis valami olyannal szembesült, ami durván ellentmond a Nadine-ba vetett bizalmának. Csalt magával. Az érzés mégsem bizalom volt, csak elengedhetetlen vonzás. Ha csak egy pillanatra a nőre gondolt vagy pillantott, azonnal pislákolni kezdett benne a remény lámpája, egy testetlen, megnevezhetetlen reményé, amelynek nem volt más tárgya, csak maga a jóérzés, hogy épp eziránt a lány iránt érez.

– Nadine!, én nem értem mit akarsz? –

szólalt meg hebegve,

– Mit mondtál? Mi az, hogy az erőművet?

Ez egy atomerőmű. Azt nem lehet az

utcáról megtámadni. Mi lesz, ha

elkapnak?

– Úristen, Xavier! – nem érted? Nincs már

olyan, hogy elkapnak. Kik kapnak el?,

akik holnap ugyanúgy mennek a levesbe,

mint te vagy én? Értsd már meg:

kelepcébe vagyunk zárva. Az égvilágon

semmi mozgásterünk, semmi

választásunk, szépen végigcsináljuk amit

előre megírtak. Vagyis mégsem, mert

egyetlen esély mégiscsak van. Egy

radikális és durva lépés, ha ebből a

kelepcéből váratlanul kitörünk. Ez lesz az

atmerőmű betámadása. Xavi, lehet hogy

nem érted. Én egy atomkatasztrófát

fogok előidézni.Tünjön el, aminek el kell

tünnie. És maradjunk meg mi, áldozatnak

kijelölt senkik, a lúzerek, akik azonban

nem törődtek bele, hogy hülyére vannak

véve. Minden elő van készítve Xavi,

minden! Florance fizikus, atomfizikus.

Mint a tenyerét úgy ismeri az

erőműveket. Tudja hol a gyenge pontjuk.

Azt is, mit kell tennünk, hogy

berobbantsuk. Mi ezt az erőművet

kaptuk, de az egyesületben a többieknek

is jut jópár az országban. Negyvenhét

erőművet fogunk berobbantani

egyszerre. Onnan már nem lesz visszaút.

Csakhamar begurultak a városba, Xavier városába. A férfi kataton módjára kanyargott élete ismerős utcáin. Ürességet érzett és képtelen volt, hogy gondokozzék. Mintha folyékony ólmot itattak volna vele, súlyos idegen szürkeség feszítette belülről. Félrehúzódott. Megállt az autóval.

– Várjatok meg itt Nadine! – mondta fakó

hangon és a fejével a járdára zárt

üvegteraszával kitelepült étterem felé

bökött. – Muszáj egy kicsit egyedül

lennem. Gondolkozniazon, amit mondtál.

Nadine egy pillanatra elbizonytalanodott, csak nem akarja föladni őket? Ennyire félreismerte volna Xavier-t? Zavartan kászálódott ki az autóból, vele mentek a többiek is. Laclois egyedül maradt. Lassan kihajtott a járdától, eltűnt a lusta ívben kanyarodó széles utca házai mögött.

A déli miséről szállingóztak ki páran, onnan ahová valamikor nagyon régen Xavier Laclois hittanórákra járt. A szemközti járda mellett állt s a templom a szélvédőn, oldalüvegen megfolyó eső mögött csak folyamatosan változó kontúrral, fölismerhetetlen részletekkel mutatta magát. Laclois félt. Maga miatt és Nadine miatt is. Elszorult szívvel gondolt a lányára, aki csak odaát, a csatorna túloldalán él. Mibe hajszolta bele magát ez a lány? – gondolta aggodalmasan. Miről beszél? Miféle fajkihalásról? Olvasott újságokban ilyesmikről, persze, a tévében is elcsípett már kerekasztal beszélgetést, ahol kendőzetlen ijesztően szóltak a klímaválságról, de azokat a megszólalásokat soha nem vette komolyan. Akkor Nadine miért veszi készpénznek a fenyegetőzéseket? Féltette Isabelle-t is. Amikor ez a lányát illető félelem megérkezett, akkor ért el végre hozzá az üzenet, ami Nadine-t vad és pusztító cselekvésre sarkallja. Ekkor értette meg. Ha igaz, amit Nadine vízionál, úgy az érinti Isabelle-t és érinti Pierre-t is. Magáért szorongott a legkevésbé. Ebben a körben legfeljebb Nadine elvesztése, vagy az iránta érzett szerelem kiélésének meghiúsulása hatott ijesztően.

Kiszállt. Hiába esett, nem zavarta. Korábban sem csinált ügyet belőle, annyira megszokta itt a gyakori vizet. Pár háznyit előresétált, majd egy kerítésnél az első keresztutcába fordult. Laclois megállt. Ez volt az ő utcája. És a családjáé. És Roberté is, amit most Nadine mégsem lát, noha csak pár utcányira maradt. Vasárnap koradélután lévén a mogorva esőtől szürkére festett utca magányosan tátongott. Mindkét oldalán a járdán fiatal platánsor. Emlékezett, amikor a régi, 19. századi fákat egy hét alatt módszeresen kivágták, s arra is, amikor az öreg bölcs és tekintélyes lombok helyén másfélember magas soványka növendékfák jelentek meg. Ezekből újra komoly fák nevelkedtek, eltelt egy fél élet, az ő fél élete, ami ifjú korától az utolsó időkig, e fák növekedésének öntudatlan megfigyelésével telt. Régi családi fotókon kopár az utca, most a lombok szinte újra összeérnek az úttest fölött. Mindezen Laclois nem gondolkozott. Csak érezte. Riadt volt, tanácstalan. Nézte az utcáját, a házát, ahol egykor az élete zajlott. Ismerősen volt idegen. Ahol, szerette volna azt mondani most magának: boldog volt. Ám boldog nem volt soha. Nem is gondolkozott el talán azon eddig, vajon miben állhat a boldogság fogalma. Kötelességtudó volt boldogság helyett. Napra nap végezte a feladatokat, amiket az élet, a gyerekvállalás, a városházi munka rá szabott. Nézte az utcáját, amit most kicsinek látott. Ez a szűk tér, ez volt az élete. Elszabadult innen, ahogy mindenki elhagyta ezt az utcát, aki valaha innen indult, de az elszabadulásba éppannyi karcos érzés szorult, mint amennyi akkor volt benne, amikor évtizedek óta ugyanebben a házban élt. Ismeretlenbe lépett ki alig pár tucat hónapja, de máris meggyőződött abban, hogy ugyanebbe az utcába ugyanúgy ahogy elhagyta, visszatérni nem lenne képes többé. Kinőtte. És kinőtte a saját életét is. Nemcsak az utca vált kicsivé, de minden amire a korábbi évtizedeiből gondolt.

Lassult az eső, szemetelősre váltott. Laclois nem tudott elszabadulni az utcától. Az idő, a helyzet gerjesztette nosztalgia, maga sem tudta mi, szomorúvá tette. Nadine atomtámadása jutott eszébe. Ha sikerülne nekik felrobbantaniuk az atomerőműveket, La Rochelle hamar kiszenvedne a nukleáris pernyetakaró alatt. Egész élete igyekezete odalenne. Illetve odalesz. Élete könyve egy hatalmas radírral lesz megfosztva beszédes betűitől. Maradnak a buta, lyukasra dörzsölt maszatos és néma oldalak és kivész belőlük minden, ami bennük egykor az emberi létezésről, az ő és családja létezéséről szólt. Nadin megidézésével a lány iránti jóllakathatatlan bekebelező kíváncsisága is fölébredt. Hiányérzet, hogy nem érzi az illatát, arca nem érintkezik a lány forró hasával. Túl minden feladatán, amit az élet rászabott, semmi nem volt már igazán fontos a számára. Csak ez. Illetve: csak ő. Nadine-t akarta. Ahogy a vadnyugati körözések írták: élve vagy halva. Mindenképp akarta. Életében mint a korábban sosemismert extázis okát és forrását és okozóját akarta. Halálában pedig mint egy olyan vonzó epilógus zárómondatát, amely ha a mondat végén végleg el is enyészik, azért magábanhordozza, hogy el nem múlott soha. Csak végetért. Nem szűnt meg nélküle. Nem nagyta el. Nem talált helyette mást, jobbat, s ő, Laclois, nem árvult el, nem kell éveit Nadine kínzó hiányával pergetnie. Fájdalmas volt ezt felismernie, mégis a mélyben megnyugtatóan hatott.

– O –

Amióta vissszatértek Royanból, átjáróházzá vált Xavier otthona. Florance és Marie szinte beköltöztek hozzá, olyan sok időt töltöttek a lakásban. Az pedig szinte főhadiszállássá vált: rajzok és szövegek papírtekercsei feküdtek egymáson a vendégszobába becipelt, nagyranyitott konyhaasztalon. De ez azzal járt, hogy Nadine is többet időzött nála. Szinte valóságos kapcsolattá vált a viszonyuk. Napközben, amíg Xavier a kerületi városházán múlatta az időt, az egyesületiek félrevonulva dolgoztak, vendégeket fogadtak, szervezkedtek nála. Ő pedig boldog volt. Igen, boldog. Jól beazonosítható módon ez az egész felfordulás, aminek mélységeit nem engedte magához, s ezért nem is értett igazán, boldogságot hozott a számára. Nadine-t naponta a közelében tudhatta, az éjszaka közepén, mikor a lány végzett a többiekkel, mellé bújt be az ágyba. Már akkor boldog volt, amikor a munka végeztével hazaindult. Kalandosnak érezte, hogy mások élik a legprivátabb terét és határtalanul bíztatónak a jogos reményt, hogy Nadine aznap is ott lesz nála. Bevásárolt és hazaérve megfőzött a többiekre, vagy éppen meleg étellel tért haza, amit egy közeli vendéglőből hozott magával.

Egy délután, a munka végeztével nem tért azonnal hazafelé. Nadine kérte, ha lehet, picit tovább maradhassanak aznap az egyesületiek magukban, Xavier jöjjön később a szokottnál. Ráérősen sétálva ment le a Szajnáig, majd beült egy teraszra. Kávét rendelt és szendvicset. Várakozás közben a telefonján scrollozott. Unottan olvasott bele egy-egy hírbe, majd mégunottabban lépett tovább. Egy írás címe megállította mégis: Kétszáz év után elpusztult Chateaubriand fája! A kiállítóhelyet a híres sztárépítész szándékosan tervezte úgy, hogy a fát körbekerülje. Ám úgytűnik, mégsem sikerült minden tökéletesen. A hatóságok most kénytelenek voltak a fa kivágásáról rendelkezni. Hiábavaló kósza szomorúság ébredt Xavier-ban, tehetetlennek érezte magát. Valami pici gyász, vagy mintha személyes kudarcot élne meg. Bosszankodott. Letették elé a kávét és a croissant, de annyira belemerült rosszérzéseibe, hogy mindkettő kihült mire fölocsúdott. Gondolataiba beúsztak Nadine zavaros, legalábbis számára nehezen követhető okfejtései. Ez a hír, mint hiányzó puzzledarabka, helyet talált a nagy homályos képen.

Az eztán következő hetek egyikén Laclois megkérte a lányt, szerezzen számára majd egy revolvert, nem szeretne kiszolgáltatott lenni, ha eljön a Nagy Nap. Kevéssel ezután egy este Nadine kosarában konyharuhába hajtogatva ott lapult a fegyver, alatta két teljes tárral. Xavier különösebben ügyet sem vetett rá, megköszönte és eltette ezeket.

– O –

Egy napon aztán a lány lőgyakorlatra vitte Xavier-t. Beültette a kocsiba és kivitette magát a városból, jó másfél órányira egy faluba, ahol a tűzoltóság melletti épület alagsorát sportlövő terem foglalta el. Xavier sokszor elcsodálkozott a Nadine-nal töltött idők alatt. Kérdése sem volt, amikor hallotta, a lány hamis ID-vel hamis nevet ad meg a regisztrációnál. A papírt kitöltő elhízott középkorú férfi nem volt aggályos, Xavier adatait a lány bemondására is elfogadta.

Egyszerűbb fegyverekkel kezdődött a különös délutáni program. Vadászpuskával és revolverrel lőttek, s mi tagadás, Xavier határozottan tehetségesebb lövőnek mutatkozott, mint Nadine. A férfi nem akart úgy tenni, mintha nem értené, mi célból érkeztek. Ne állt volna össze a fejében, hogy a lány radikális tervei, a royani utazás, és ez most itt miféle szándékot szolgáló események. Élvezte a sikeres lövéseket, s ahogy teltek a negyed és félórák, szaporodtak a rongyosra lőtt lőlapok, kezdte úgy érezni magát, mint egy középiskolai osztálykiránduláson, a szülői háztól életében először eltávolodó kamasz, kinek ínyére van a nagyvilág furcsasága, gazdagsága, de még tagadhatatlan veszélyessége is.

Jó két órája lőttek. Egy lőmester időnként meglátogatta őket, segített beállítani a helyes váll és kartartást, felhívta a figyelmet néhány apró trükkre, ami a célratartást sikeresebbé teheti. És dicsérte Xaviert, amiért állítása szerint életében először fogva fegyvert, ilyen szép eredményeket ért el. Egyre komolyabb és bonyolultabb eszközöket kaptak, majd egyszercsak a lőmester két könnyű gépfegyvert hozott elő a raktárból. Viszonylag új, két- hároméves modellek voltak. A legtöbbet tudták, ami ebben a műfajban tudható. S hogy mégjobban feldícsérje a lőtér arzenálját, megemlítette: ilyet használtak a terroristák a Zenith Club elleni híres támadáskor is. A lőtér végében ez alkalommal már nem papír, hanem végre emberi alakok néztek szembe velük. Kezdetben ijesztő és nehezen zabolázható volt a fegyver. Túl erős a korábbiakhoz képest. Felvágott, direkt erőfeszítést igényelt, hogy vízszintesen tarthatók maradjanak a lövések, de a lőmester éber volt, segített hozzászokniuk a fegyver viselkedéséhez, és a helyes testtartást is megmutatta mindkettejüknek. Értelemszerűen előbb Nadine-nak. Xavier utána következett. Ahogy beállt, a lőmester hátulról, vagy lapockáit megtámasztva, vagy őt kissé átkarolva a kézfejére fogott rá és szólt, hogy röviden húzza meg a ravaszt. A fegyver váratlanul nagyot csapott fölfelé, de a lőmester számított erre és sikeresen visszaszorította vízszintes síkba. A következő lövés előtt, ahogy beálltak, finoman szétrugdosta Xavier lábait s közben instruált. Jobb lábas vagy? Ok, akkor a jobb lábadra helyezd a testsúlyt, húzd ki magad, legyen egyenes, feszes a hátad. Így. Most jó. Bal kézzel erősen tartsd, szorítsd lefelé, ha megfeszül a pánt, stabilizál és rögzít. Ha belejössz, könnyű lesz. Xavier kifeszült, mint egy íj, hátsó lábát erőteljesen kitámasztotta és lőni kezdett. Érezte, hogy indokolatlan görcsössége egy pillanat alatt elszállt, a terem végében lévő alak szitává lövése egészen apró mozdulatokkal, könnyedén sikerült. Ezekután már ennél a fegyvernél maradtak. A negyedik-ötödik lövésnél, Xavierből előbújt a gyerek, olyan önfeledtséggel élvezte a zajt, a becsapódó lövedékek agresszióját, a célfigura szenvedéseit. Már támogatás nélkül, frissen szerzett rutinnal cserélt tárat, biztosított ki, állt be a megfelelő tartásba és tüzelt. Ahogy erősen stabilizált lábbal megált, valahol mélyen csiklandozni kezdte egy érzés-emlék, valamire hasonlít, valamire emlékeztet ez a mozdulat, s kevés gondolkozás után be is kúszott a megoldás: a római merénylet szelíd tekintetű terrroristájának diadalmas póza bukkant fel emlékei közül. Immáron szándékosan is azt a győztes, uralkodásra termett, hatalomittas testtartást kereste, s találta meg a következő lövéssorozatkor. Beállt, befeszült és lőtt. És lőtt még. És még. Valóságos adrenalin-sokkot kapott. Elhatalmasodott rajta a lövéssel járó izgalom, amely nem is állt oly távol az erotikus izgalomtól, erekciótól. A fegyver okozta rázkódás is sitmulálta. Mintha kirázta volna belőle sosem szünő higgadtságát. Xavier beállt keményen, ahogyan látta, és lött. És lött, és lőtt. Lövés közben pedig minden sejtjét átjárta az érzés, hogy ő az, akár ő is lehetne, s talán nemsoká végre valóban ő lesz az egyik, aki immár nem szerepszerűen, de tényleg felér a vakmerő és lenyűgözően magabiztos terroristához. Ő is egy lesz az effélék közül. Egy, aki ott van, kockáztat, aki elkötelezett egy ügy mellett, stabilan odaáll Nadine mellé, aki nem hunyászkodik meg többé, hanem amikor arra van szükség, lő! Bármi áron!

Miután kiürült a tár, újat kért. És kapott. Otthonossá vált rutinnal vette újra kézbe, vonta magához, szorította karral az oldalának a fegyvert. Mutatóujja rákanyarodott a ravaszra. És lött. És lött, és lött, és lőtt.

– O –

Munkába menet, akárcsak, mióta Párizsba költözött oly sokszor, most is Francois-hoz, a városházához közeli bárba ült be reggelizni. Szokott helyéről, a kirakatból bambulta az utcát, mialatt várta majd elfogyasztotta szendvicsét. Zűrös és felkavaró hetek voltak mögötte. Életét mintha hurrikán kapta volna fel, s most akár egy falevél, pillanatnyi nyugalmat talált e szélcsendes helyen. Nem a telefonján szkrollozott a hírek között, csak átadta magát a hangulatnak, ami a bár reggeli rutinos üzemelésével jár: kávégép zaja, széklábak csikordulása a padlón, köszönések, röpke joviális szóváltások, rendelések bemondása. Nem gondolt rá, de kétségtelenül megtörtént vele: valódi élete lett. Helye, dolga, talán még küldetése is. Tartozott valahová: Nadine-hoz, a társasághoz, akik ezen a napon is a lakásában fúrták-faragták világmegváltó terveiket. Szeretett volna mindenestül besimulni e tervek közé. Érzékelte, hogy a mód, ahogy a többiek, Nadine, különösen Chantal Roynette gondolkoznak, időben, térben, történelemben, messze rajta túlmutató léptéket képviselnek, s ő ebben az arányrendszerben csak morzsányi lehet. De elégedett lett volna ezzel a morzsányi szereppel is, ha nem rekedt volna a Nagy Cél és közé némi áthághatatlan rés, űr, hiátus. Képtelen volt mindenestül azonosulni a gondolattal. Neki még azt sem sikerült elfogadnia, hogy hamarosan valóban vége. Mindenestül. Amikor közel engedte a gondolatot magához, elszorult a szíve Isabelle és Pierre miatt, akit már szinte csak videóhíváson keresztül ismert. Ám a napokban a fa – ötlött most fel benne, – Chateaubriand fája kíméletlenül szembesítette azzal, hogy amikről körötte beszélnek, nem vicc. Nem szektás hőbörgés. Ha homályosan, formátlanul, de azt gondolta, vagy ki tudja, érezte csak, ezzel a végső változással szemben már hiába minden. Talán hiábavalók a lány izgalmas, radikális tervei is. Kimondhatatlanul tisztelte, sőt csodálta Nadine tiszta tudatát, amivel a lélek egészséges öncsaló működését kikapcsolva nézett farkasszemet a jeges valósággal. Ő erre nem volt képes. Ő azt a melegséget vágyta, amit Nadine puszta jelenléte, hangja, rá emelt különös és nyugtalanító tekintete nyújt. Jelen életében sodródott a Nadine teremtette farvízi hullámok között, de a Nagy Cél, ami a lányt és követőit mozgatta, nem az ő célja volt. A szó eredeti értelmében nem gondolt minderre, semmiképp sem gondolkozott lépésről lépésre, csak mint valami nehéz fojtogató szellő, átjárta Laclois-t, amikor megfigyelőpontjáról megpillantotta a túlsó járdán széles mosollyal érkező Nadine-t. Épp mint már egyszer valamikor hónapokkal korábban még egy másik életben. Első földerülése után azonban rájött, a lány nem ide utána, nem a bárba igyekszik.

Nadine ragyogó arccal, cinkosan, mint aki egy ki nem mondott, a másikkal egyszerre megidézett viccre reagál, fel-feltörő nevetéssel sietős léptekkel közeledett a buszmegállóhoz, ahol magas fiatal férfi állt. Ő is nevetett. Ahogy közeledett, felgyorsította a lépteit és szinte futtában kacagva ugrott fel a férfira, kapaszkodott a nyakába. A férfi megpördült és vasmarokkal ragadta meg Nadine combját, fenekét. Heves csókolózásba kezdtek. Patrique volt.

Elementáris és elfogódottságot nem ismerő, szemérmetlen vehemenciával harapva csókolták egymást, mint két éhező, kik végre falathoz jutnak. Egy pillanat kellett, hogy Xavier felfogja a látványt, ám amikor ez megtörtént, mintha lugot ivott volna, a már korábban megismert pokoli érzés mart végig a mellkasában. Még Nadine múltkori kegyetlenkedésénél is nagyobb fájdalom: menthetetlen, visszavonhatatlan erejű. Hirtelen mintha egy olimpiai úszómedence valamennyi vize folyt volna le benne örvénylőn egy vákumszerű erővel szippantó apró lefolyón. Zajosan, égő surlódással. Laclois életereje volt az. Reménye, hite a rá váró mindennapokban. Nem gondolta végig, de a sejtjei tudták, mindene odalett. Mindene, amit nemrégiben megtalálni vélt, s az a kevés is, ami az előtt valaha volt. Nemcsak Nadine-t veszítette el, de legfőképp magamagát. Lelke egycsapásra hatalmas kiürült buta negatív forma, tátongó mihaszna medence lett, végképp megfosztva minden reménytől, hogy valaha még benne bajnoki energiák vagy zsibongó játék energiái keverdhetnének.

Már nem ment be dolgozni. Hazament, aztán ki az utcára megint. Megvárta a tíz órát és lüktető halántékkal, egetverő szívdobogásal lépett be újra a Saint Estauche hűvös csarnokába. Megint előrement a szentély mögé. Bekopogott, mint legutóbb. Az ajtó is kinyílt, mint legutóbb, s a kissé bamba ifjú pap dugta ki a fejét ez alkalommal is az ajtón. Laclois maga elé emelte addig mereven maga mellé leszorított jobb karját és revolverével hármat lőtt a papba, aki menekülésnek szánt léptébe rogyott bele, s bucskázott hátra idétlen hirtelen karlendítéssel a sekrestye közepére. Vére kapkodó sietséggel nőtt azonnal termetes pocsolyává.

Laclois leeresztette a fegyvert, kifordult a sekrestyéből, egyszerre tudta és nem tudta mi történik. Izgalmában a dörömbölő lüktetés majd szétfeszítette koponyáját. Miután elült a lövések hatalmas csattanása, a templom terét sikoly és kiabálás visszhangja verte fel. Sietős léptekkel a szentély mögé rohant. Már nem volt többé önmaga. Nem volt Laclois, sem Xavier, csak egy indulat, egy erő, egy felbőszült pusztító extatikus energia. Két alak, papok ugrottak elő kiabálva a sekrestyéből s vetették magukat utána. Ám Laclois megtorpant, mielőtt utólérték volna, egy termetes szekrény mögé húzódott be, hátát a hűvös kőnek döntötte, revolvere csövét sietve a szájába vette és azonnal tüzelt.

Földöntúli hatalmas fény gyúlt.

Aztán a következő ezredmásodpercben ez a félelemből és kéjből emelt ragyogáskupola beszakadt: még egy pillantra, már nem gondolat, csak egy utolsó érzetmorzsa formájában, megjelent számára Nadine. Aztán végtelen sötétség temette maga alá.

Ebben a pillanatban mindennel elégedett volt.

(vége)

Első rész: https://www.facebook.com/vulkanfolyoirat/posts/481132441525536

Második rész: https://www.facebook.com/vulkanfolyoirat/posts/481647658140681

Harmadik rész: https://www.facebook.com/vulkanfolyoirat/posts/482299168075530