Olvasási idő 12 perc

demokráciavákum

♦  BOJÁR IVÁN ANDRÁS | SZERK

Nem beadta a felmondását, hanem felmondott – mondta V.A. úr önérzetesen. Nem sikerült neki. Pont neki nem, akinek általában, ha a fejébe vesz valamit, minden sikerül. Lett egyeteme, színháza, ráhatása rajta kívülálló társulatok sorsára, temérdek szabadon felhasználható pénze, amit színházi ember valaha elérhetne, annak a harmincszorosát sikerült elérnie. Csak ez a fránya felmondás, ez fogott ki rajta.

Nem benyújtotta a felmondását, hanem felmondott, – ízlelgetjük a finom distinkciót, melybe valahol mélyen, túl mélyen, mondanám, valami különös jellem bújik meg a hős és az áldozat karakterek szellős határvidékéről. Van érzéke, tagadhatatlan, a drámai hősteremtéshez.
De még mindig nincsen felmondva! Ezt csinálja valaki utána. Még mindig ott van, ahol azon az átkozott múlt pénteken volt, kevéssel a borzalmas zuhanás előtt, melyben két beosztott munkatársa, szerepekre általa kiválasztott színésze törte és zúzta össze magát. Direktori székében.

Szász Júlia, az egyik áldozat, félelmükben nevük elhallgatását kérő szemtanúk szerint nemcsak korábban kérte, hogy a veszélyes színpadon legyenek kielégítő biztonsági megoldások, de összetörve, véresen is azt jajgatta, hogy ő szólt, hogy miért nem lehetett a kérését meghallani!? Meg, hogy nem akar meghalni még! Mondják, csak a mentők érkeztek ki, a felelős megállapítása szempontjából bizonyító erejű helyszínt, a vizsgálható díszletet, mire a rendőrség is megérkezett, V.A. úr sietve elbonttatta. Mondják. Nem tudhatom. Városi legenda is lehet. Kiderül. Vagy nem.
Mikor hibázott V.A. úr? Ha hibázott egyáltalán. Erősen kérdéses, hogy erről a pár nap alatt módszeresen és szándékosan áttematizált, szétbeszélt közéletben még valaha bizonyosságot szerezhetünk. Jelen állás szerint minden esélye megvan, hogy ügyét egy kórusnyi könyörgő intézményvezető elvtárs-pajtás kollektív imájának meghallgatásával, elsikálják. Szóval, hogy mikor hibázott?
Megmondom én mikor. Ezerkilencszázkilencvennégyben. Aztán még inkább kettőezer kettőben, majd kettőezerhatban. Azon három alkalom során, melyeken a választásokat Orbán Viktor elvesztette, majd az európai normáknak fittyet hányva, juszt sem mondott le pártelnöki pozíciójáról. Ezzel az akkor még egyik, majd legnagyobb néppárt belső működéséből fokról fokra kiiktatta a demokratikus váltás intézményét. Ezt idestova 13 éve az egész országra kiterjesztette: vesztés, ha volt, olyan konzekvenciákkal, amilyenekkel bármely demokratikus országban automatikusan járt volna, törzsének tagjai nem számoltak többé. Egy idő után már a vesztés lehetősége is végleg ki lett vezetve a rendszerből: csak győzelem van, mindegy milyen módszerekkel, milyen áron. A törzs belső normája ma már egy országra ráerőszakolt norma lett.
Hozzám hasonló öregek még emlékeznek a Wachsler ügyre, az egyetlen ősfideszesre, aki miután Orbán először veszítette el a fidesznek a választásokat, 1994-ben, naivan értelmezve a demokráciát, elindult ellene az elnöki posztért. Veszített, hosszú időre megfagyott körötte a levegő. A pártból is kikerült. Később a bölcs vezér mégsem hagyta az út szélén: nem politikai, hanem kivitelezői beruházói kövér legelőt biztosított számára. De Wachsler példája nyomán azóta sem, soha senki nem gondolta még egyszer úgy a fideszben, hogy másképp is lehetne. Hogy létezhet olyan: egy választáson akár több jelölt is elindulhatna. „Minden mérkőzés addig tart, míg meg nem nyerjük” – vált közben nemzeti hiszekeggyé Orbán voluntarista bölcselete. Ennek idestova harminc esztendeje. Alighanem az egész világon nincs még egy párt, ahonnan ilyen mélyen és alapvetően ki lenne szippantva a demokratikus szellem.
A magyar társadalomnak azon a kisebb, de összezárt felén mindez rákérdezést sem igénylő evidencia. Ahogy a vezetői poszthoz is a minden közös bajon, nehéz időkön is népét átvezető nagyvezér pátosszal telt mítikus képe társul. Aki kívül áll, értetlenül olvassa egy izzadt alsónadrág és büdös tornacipőszagú férfiöltöző áporodott üzeneteit. „Nem érdeke a magyar kultúrának, hogy a fontos vezéregyéniségek a helyükön maradjanak? – teszi föl álságos-tendenciózus kérdését, a saját direktori székének legitimitásában is módfelett gyengécske Ó Kovács operaházi igazgató.
Várjuk meg a vizsgálat végét, – mondja Csák miniszter. E kőkemény mondat sarkain futott zátonyra V.A úr bátor és hősies felmondása. Ezen már nem tört át. Sem neki, sem Csák miniszternek nem tűnt fel, hogy a miniszter tenyeréből kendermagot csipegető intézményvezetők semmiféle (ha igaz, előre manipulált) vizsgálat végét nem várták meg: ők páran, egymásközt, a közvélemény felé erős üzenetekkel képviselve, jó előre eldöntötték, hogy V.A. urat felelősség egész biztosan nem terheli. „Attila, maradj! A traumán átvezetni a társulatot is Te vagy hivatott. Az OPERA kiáll a Nemzeti mellett. Szükség van rá – és Rád!” – rikoltotta bele még a hazai kulturális közéletbe megint csak Ó Kovács direktor. „… azzal a kéréssel fordulok Miniszter úrhoz, hogy amennyiben a jogszabályi környezet lehetővé teszi, ezt a lemondást munkáltatóként ne fogadja el. Vidnyánszky Attila jó vezető (sic!), de ami ennél is fontosabb, jó ember. Amennyire ismerem, elég büntetés neki az, hogy a sajnálatos esemény megtörtént és szenvedni látja nagyrabecsült művészeit. És abban is biztos vagyok, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a jövőben ilyen események ne fordulhassanak elő az általa egyébként kiválóan vezetett intézményben” – fogalmazott Demeter Szilárd, a PIM igazgatója. S, hogy miért? „Bírom Vidnyánszky Attilát, harcostárs” – indokolja jogszabályokon, hétköznapi moralitáson túlmutató törzsi elfogultságát.
A kórusban süvöltött kiállások zajában mégiscsak ott bujkál egy vékonyka, de határozott hang, ami azt üzeni, ez a fenenagy szolidaritás mégsem V.A úrról szól. Csak a hatalomról. A minden áron, mindenen túl, a kézből egy pillanatra ki nem engedhető, mostanra evidens normává vált antidemokratikus hatalom konceptjéről, melynek történeti gyökerei, szerintem jól beazonosíthatók. A pozícióban lévő intézményvezetőket pedig saját hatalmuk elvesztésének lehetősége tömöríti falanxba. És ez nem kedves. Még csak nem is ízléses. Néha az amoralitás kifejezetten undorító tud lenn, még ha hasznos is: a balesetet követő hírzárlattól csendes hétvége után hétfőre megrendezett felmondás-el nem fogadás-könyörgőkórus dramaturga szerint megrendezett népnemzeti színház zajában kizárólag V.A úr szenvedéseinek szomorújátéka maradt repertoáron. A kórházban fekvő, sérült, műtétekre kényszerült, négy métert zuhant színészek, Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó kínjai említése helyett a hatalommániásak részéről lebegtetve, csak mint lehetséges felelősök jelentek meg.

 

írásaim

♦ A SZERK

Bojár Iván András: EGY VULKÁN MA

Bojár Iván András: AZ UTOLSÓ SLUKK

Bojár Iván András: NEMZETI LOMBKORONASÉTÁNY

Bojár Iván András: HARMADIK FELVONÁS

Csikós Attila: ALEXANDRIAI KÉRDÉS

Bojár Iván András: IKONIKUS KÉP

Bojár Iván András: VÉGE (?)

Orosz Jenő: "HAMIS PRÓFÉTÁK" TÜNDÖKLÉSE, ÉS...

Bojár Iván András: ILLIBRI JÓREGGELT

Kabai József:: AZ LMBTQ.SZÁL

Vasák Benedek: PÓLÓSZUGGESZTIÓ

Gellért András: HÁBORÚ A POLCOK KÖZÖTT

Abody Rita: HARMADIK TÍPUSÚ TALÁLKOZÁSOK

Orosz Jenő: HORROR ÉS KERESZTÉNYDEMOKRÁCIA

Újfalusi Kata: BÁTA VIZE

Bojár Iván András: SŰLLYEDÜNK

Bojár Iván András: OKTÓBER  7.

Bojár Iván András: KEDVES MAGYARORSZÁGOT!!!

Bojár Iván András: DEMOKRÁCIAVÁKUM

Bojár Iván András: EGY ÉV TGM NÉLKÜL

Tardos János: VÖRÖS KÖD VAGY ZÖLD JÖVŐ?

Csikós Attila: RÓZSAVERS

Bojár Iván András: LATOLGATÁS, AMÍG MAGYAR PÉTER ÉL

Bojár Iván András: EGYÉVES A VULKÁN

Berta Ági: NEM HÉTKÖZNAPI FASIZMUS

Berta Ági: ANTIALKOHOLIZMUS ELLEN

Bojár Iván András: SZEVASZ ÖREG - BÍRÓ ANDRÁS emlékére

Csikós Attila: A TÖRTÉNET EREJE

Durst György: LEVÉL EGY ÁLOMRÓL

Bojár Iván András: NEM TERVEZTEM GYÁSZOLNI

Orosz Jenő: MÁSFÉLMILLIÓ LÉPÉS A TÉKOZLÓ ORSZÁGBAN...

Bojár Iván Adrás: ÁLDOZATI JELENTÉS A KULTÚRHARC CSATATERÉRŐL

Megyeri Sziveszter: NER...EMÉNYKEDJ, 2025-BEN SEM

Orosz Jenő: GLOBÁL MUSK-ABÁL

Csikós Attila: CINECITTA

Szerk: TÉNYLEG EZT AKARTUK?

Berta Ági: DOLGOZAT

Bojár Iván András: ORBÁN AZ ERDŐGYILKOS

Bojár Iván András :FERENC ZÖLD ÖRÖKSÉGE

Jónás Tamás: MIRŐL SZÓLNAK A VERSEK?

Orosz Jenő: MILYEN SZUVERENITÁST SZERESSÜNK?

Bojár Iván András: LESZ-E MAGYAR PÉTERBŐL MAGYAR NAVALNÍJ?

Orosz Jenő: FERENC MORÁLIS HAGYATÉKA

Sükösd Miklós: BUDAPESTI BÜSZKESÉG - POLGÁRI ENGEDETLENSÉG

Orosz Jenő: PRIDE ÉS ÉDENKERT