Bojár Iván András: DEMOKRÁCIAVÁKUM

Szász Júlia, az egyik áldozat, félelmükben nevük elhallgatását kérő szemtanúk szerint nemcsak korábban kérte, hogy a veszélyes színpadon legyenek kielégítő biztonsági megoldások, de összetörve, véresen is azt jajgatta, hogy ő szólt, hogy miért nem lehetett a kérését meghallani!? Meg, hogy nem akar meghalni még! Mondják, csak a mentők érkeztek ki, a felelős megállapítása szempontjából bizonyító erejű helyszínt, a vizsgálható díszletet, mire a rendőrség is megérkezett, V.A. úr sietve elbonttatta. Mondják. Nem tudhatom. Városi legenda is lehet. Kiderül. Vagy nem.

Mikor hibázott V.A. úr? Ha hibázott egyáltalán. Erősen kérdéses, hogy erről a pár nap alatt módszeresen és szándékosan áttematizált, szétbeszélt közéletben még valaha bizonyosságot szerezhetünk. Jelen állás szerint minden esélye megvan, hogy ügyét egy kórusnyi könyörgő intézményvezető elvtárs-pajtás kollektív imájának meghallgatásával, elsikálják. Szóval, hogy mikor hibázott?

Megmondom én mikor. Ezerkilencszázkilencvennégyben. Aztán még inkább kettőezer kettőben, majd kettőezerhatban. Azon három alkalom során, melyeken a választásokat Orbán Viktor elvesztette, majd az európai normáknak fittyet hányva, juszt sem mondott le pártelnöki pozíciójáról. Ezzel az akkor még egyik, majd legnagyobb néppárt belső működéséből fokról fokra kiiktatta a demokratikus váltás intézményét. Ezt idestova 13 éve az egész országra kiterjesztette: vesztés, ha volt, olyan konzekvenciákkal, amilyenekkel bármely demokratikus országban automatikusan járt volna, törzsének tagjai nem számoltak többé. Egy idő után már a vesztés lehetősége is végleg ki lett vezetve a rendszerből: csak győzelem van, mindegy milyen módszerekkel, milyen áron. A törzs belső normája ma már egy országra ráerőszakolt norma lett.

Hozzám hasonló öregek még emlékeznek a Wachsler ügyre, az egyetlen ősfideszesre, aki miután Orbán először veszítette el a fidesznek a választásokat, 1994-ben, naivan értelmezve a demokráciát, elindult ellene az elnöki posztért. Veszített, hosszú időre megfagyott körötte a levegő. A pártból is kikerült. Később a bölcs vezér mégsem hagyta az út szélén: nem politikai, hanem kivitelezői beruházói kövér legelőt biztosított számára. De Wachsler példája nyomán azóta sem, soha senki nem gondolta még egyszer úgy a fideszben, hogy másképp is lehetne. Hogy létezhet olyan: egy választáson akár több jelölt is elindulhatna. „Minden mérkőzés addig tart, míg meg nem nyerjük” – vált közben nemzeti hiszekeggyé Orbán voluntarista bölcselete. Ennek idestova harminc esztendeje. Alighanem az egész világon nincs még egy párt, ahonnan ilyen mélyen és alapvetően ki lenne szippantva a demokratikus szellem.

A magyar társadalomnak azon a kisebb, de összezárt felén mindez rákérdezést sem igénylő evidencia. Ahogy a vezetői poszthoz is a minden közös bajon, nehéz időkön is népét átvezető nagyvezér pátosszal telt mítikus képe társul. Aki kívül áll, értetlenül olvassa egy izzadt alsónadrág és büdös tornacipőszagú férfiöltöző áporodott üzeneteit. „Nem érdeke a magyar kultúrának, hogy a fontos vezéregyéniségek a helyükön maradjanak? – teszi föl álságos-tendenciózus kérdését, a saját direktori székének legitimitásában is módfelett gyengécske Ó Kovács operaházi igazgató.

Várjuk meg a vizsgálat végét, – mondja Csák miniszter. E kőkemény mondat sarkain futott zátonyra V.A úr bátor és hősies felmondása. Ezen már nem tört át. Sem neki, sem Csák miniszternek nem tűnt fel, hogy a miniszter tenyeréből kendermagot csipegető intézményvezetők semmiféle (ha igaz, előre manipulált) vizsgálat végét nem várták meg: ők páran, egymásközt, a közvélemény felé erős üzenetekkel képviselve, jó előre eldöntötték, hogy V.A. urat felelősség egész biztosan nem terheli. „Attila, maradj! A traumán átvezetni a társulatot is Te vagy hivatott. Az OPERA kiáll a Nemzeti mellett. Szükség van rá – és Rád!” – rikoltotta bele még a hazai kulturális közéletbe megint csak Ó Kovács direktor. „… azzal a kéréssel fordulok Miniszter úrhoz, hogy amennyiben a jogszabályi környezet lehetővé teszi, ezt a lemondást munkáltatóként ne fogadja el. Vidnyánszky Attila jó vezető (sic!), de ami ennél is fontosabb, jó ember. Amennyire ismerem, elég büntetés neki az, hogy a sajnálatos esemény megtörtént és szenvedni látja nagyrabecsült művészeit. És abban is biztos vagyok, hogy mindent megtesz annak érdekében, hogy a jövőben ilyen események ne fordulhassanak elő az általa egyébként kiválóan vezetett intézményben” – fogalmazott Demeter Szilárd, a PIM igazgatója. S, hogy miért? „Bírom Vidnyánszky Attilát, harcostárs” – indokolja jogszabályokon, hétköznapi moralitáson túlmutató törzsi elfogultságát.

A kórusban süvöltött kiállások zajában mégiscsak ott bujkál egy vékonyka, de határozott hang, ami azt üzeni, ez a fenenagy szolidaritás mégsem V.A úrról szól. Csak a hatalomról. A minden áron, mindenen túl, a kézből egy pillanatra ki nem engedhető, mostanra evidens normává vált antidemokratikus hatalom konceptjéről, melynek történeti gyökerei, szerintem jól beazonosíthatók. A pozícióban lévő intézményvezetőket pedig saját hatalmuk elvesztésének lehetősége tömöríti falanxba. És ez nem kedves. Még csak nem is ízléses. Néha az amoralitás kifejezetten undorító tud lenn, még ha hasznos is: a balesetet követő hírzárlattól csendes hétvége után hétfőre megrendezett felmondás-el nem fogadás-könyörgőkórus dramaturga szerint megrendezett népnemzeti színház zajában kizárólag V.A úr szenvedéseinek szomorújátéka maradt repertoáron. A kórházban fekvő, sérült, műtétekre kényszerült, négy métert zuhant színészek, Szász Júlia és Horváth Lajos Ottó kínjai említése helyett a hatalommániásak részéről lebegtetve, csak mint lehetséges felelősök jelentek meg.