Mielőtt ma délelőtt a rémmesés kelet felé indulnánk, kiviszem Virágot Kijiv agglomerációjába: Bucsába és Borogyankába. Amikor múltkor jártam Bucsában, a nagy rohanásban nem maradt alkalmunk megnézni a vasúthoz vezető Vokzalna utcát, ahol most egy éve a II. világháború óta elelt évtizedek legnagyobb európai tankütközete zajlott. A háború első ideinek ikonikus képe lett a tankroncsoktól többszörösen eltorlaszolt kiégett, miszlikekbe lőtt utcáról készített fotó, az orosz katonai terror mértékének és barbárságának kifejeződése. (Poltavában, ahol most írok, felbőgnek a szirénák. Nyugtalankodom, kiszaladok megkérdezni a hotelfolyosón, komolyan kell-e vennünk? Legyintenek) Ma, ragyogó kék ég alatt jártam be a Vokzalna utcát. Míg Virág fotózott, volt időm elmerengeni a háború furcsaságán. Gondolhatnánk, a háborúnál erőteljesebben tényszerű vagy valóságosabb semmi nem lehet, de mégis, most azt érzem, a háború elsősorban érzés. Sok ember egyidejű szenvedő érzése. Annak a szenvedésnek a szétáradása, amit egy a világ valamennyi szépségével és örömével, a létezés lényegével haragos viszonyban lévő szociopata szenved szükségképpen. S szenvedi azt olyannyira, hogy nem marad lehetőségként számára más, mint hogy önmaga megélésének összes rettenetét ráerőszakolja másokra. Ezért lehet tétovázás nélkül kiírni: Putyin = háború.

Amerre most újra Borogyankában vagy a szomszéd településen kiégett házak, egyik pilanatról a másikra megszűnt élethelyek közeiben járunk, mindenhol ott van Putyin. És senki más nincs ezeken a helyeken, csak ő. Még a hatalmas szánalmas elcseszésben is ő van benne, ahogyan Kijiv gyors elfoglalásának hebehurgyán, rossz premisszákra építetett tervét, nagy önelégült handabandázások közepette, főkatonáival együtt elbénázta.

Másfél hónap elég volt, hogy a még autentikusan romos, elhagyatott panelvidékek elinduljanak a háborús emlékhellyé, esetleg katasztrofaturisztikai témaparkká válás útján. Nyilvánvaló, hogy Irpiny és Borogyanka holnapja számára a Banksy graffitik jelentik az esélyt, hogy a globális közös kulturális mitológiába tagozódjanak. Hogy a Banksy-graffitik vonzó és hatékony landmarkká váljanak. Ezért a maguk módján elkezdték “megvédeni”, lefóliázni, vagyis lényegében eredetiségüktől megfosztani a legendássá vált graffitiket. Ezt a folyamatot érdemes lesz nyomonkövetni, elmerengeni majd a művészetfilozófia és a háború kapcsolatán. Maga a mű, egyszerű és direkt üzenet: “Egy dzsúdós kisfiú épp a hátára vágja felnőtt ellenfelét. Dávid veri Góliátot. Ukrajna a végtelen hatalmas Oroszországot. (…) Magányos, éhes cica köszön. Cuppogok, puszikat küldök neki. Odajön hozzám és Banksyhez, a lábamhoz gömbölyödik, hízelkedve tekereg.” – írtam akkor. Nem idézném, ha nem ugyanaz a cica jött volna hozzám most is, ugyanúgy.

Bucsa legendássá vált utcáján sokféleképp lehetett töprengeni a háború furcsaságán. Mert hogy a háború elképesztően furcsa esemény. Ukrajna él, tölti mindennapjait, aztán valamiféle közmegegyezés okán a nemzet fiait elküldik a határra, ahol szabad ölni. Nekik is szabad, meg azoknak is, akik az ő leölésükre érkeznek ide. Bahmutnál szerteszét fröcsög a vér, mialatt Bucsa elhíresült csataterét serényen felújítják éppen. Friss tetőket ácsolnak a szétlőtt házak fölé, beszakított kerítéseket cserélnek ki, a tokostól kiszakadt ablakok, ajtók helyett érkező újakat szerelnek a falakba. Ukrajna él és akar és tud élni,…Ukrajna élni fog! Mert ebben a felújításban nem a rendrakás igénye a legfontosabb, hanem a túlélés mindennél erősebb képessége. Még zajlik a verekedés a végeken, de bent az egy éve ilyenkor durván megütött Ukrajna réges régen, diadalmasan fölállt!

Egész nap utazunk. Fáradt vagyok, nehezemre esik a vezetés. Közhely, minél keletebbre megy az ember, annál hamarabb sötétedik. Már épp kezdtem megszokni a koratavasz elhúzódó fényes délutánjait. Most visszaugrunk pár hetet az időben: sürű sötétségben érünk be Poltavába. Innen már nincs messze a front, holnapi következő állomásunk, Harkiv lényegében frontváros. Napjában többször éri belövés. Ahogy távolodunk Kijivtől, változik a táj atoszférája. Mind több katonai jármű szaporázik az utakon, egyre több és hosszabban összefüggő védelmi állás kíséri az autópályát. Teherautók jellemzőbbek inkább, polgári kocsi elvétve.

Poltava imaginárius város. Számomra nem konkrét, hiszen sosem hallottam róla, De az a kevés, amit a sötétből kihámozni lehetett azt mutatja, ugyanannak a civilizációnak otthonos része, mint amiben Magyarországon élek. Van egy nagyvonalú köralakú tere, mintha a reneszánsz neoplatonista ideális városnak épült Palmanova közepén járnék. Nem csillag alakú, de egylevegőre komponált szocreál neoklasszicista kör. A kávéház-pékség, ahová röviden berogytunk, egykori, széparányú fotóműterem-pavilon, falain a város 120 évvel korábbi palotáival. De alig látunk belőle, kísérőink pedig a hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországának útviszonyai között zögyköltetnek át minket a városon.

Két nagy, 6000 KVA-es, meg egy kisebb, 3.500KVA-es generátor marad itt náluk. Valamint egy nagy doboz, mintegy 30db dekóder, amivel ugyanennyi család mostantól ingyen nézheti a tévé legkülönbözőbb csatornáit. Egész nap várták, vártak bennünket. A lepakoláshoz segítségül többen is bentmaradtak munka után Poltava Önkormányzatában. Igazi hálát lehet érezni rajtuk. Nem leereszkedő hálát, hanem pontosan azt, amiért érdemes volt beszállni a gyűjtésbe, érdemes volt összehangolni, majd végül átkutyagolni a fél világon: pontosan értik, helyén és súlyán értik a segítségben rejlő szimbolikus gesztust is. Túl azon persze, hogy ezek az eszközök tényleg megoldást jelentenek.