BOJÁR IVÁN ANDRÁS: MIÉRT HALNAK A KATONÁK?

Vádolom…

…azt a politikai aránytévesztést, amely a háború közepén képes ellenségnek nevezni egy országot, ahol a magyar közösség tagjai meghalnak. Különösen vádolom azt a beszédmódot, amely a morális valóságot hajlítja propaganda-tételekhez, és nem korrekt kommunikációs üzeneteket a morális valósághoz.

A számok mögött ugyanis emberi életek vannak. Nevek. Ha a társadalom többsége napi szinten nem is követi a kárpátaljai gyászjelentéseket, a neveket, azt azért látni kell, hogy a politika gyakran akkor csak úgy válik érthetővé, amikor a statisztika testet ölt. A következő névsor hangsúlyozottan nem teljes, és a háború ködében nem minden egyes tételhez társítható nyilvános, hivatalos adatbázis-azonosító, ahogy a Kárpát-aljai elesettek képei is hordozhatnak bizonyos ellentmondásokat; olyan gyűjtések ezek, amelyek helyi közlésekben, sajtóanyagokban, közösségi emlékezésekben bukkantak fel, és amelyek együtt azt jelzik: nem elszigetelt esetekről van szó. Kis Sándor Ungvárról – a közlések szerint az első magyar áldozatként emlegetett haditengerész –, Lőrinc Sándor Fancsikáról, Kovács Sándor Nagyszőlősről, Toma Iván Munkácsról, Varga Sándor Beregszászról, Bíró Sándor Munkácsról, Méhes Károly Zápszonyból, Hajdu András Ungvárról, Magyar Róbert Nagyszőlősről, Gergely Károly Munkácsról, Ignácz János Nagyszőlősről, Barta Ferenc Nagyszőlősről, Lengyel Ottó Beregszászról vagy Nagybocskóról, Guti Miklós Beregszászról, Nagy Roland Tiszaújlakról, Horváth Róbert Nagyszőlősről, Bunda Sándor Munkácsról, Balázs Ervin Munkácsról, Sima Zoltán Munkácsról, akit dróntámadás áldozataként említenek, Szabó József Ungvárról, egyetemi oktatóként emlegetve, továbbá Brenzovics László, Sipos Róbert, Tóth László, Sebestyén László, Komóci György, Roszipka János, Vincze István, Bihari Sándor, Balogh Zoltán, Gál Sándor, Tóth Attila, Kovács Béla, Demeter Mihály, Illés József, Puskás Endre, Micsko Eduárd, Gajdos Sándor, Tóth Miklós Munkácsról, valamint olyanok is, akiket magyar felmenőkkel említenek: Szerhij Kucsurka, Dmitro Geraszimcev, Vaszil Siska, Ivan Hrib. És ott vannak még a nevek hosszú sora – Sándor István, Fazekas József, Balogh Roland, Kelemen Zoltán, Farkas István, Molnár Sándor, Szabó István, Kovács Miklós, Tóth Tibor, Gergely Sándor, Nagy István, Varga László, Szilágyi József, Márton Ferenc, Kósa György, Papp Zoltán, Veres Sándor, Király László, Barta József, Kocsis Gábor, Nagy Sándor, Farkas Lajos, Molnár József, Kovács János, Tóth Sándor, Balogh István, Szabó Ferenc, Horváth István, Varga György –, és e névsor még így is csak lenyomat. Valójában jelentősen hosszabb. A háború nem listákban él, hanem a hiányban.

A kérdés azonban elkerülhetetlen: ha magyarok halnak meg ott, hogyan lehet Ukrajna „ellenség”?

Vádolom a kormányt amiért propaganda hazugságokat terjeszt. Az orosz agresszió nem végzet volt, nem kiszámíthatatlan tényező, hisz az orosz agresszió nem a semmiből jött.

Az expanzió tétele: 2014 után

2014-ben Krím annektálása és a donbaszi háború kezdete világossá tette, hogy Oroszország régtől fogva ismert, a hidegháború következtében pár évtizedre szunnyadni kényszerült messianisztikus és imperialista hatalmi expanziója revizionista pályán van. 2021-ben pedig – hónapokkal az invázió előtt – már mindenki, aki figyelte a hírszerzési és katonai mozgásokat, tudta, hogy a kockázat nem elhanyagolható. A döntéshozók különösen tudták. A szövetségi rendszerekben (EU, NATO) az információ nem csupán újságcikkekből áll: hírszerzési összefoglalókból, diplomáciai csatornákból, katonai partneri tájékoztatásokból. A kérdés tehát nem az, hogy Orbánék „tudtak-e” Putyin támadási szándékáról, hanem az, hogy mit kezdtek vele?

A döntés időpontja: 2021 ősze

Mindössze öt hónappal Ukrajna megtámadása és a bucsai tömegmészárlás megkezdése előtt, alaposan átitatva a háborús készülődés információival, 2021. szeptember 27-én a magyar kormány 15 éves földgázszállítási szerződést kötött a Gazprommal évi 4,5 milliárd köbméterre, Ukrajnát megkerülő útvonalakon. Ezt lehetne akár technikai döntésnek is nevezni, ellátásbiztonsági szükségszerűségnek beállítani, lehetne arra hivatkozni, hogy az ország addigra mélyen függött az orosz gáztól. De a szerződés messze nem csak energiaügy volt. Hanem geopolitikai hűségnyilatkozat: Magyarország hosszú időre bekötötte magát az orosz energiarendszerbe, miközben a háborús kockázat nőtt, és Oroszország a szomszédban jól nyomon követhetően katonai erőt koncentrált.

Kérdés persze, hogy ez a lojalitásdeklarációnak tekinthető megállapodás mennyiben volt „kényszer”, és mennyiben volt választás? Mert 2022 után, amikor a kényszer nyilvánvalóan és látványosan csökkenni kezdett, egy ellenkező előjelű választás lehetősége is megnőtt. Európa nagyrésze épp ezt bizonyította: drágán, fájdalmasan, de gyorsan diverzifikált. Még a szomszédos Ausztria is, amely 2021-ben a magyaréval azonos méretű és kényszerűségű orosz kitettség terhét hordozta.

Vádolom a kormányt, mert 2021-ben, a kockázat látható emelkedése közepette a magyar döntéshozói kör a magyar energiaszerkezet hosszú távú Oroszországhoz-láncolását választotta.

Vádolom a kormányt, mert ezután, mindössze 56 nappal a hatvan km hosszú orosz katonai hadoszlop Kijev felé indulása előtt, 2021. december 30-án, Szíjártó Péter, magyar külügyminiszter átvette Lavrovtól a „Barátságért Érdemrendet”, egy olyan időpontban, amikor a történelem órája már sebesebben járt, mint 2014 óta bármikor.

És vádolom, hogy már csak szűk három héttel ukrán civilek módszeres kivégzése előtt, 2022. február 1-jén a magyar miniszterelnök Moszkvában a legendás óriás ovális asztalnál tárgyalt, miközben több szövetséges állam már diplomatákat és családtagokat evakuált Kijevből, és mindennapossá váltak a nyilvános figyelmeztetések. Az orosz katonák pedig sebesen ládákba pakolták fegyvereiket, amelyekkel csak kevéssel később ártatlan ukránok vérét ontották. Ezekben a napokban persze más politikusok is jártak Putyinnál, de azok valós békemissziói alapjaiban szóltak másról, mint az ekkor már későbbi lépései, nyilatkozatai ismeretében egyértelműen feladatot végző Orbán beszélgetése tartótisztjével.

A háború február 24-én indult.

A gesztusok politikája: 2021 decembere

A háború kitörése után az energiapolitika Európában erkölcsi és biztonsági kérdéssé vált. Nem azért, mert minden európai euró közvetlenül fegyverré változott, hanem azért, mert az energiapénzek ma is közvetlenül az orosz állami költségvetésbe folynak, és a költségvetésből – elválaszthatatlanul – finanszírozzák a hadikiadásokat is. Nem költői túlzás azt állítani: az energiapénz költségvetési bevétel, a költségvetés pedig fungibilis. Nem „ebből a pénzből vettek” ezt vagy azt: elég annyit kimondani: minden egyes új euró, amely befolyt az államkasszába, növelte a rezsim mozgásterét – és ezzel arányosan a háború fenntarthatóságát. Pontosan ezért törekedtek más EU-államok a leválásra: nem azért, mert a leválás önmagában hordozott értéket, hanem mert a bevételcsatornák elzárása a leghidegebb, legegyszerűbb stratégiai logika, amely az orosz hadigazdaságot közvetlenül gyengíti. Ez a felismerés az EU-ban olyan intézkedésekhez vezetett, amelyek az orosz bevételek csökkentését célozták, az ellátási láncok átalakítását, valamint az LNG-kapacitások bővítését, a stratégiai tartalékok növelését. Németország drámai fordulatot hajtott végre, Finnország levált, Olaszország új beszállítói szerződéseket kötött, a balti országok a legkeményebb árat vállalták. Ausztria is – amely szintén erősen függött – diverzifikációs pályára állt. A közös nevező mindenhol ugyanaz volt: a rövid távú árstabilitás kényszere nem írhatja felül a hosszú távú biztonságot.

Magyarország ezzel szemben fenntartotta hosszú távú energiapályáját, és itt kapcsolódik be a pénz kérlelhetetlen logikája. Magyarország évente körülbelül 4,5 milliárd köbméter gázt vásárol Oroszországtól. A 2022–2023-as árszinteken ez nagyságrendileg évi 2–3 milliárd eurós fizetési volumenné állt össze, ami forintban hozzávetőleg 800–1 000 milliárd forint évente. Az „évi 2–3 milliárd euró” azonban nem publicisztikai túlzás, hanem olyan költségvetési nagyságrend, amelyet – bármennyire is kellemetlen kimondani – fegyverekben kifejezhetők. Hiszen az energiapénz közvetlenül az orosz állami költségvetésben landol: ugyanabból a közös kasszából finanszírozzák a hadikiadásokat, a rendvédelmet, a titkosszolgálatokat és a propaganda gépezetét is. Ezért amikor Európa az „energiapénzek” csökkentéséről beszélt 2022 után, a legkevésbé sem metaforikusan beszélt a háború finanszírozásáról.

Energiapénz és hadigazdaság

Ha pedig a nagyságrendi összevetést a legtipikusabb tömegesen alkalmazott eszközökkel végezzük el, a kép még kiélezettebb. Egy Shahed–136/„Geran” típusú, iráni eredetű, majd orosz gyártásba vitt csapásmérő drón áráról eltérő becslések vannak: elemzések és oknyomozó anyagok több tízezres dollárnagyságrendtől (20–50 ezer USD) egészen magasabb, körülményfüggő sávokig adnak meg számokat; konzervatív, szakpolitikai becslések gyakran 35 ezer dollár körüli nagyságrendet említenek, más források pedig a fejlesztések miatt ennél magasabb értékeket is valószínűsítenek.

Ezekkel a sávokkal számolva az „évi 2–3 milliárd euró” fegyver-egyenértéke megdöbbentő. Ha csak a legalacsonyabb, több forrás által hivatkozott 20–50 ezer dolláros drónár-tartományban gondolkodunk, akkor ez évente nagyságrendileg tízezres nagyságrendű, akár több tízezer csapásmérő drón pénzügyi ekvivalense. A magyar adófizető pénzén. Ha pedig a 35 ezer dolláros becslést vesszük irányadónak, akkor az összeg évente nagyjából ötven–nyolcvanezer drón nagyságrendjét is elérheti. Ismétlem: ez nem azt jelenti, hogy egészen bizonyosan „ennyit vettek a magyar pénzből”, hanem azt, hogy az energiapénz nagyságrendje ilyen fegyver-mértékegységekben is kifejezhető – és ettől válik a morális paradoxon pengeélessé.

Ez az összeg olyan nagyságrend, amelyhez képest a háború során azóta kifizetett humanitárius költségek – bármilyen fontosak és valósak is – eltörpülnek. A magyar állam ugyanis – saját közlései szerint – összesen több mint 100 milliárd forintot költött mostanáig az ukrajnai háború áldozatainak megsegítésére: menekültellátásra, humanitárius támogatásokra, kárpátaljai családok és intézmények megsegítésére. Vagyis az állam egyszerre fizeti a háború következményeinek enyhítését és – közben – fenntartja a háborús agresszort finanszírozó energiapénz-csatornát. Ezt nem kell erkölcsi frázisokkal túlmagyarázni: az arányok önmagukért beszélnek.

És itt érdemes hozzátenni még valamit, mert a kormányzati kommunikáció egyik tipikus menekülőútja, hogy „Magyarország úgyis kicsi, amit mi teszünk, nem számít”. Csakhogy két külön kérdésről beszélünk. Az egyik: mekkora a magyar részarány Oroszország teljes energiapénzéhez képest. A másik: mekkora ez a részarány a magyar valósághoz – a magyar temetőkhöz, a magyar családnevekhez, a kárpátaljai közösség veszteségéhez – képest. Oroszország teljes energiahordozó-exportból származó bevétele globálisan százmilliárdos dollárnagyságrend, egyetlen évben is több százmilliárd dollár körül mozoghat; ehhez képest egy magyar évi 2–3 milliárd eurós volumen aránya valóban „csak” néhány százalék vagy annál is kevesebb. De a morális kérdés nem globális százalék, hanem nemzeti önazonosság: egy ország vezetője hogyan nevezheti ellenségnek azt az államot, ahol közben a saját közösségének tagjai halnak meg – miközben az agresszor költségvetésébe továbbra is évről évre milliárdok folynak.

Kereskedelem, marzs, árnyék

Vádolom a kormányt, amiért a „rezsicsökkentés” nem valóságos szociálpolitikai programcsomag, hanem pusztán politikai termék, amely a 2022-es választási ciklusban a rendszer fenntartásának prioritása lett. A rezsicsökkentés 2013 óta nem pusztán árpolitika, hanem legitimációs pillér. Identitásfaktor, amely azonos, egyben kifejezője a fidesz-kormány látványpolitikájának. Egy választás előtti árrobbanás minden kormány számára közvetlen politikai kockázat. Ezt a racionalitást bárki érti. Csakhogy egy ország stratégiai döntései nem csupán választási ciklusokban mérhetők. A háború után Európában sokan éppen azt a kockázatos lépést tették meg, amit a magyar politika nem akart megtenni: elmagyarázták a társadalomnak, hogy a leválás fáj, de szükséges. Vállalták a rövid távú árat, hogy a hosszú távú kitettséget csökkentsék. Az Orbán-kormány ezzel szemben a rövid távú narratívát és a rövid távú politikai stabilitást tartotta első helyen.

És itt jön a közvetítői struktúra és a piac kérdése, amely a „rezsicsökkentés” mögötti valós értékeket láthatóvá teszi. Az orosz gáz és olaj nem pusztán csövön át jön, hanem kereskedelmi struktúrákon keresztül válik piaci termékké. A regionális kereskedőcégek – köztük a MET-csoport – szerepet játszanak a közvetítésben. A konkrét kereskedelmi árrések szerződésenként változnak, és nem mind nyilvánosak; ebből következik, hogy a „MET-hez közeli ismeretlen körök” nyereségét nem lehet felelősen, egyetlen konkrét számmal kijelenteni. De modellként, pusztán nagyságrendi arányként, a következő belátható: ha a teljes évi 800–1 000 milliárd forintos import-volumenen akár 5–10 százalékos kereskedelmi marzs képződik, az évi 40–100 milliárd forint nagyságrendű profitot jelenthet. Ez az összeg már önmagában összemérhető a magyar állam által eddig vállalt humanitárius ráfordításokkal. Nem az a kérdés, hogy egyetlen ember zsebében mennyi landol – az a kérdés, hogy egy háborús korszakban milyen pénzügyi arányok konzerválódnak, és ezek milyen politikai döntésekkel válnak fenntarthatóvá?

Mert ha a közvetítői nyereség – akár csak nagyságrendi modellként – évi 40–100 milliárd forint, akkor a paradoxon még tovább éleződik: miközben a magyar állam a humanitárius oldalon is szerepet vállal, a háborús korszak energiaszerkezetének fenntartása és a közvetítői struktúrák működtetése révén olyan pénzügyi ökoszisztémát tartanak életben, amelyben a háború mint „külső ok” egyidejűleg ürügy és üzleti környezet is. E ponton már nem az a kérdés, hogy „valaki” személy szerint mennyit keresett, hanem hogy a rendszer – szerkezetileg – mennyire képes a tragédiát pénzügyi rutinná tompítani.

Befolyásolás és regionális hullámzás

Vádolom az Orbán-kormányt, hogy a döntéshozói kommunikáció mindezt úgy állítja be, mintha nem létezett volna alternatíva, mintha minden „technikai kényszer” lett volna. Mert a régiós összehasonlítás cáfolja a fatalista érvet. Horvátország és Szlovákia euróbevezetése mélyebb pénzügyi integrációt jelentett. Lengyelország aktív EU-politikája és diverzifikációs törekvései együtt jártak a világsikerű növekedési pályával. Csehország beruházási és termelékenységi eredményei tartósan jobbak, mint Magyarországé. Románia – amely a rendszerváltáskor fényévnyire volt mögöttünk – több mutatóban utolérte vagy megelőzte Magyarországot. Ezek nem egyszerű, automatikus oksági láncok, de együtt azt bizonyítják: a különutas, konfrontációs politika nem a „pragmatizmus” szükségszerű útja, hanem választás. És ha választás, akkor felelősség.

Márpedig azért a gazdasági mélyrepülésért, amit az elhibázott orbáni politika mind gazdasági, mind energiapolitikai téren eredményezett valamikor el kell számolni. és akkor a nemzeti reputációnkban okozott borzalmas rongálásról, amit a Szíjártó fémjelezte aktuális külügyi doktrína és a kínos hisztérikus gyakorlat okoz, ne is beszéljünk. A magyar gazdaság teljesítménye az elmúlt két évben enyhén szólva elmaradt a várakozásoktól: 2024-ben a GDP csupán 0,6%-kal tudott bővülni, a 2025-re vonatkozó becslések még borúlátóbbak, mindössze 0,3%-kot irányoznak elő. Sőtt, ami messze elmarad a kormány által korábban remélt 3-4%-os „repülőrajttól”. Ugyanekkor az átlagos infláció 4,4%, 2025 decemberében a fogyasztói árak 3,3%-kal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. Mindez a propaganda szerint, a háború negatív következménye, amit egyetlen Ukrajna környéki ország adatai sem támasztanak alá. Sőt: a háború ellenére még az ukrán GDP is, 2024-ben és 2025-ben, növekedési pályán maradt, éves szinten kb. 2%-os bővülést produkálva. Ez persze elsősorban a hatalmas mértékű nemzetközi pénzügyi támogatásoknak köszönhető, de hozzá tartozik az ukrán mezőgazdasági export részleges helyreállása is.

Hibrid háború

Vádolom tehát a magyar kormányt. Hiszen az oroszpárti különutas kalandor politikánál még messze nem áll meg a történet. Az energiapolitika csak az egyik láb. A másik láb a geopolitikai és információs térben végrehajtott mozgások sora, amelyeket sokan – joggal – Oroszország hibrid befolyásának európai környezetében értelmeznek.

Vádolom az Orbán-kormányt amiért az átlagos módon, de a propaganda folyamatos túlterheléses támadásának kitett érdeklődő közönség nem tudhat eleget: a valós történetek el vannak csomagolva, szétszórva, külön ügyekként tálalva, miközben együtt jól olvasható mintázatot adnak.

A Baltás-gyilkos, azaz Safarov-ügy 2012-ben olyan sebet ejtett Magyarország bizalmi integritásán, amely máig emlékezetes. Egy örmény katonatársát Budapesten bestiálisan, álmában meggyilkoló azeri elítéltet Magyarország – számos jel szerint egyszerűen csak pénzért, – kiadta Azerbajdzsánnak, ahol mint sejthető volt, azonnal kegyelmet kapott és hősként ünnepelték, Örményország pedig megszakította a diplomáciai kapcsolatot Magyarországgal. Lehet ezt adminisztratív hibának nevezni, lehet jogi részletekkel takarózni, de a külpolitikai üzenet egyértelmű volt: Orbánék tranzakcionális döntést hoztak, súlyos regionális bizalomvesztés árán. Ez a történet nem orosz ügy közvetlenül, de a külpolitikai stílus előképe: rövid távú haszon, szimbolikus gesztus, mások számára súlyos következmény.

A balkáni szálak a 2010-es évek végén még élesebbek lettek. Nikola Gruevszki, Észak-Macedónia volt miniszterelnöke – jogerős ítélettel a háta mögött – Magyarországon kapott menedékjogot. A nemzetközi sajtó és több kormány is úgy értékelte: Budapest politikai védőernyőt ad egy bukott, korrupciós ügyekkel terhelt illiberális szövetségesnek. Ezzel egyidejűleg oknyomozó anyagok részletesen foglalkoztak azzal, hogy magyar hátterű tőkék és kommunikációs körök hogyan jelentek meg Szlovéniában és Észak-Macedóniában, médiaterjeszkedéssel, amely politikailag illiberális erőket segíthetett. Ezek nem „katonai műveletek”, hanem információs és politikai infrastruktúra kiépítésére irányultak, amely a hibrid befolyásolás klasszikus terepének számít.

A kaukázusi szál 2024-ben vált különösen szimbolikussá, amikor a vitatott grúziai választások után a magyar miniszterelnök mindenkit megelőzve Tbiliszibe utazott, és legitimáló nyilatkozatokat tett, miközben európai szereplők és civil megfigyelők számos aggályt fogalmaztak meg. A választási legitimáció nem puszta diplomácia: a posztszovjet térben a legitimációs csaták a geopolitika részei. És ha egy EU-tagállam vezetője a vitatott folyamatok közepette „legitimál”, az nem semleges mozdulat.

Ehhez társulnak a régiót megmozgató, látszólag belügyi lépések, amelyek azonban más országok belpolitikájában is hullámot vernek. 2023 áprilisában Magyarország több ezer, embercsempészet miatt elítélt külföldi állampolgárt engedett szabadon, 72 órás távozási kötelezettséggel. Az ilyen döntés következménye előre látható volt: a migrációs útvonalak átrendeződtek, a nyomás a szomszédokra tolódott, a belpolitikai feszültségek nőttek. A szlovák határnál és a szlovák belpolitikában ennek hatása kézzelfoghatóvá vált. Vádolom azt a politikai felelőtlenséget, amely ilyen lépéseket úgy tesz meg, mintha nem tudna róla, hogy annak regionális következménye lesz. S ha meg tudta, és ezért cselekedett, akkor meg azért vádolom.

Vádolom a „véletlenek” túl sűrű sorát. Ideértve a korrupcióért eljárás alá vont lengyel politikusok budapesti bújtatását, a ma már jogos börtönbüntetését töltő bukott brazil elnök, Bolsonaro ideiglenes befogadását a Sao Paolo-i magyar nagykövetségen. Szerepvállalásunkat Csádban. Magyarország kormánya mindinkább egy a diplomáciai eszközrendszerrel köztörvényes bűncselekményeket fedő banánköztársaság képét rajzolja meg magáról, ártva ezzel valamennyi polgártársunk nemzetközi megítélésének.

Kényszer és döntés határa

Mindezek felett ott lebeg a nagy kérdés: amikor 2021–2022-ben a hírszerzési és diplomáciai térben már látható volt a kockázat, mennyire maradt érdemi döntési szabadsága az Orbán-kormánynak? A válasz két részből áll.

2021-ben még valóban léteztek technikai érvek: infrastruktúra-korlátok, rövid távú piaci sokkok, ellátási kitettségek. De 2022 után a döntési tér megváltozott. A „kényszer” nem tűnt el, de csökkent. És minél később járunk 2022-ben, annál inkább politikai döntéssé vált, hogy ki milyen gyorsan és milyen áldozatokkal vált le az orosz függésről. A különbség pontosan itt van: a kényszer sávja és a politikai akarat sávja között.

Vádolom tehát Magyarország kormányát – a jólismert döntéshozói kört –, hogy ezt az akaratot nem az ország szuverenitását szavatoló leválás irányába, hanem rövid távú belpolitikai, és bizonyos közvetett jelek szerint, gazdasági érdekeik védelmébe fektette.

A magyar állam a háború áldozatainak megsegítésére 100 milliárd feletti összeget költött. Ez egyfajta hallgatólagos beismerés: a háború valóság, a magyar társadalom részese a következményeknek, és részese különösen ott, Kárpátalján. Ha ezt elismerjük pénzzel, intézményekkel, menekültellátással, akkor a politikai beszédben kimondott mondatok súlya megsokszorozódik. Ukrajna nem lehet „ellenség” úgy, hogy közben magyarokat temet. Ukrajna nem lehet „ellenség” úgy, hogy közben a magyar állam támogatja a kárpátaljai intézményeket. Ukrajna nem lehet „ellenség” úgy, hogy közben a magyar közösség veszteségét elismerjük ugyan, de a veszteség okával kapcsolatos politikai orientációt mégis elmaszatoljuk.

Vádolom a kettős beszédet!

Vádolom, hogy a humanitárius cselekvés és a geopolitikai orientáció két külön erkölcsi univerzumban fut. Vádolom, hogy miközben a humanitárius oldalon a magyar állam az áldozatok mellé áll, addig a geopolitikai oldalon olyan energiapénz-csatornákat tart fenn, amelyek az agresszor költségvetését stabilizálják, és olyan regionális-politikai gesztusokat tesz, amelyek a hibrid befolyás logikáját ismertetik fel a megfigyelővel.

Magyar nevek

A történelem végül mindig visszafordítja a retorikát a valósághoz. És a valóság itt az, hogy magyar nevek állnak katonai sírokon Kárpátalján. Hogy a döntések dátumai rögzítettek. Hogy a pénzáramlások nagyságrendje kiszámítható. Hogy a humanitárius ráfordítás összege ismert. Hogy a közvetítői marzsok nagyságrendje modellezhető. És hogy a politikai retorika, amely mindezt elfedi, egyszer mégis szembetalálkozik a sírokkal.

Ezért vádolom a döntések felelőseit. Vádolom őket a prioritások aránytévesztése miatt. Vádolom az erőszakosan kialakított stratégiai irányt, a „keleti-nyitás” fából vaskarikáját, amely a rövid távú kampánytermékeket a hosszú távú nemzeti biztonság elé helyezte.

Lényegében ezen a logikai úton végighaladva: az orosz nagyhatalmi érdeket a magyar boldogulás érdekei elé.

Vádolom nem büntetőjogi értelemben – azt majd intézzék az erre szakosított intézmények, ha egyszer eljön az ideje –, hanem történelmi és morális értelemben!

Mert a történelem nem csak a lövések tényét jegyzi fel. A történelem a dátumokat, a pénzeket, a mondatokat és az összefüggéseket is jegyzi. És azt is, hogy a sírokon milyen nyelven szerepelnek a nevek.