Bojár Iván Adrás: ÁLDOZATI JELENTÉS A KULTÚRHARC CSATATERÉRŐL

A fejhangú harcharcharc vakkantásokkal világpolitikai tényezővé avanzsáló miniszterelnök a derékig földbeállt oktatás, teljesen kicsontozott egészségügy, Lázár Jánossal sújtott közösségi közlekedés mellett a kultúrát is harci tereppé, a meghirdetett kulturkampf áldozatává tette. És ezt valamennyien megérezzük, akik színházba, könyvesboltba, koncertre, múzeumba, galériákba járunk. A miniszterelnök aktuálisan három párt és vezérhű komisszárnak dobta szét ezt az ágazatot. Ilyen a kiváló színész apja, Vidnyánszky Attila, vagy a színháztól irtózó irodalmi kultúrkomiszár, Demeter Szilárd, illetve a szakma hosszas munkájával sikeressé vált magyar filmpiac szétverésével megbízott Káel Csaba. Az ő feladatuk az aczéli három-T módszerét felélesztve elvenni a magyaroktól a kultúrájukat és azt összefideszezve kiüresíteni, ellehetetleníteni, hűségnyilatkozott, többnyire félthetségű hülyék számára, akár szabad felhasználású korlátlan anyagi forrásokat biztosítani, nemcsak egy-egy tervezett produkció megvalósítására, de a rendelkezésre bocsátott összeg révén a pártklientúra és a kulturbárói rendszer kiépítésére, bebetonozására. Valakinek bizonyára jó ez így. Nekünk, a nemzeti kultúrában napi szinten élőknek semmiképp. Ezért aztán, bár folyamatos a presszió, nyitottan és magunkra szorított előítéletmentességgel kell viszonyulnunk nemcsak a magára hagyott, kisemmizett, lépcsőről lerugdosott nemzeti kultúra művei, de az állami kulturterror keretében megvalósuló munkák esetében is. Hiába a valamennyi állami produkció mögötti törekvés, hogy az beilleszkedjék a karmelita ideológiagyártó és kommunikációs műhelyeinek Finkelstein-Habony-Rogán féle neogoebbelsi narratívagyártásába, olykor születnek közpénzből is elfogadható, akár nívós produkciók.

Megszoktuk már, hogy akkor nézhetünk esztétikailag és morálisan is minőségi színházi előadást, ha vállalva a mind magasabb jegyárakat, netán részt vállalva adománygyűjtő akciókban, szinte hozzánövünk néhány szívünknek kedves társulathoz. Az sem meglepő, legfeljebb sajnálatos, hogy a kortárs élő irodalom őrhelyei számára, amilyen a Jelenkor folyóirat például, gyűjtés zajlik, hogy hatvanöt év után 2025-ben is létezhessen az orgánum. Vagy eleve ingyenesen működik, ahogy a Vulkán a világhálón. A képzőművészek java, aki nem húzódott be az MMA akólmelegébe, a piacon érvényesül, vagy hal éhen. Rá van bízva. Sokan különféle polgári állások mellett gyakorolják a hivatásukat. Természetes, hogy magánlakásokba szorulnak vissza társulatok, vagy saját szervezésű kulturális minifesztiválokon találkozhatnak előadók és nézők, természetes, hogy a korrekt kiadók könyveit vesszük korrekt könyvesboltokban, amelyek még nem estek áldozatul az államideológia fűtötte kulturterror bekebelező gyakorlatának.

Ezen az őszön a filmpremier szezonban 14 új hazai filmet mutatnak be Magyarországon. Ebből négyet finanszírozott az állam. Ez jól mutatja a helyzetet. Tíz filmet barátok adtak össze, vagy ingyen, hozomra dolgoztak a forgatásokon, esetleg „külföldi” filmként más országok állami filmalapjainak részfinanszírozásával valósultak meg. Komoly, már eddig is jelentős sikereket elérő produceri irodák vezetői vállaltak személyes anyagi kockázatokat. Mindezt elnézni, vagy a nyomásgyakorlással lényegében elvárni a filmpiac szereplőitől egy ekkorka magyarnyelvű piacon, elképesztő cinizmusra vall. Egyelőre legalább a filmek forgalmazását nem akadályozzák a pártközpontból, az már tényleg iráni állapot lenne. Legfeljebb az állami tévé negligálja azokat. Arra pedig szintén van példa, hogy a fidesz hűbérbirtokká tett Libri, akár saját üzleti érdekeit is háttérbe szorítva, jelentős kiadványokat a vevők elől eldug könyvesboltjai hátsó polcain, míg fideszpreferált szerzők munkáinak könnyebb hozzáférést biztosít. Arról a luxusról nem beszélve, hogy közismerten hosszú feketelista létezik azokról a népszerű színészekről, művészekről, jelentékeny írókról, gondolkodókról, filozófusokról vagy zenészekről, akik nem jelenhetnek meg az állampárt közszolgálatinak gúnyolt tévé és rádióműsoraiban, nem kaphatnak szerepet közpénzből állampárti elvek alapján finanszírozott produkciókban. Lényegében oda jutottunk, hogy jóízlésű és öntudatos polgárok néma és természetes egymásra hangolódása következtében az élő magyar kultúra javarésze privát finanszírozású lett. Mi, rendszerint nem kiugró jövedelműek töltöttük meg a Fekete Pont több, mint százezer székét a mozikban, miattunk létezhet még kortárs színjátszás, a mi vásárlásaink következtében alkothat egy csomó művész, stb.

Hatalmas erő. Hatalmas bizalom az alkotók felé, ugyanakkor hatalmas esély is. Voltaképp a minőségi élő magyar kultúra fennmaradásának, e pokolian rosszízlésű és gonosz rezsim túlélésének esélye. Sőt, azon is túl. Amikor majd egyszer a magyarok visszakapják a hazájukat, elűzik a NER-tolvajokat és ismét hozzáértők kerülnek a számukra megfelelő pozíciókba, az új garnitúra számolhat majd ezzel a felhalmozott bizalmi tőkével, s a túlélés nehéz évei során kicsiszolódott technikákkal.