Olvasási idő 16 perc

kétszer találkoztam balázs jánossal

Most, amikor jó sorsom a napokban Salgótarjánba vezetett és szoborként állt egy kis zöldterület szegletén, és ötvenegynéhány éve, amikor épp felfedezés alatt álló festőművész volt. Ahogy akkoriban mondták, gondolták: cigányfestő. Pedig mi sem be, vagy épp kiszorítóbb ennél a meghatározásnál, ismerve Balázs zsenijét. Balázs magyar roma volt, festészete pedig egyetemes.

Bár drága apámmal kapcsolatban, elmúlta után harminc évvel is, sosem múló ellentmondásos érzések maradtak bennem, jó pár meghatározó, életre szóló élmény miatt soha nem lehetek eléggé hálás neki. Ilyen ez is, amit életem egyik nagy szerencséjének tartok, hogy személyes benyomásokat őrizhetek Balázs János festőművészről (https://hu.wikipedia.org/wiki/Bal%C3%A1zs_J%C3%A1nos_(fest%C5%91,_1905%E2%80%931977 ).
Apám a hetvenes években az akkori kormánylap, a Magyar Hírlap kulturális rovatát erősítette: Kiállításról kiállításra című alrovatában szerdánként képzőművészeti írásokkal szolgálta a nagyérdeműt. Itteni pályafutása eleve behatárolt volt, hisz soha a pártba nem lépett be, így még rovatvezetővé sem emelkedhetett, és addig zajlott csupán, mígnem központból érkező igénynek megfelelendő valamely vidéki nagyváros frissen felállított Lenin szobráról kellett volna elismerően szólnia. Ez neki nem ment, kilépett. Ám addig sok érdekes és fontos, a hivatalosság és az ill vagy féllegalitás határán billegő képzőművészeti eseményről tudósított. Így vált korai emlékemmé az 1971-es szentendrei szabadtéri tárlat, amit az iskola udvarán rendeztek meg és felforgató szabadsághangulat áradt a csúcsforgalmas 4-6-ost idéző tömegben, melyben fenékmagasságban, elveszetten bolyongtam. Vagy a Balatonboglári templomban rendezett nyári tárlatok, melyek kapcsán apám III/III-as jelentések szerint, ellensúlyozva a Népszabadságos Szabó László rákosista vádbeszédnek szánt írását, Halász Péterrel és Haraszthy Miklóssal egyeztetett az esemény pozitív képének kialakítása érdekében. Nagyszerű idők voltak! Akkor még egy kiállítás rendőrhatósági, belbiztonsági kérdésnek számított, ma meg már csak korszerűen: biznisznek.

A fekete-fehér portréfotók Toth István munkái

space

Egy tavaszi napon, elsős általános iskolás voltam, apám kiigényelte a Lapkiadó Vállalat fekete Volgáját, sofőrrel. Egy ilyen utazás ma már hálistennek nem ismert jelentésekkel volt terhes: az akkori Magyarország szociális szerkezetében a nagyon hivatalos feketevolgás fővárosi újságíró a vidék mélységeibe szállt alá. Budapest és Salgótartján között nem másfél óra, de szinte másfél évszázad volt a távolság. Fővárosiként „le”menni vidékre nemcsak kulturális, de társadalmi alászállást is jelentett. És ezt nemcsak a Budapestről, a hatalom centrumából érkezők, de a távoli végeken élők is így érezték. Mintha a Marsra érkeztünk volna, annyira más volt zárt budavári gyerekkoromhoz képest a bányászváros, Tarján akkori valósága. Ám hogy családi kaland legyen a távoli életformák találkozásából, jóatyám, anyámmal együtt, engem is magával vitt.

Végeérhetetlenül hosszú autózás után végül „kedves, hórihorgas sofőrünk egy cigánytelep, kopott, kijárt földutakkal szabdalt domb tövében állt meg. Útközben még megpillantottam Varga Imre Radnóti-szobrát, melynek avatását nem sokkal előtte láttam a híradóban és örültem az egybeesésnek.” Ma is ott áll, hol másutt, mint a József Attila művelődési központ kapujában. „Miután a járda mellé húzódtunk, szüleim engem a sofőrrel hátrahagyva, lelkesen eltűntek. Telt az idő, unatkozni kezdtem. Közben a reggeli hűvös mind melegebbre váltott.

Egy idő után szóltam a sofőrnek, hogy a szüleim után eredek. Fogalmam sem volt, hová menjek, cigánytelepen nem jártam ezt megelőzően. Két támpontom volt csak, hogy akit keresek: festő. És Balázs Jánosnak hívják. Elindultam a meredek domboldalban, amelyre házakat szórt szabálytalanul az idő. Köröttük színes rumli. Fölérve valamiféle kiszélesedéshez értem, spontán keletkezett térre, ahol velem egyidős, de hozzám képest nagyon eltérő beszédű, viselkedésű, szegényesen öltözött barna bőrű gyerekek ricsajos raja fogott közre.

– Mit keresel? – kérdezték.

– A szüleimet keresem, a Balázs Jánosnál vannak – feleltem rettentően zavarban.

– Balázs János több is van – nehezítették meg a helyzetemet.

– Hát, a festő Balázs Jánost keresem! – vágtam ki magam, mert ekkor már biztos voltam benne, így sikerül megtalálni.

– Na jó, de milyen festőt? Olyat, aki a falat festi vagy aki képeket?

Végül útba igazítottak, és én még tovább kaptatva a telep széléig jutottam. Ott állt egy apró vályogputri. Olyan kicsi, hogy gyermeklétemre is érzékeltem az ajtó kicsiségét. Bekopogtam, beléptem a verőfényből. Odabent éjszakai sötétség fogadott, eltartott egy ideig, míg a szemem hozzászokott és többé-kevésbé tájékozódni tudtam. Az első helyiség volt a háló, hol magasra emelt ágy állt. Innen nyílt egy másik, nagyon kicsi szoba, amely a nappali lehetett. E belső szobára nem emlékszem, mert minden, amiért jöttünk, a hálószobához kapcsolódott. A magasított ágy volt ugyanis Balázs János, a – részben apám írása nyomán is – ekkoriban széles körben ismertté vált festő képraktára. Onnan, a pamlag alól húzta elő vásznait. Apró, inasan erős, szép arcú, okos szemű ember volt. Egyenként vette elő és vitte ki a ház elé festményeit. A képeket aztán a fehérre meszelt ház falához támasztotta szép sorban. Mi újra kimentünk. Ekkor a záporozó napfény volt túl sok a bent eltompult szemünknek, s amikor hozzászoktunk a kinti fényhez, a fehér falon színek ezrei jelentek meg intenzíven, kavarogva. Ragyogtak az öreg képei, s a rajtuk megjelenő varázsos világ még elragadtatottabbá tett minket. Balázs János személye és különleges képei, egyedi sorsa, versei, melyekről szintén mesélt, különösen erős benyomást tett mindannyiunkra.”

Ebben az országban méltatlanul kevés emlékmű, szobor áll, amelyet roma honfitársaink tiszteletére, emlékére emeltek volna, noha a max 9 millió hazai magyarból nagyjából egymillió roma is. A kiváló Bráda Jenő még elérte, hogy a tragikus 1990 márciusi marosvásárhelyi etnikai konfliktusban a magyarokat védő Puczi Béla teret és emléktáblát kapjon a Nyugatinál, de nagyon iparkodnom kéne, hogy további neveket találjak. Ezt a tarjáni szobrot ugyanaz a Szabó Tamás készítette 2006-ban ( https://hu.wikipedia.org/…/Szab%C3%B3_Tam%C3%A1s_(szobr… ), aki a Porajmos (a roma holokauszt) gránit emlékművét is faragta a Nehru partra. Lám csak, ilyen régen nem jártam Salgótarjánban.

Elértem hát azt a kort, amikor egykori ismerősök, kapcsolatok olykor bronz alakban köztéren köszönnek vissza. Balázs János, amíg szüleim éltek, mindig viszonyítássá vált. Nemcsak az utazás és az ő megismerésének élménye, vagy az engem akkor a cigánytelepen ért kultúrsokk miatt, de azért, mert azt bizonyította, hogy a tehetség, a képzelőerő, az intellektualitás nem ismer határokat. A gettó határit sem és a körülmények alkotta határokét sem. Balázs hihetetlenül eleven, felkészült, olvasott és önnön művészetére reflektáló, tudatos alkotó volt, aki élte, hogy lényén át kiárad valami az emberiség kollektív tudattalanjából, de kellő művészettörténeti ismerettel tudta is, hogy mi az. Úgynevezett naiv művésznek kategorizálták, de aki ismeri, ahogy ő is ismerte Chagall, James Ensor, María Izquierdo, vagy Vámos Rousseau munkásságát, tudja, hogy Balázs nem naiv művész volt, hanem NAGY! Valahol a szimbolizmus, a cigány misztika és a szűrrealizmus határvidékén. Hiába született cigánynak és hiába élt egy szegény periférikus kommunista ország szegény periférikus bányászvárosának periférikus cigánytelepén, annak is a legszélén, a benne lakozó erő megteremtette, hogy ő váljon varázsos, misztikus világának a középpontjává.