Apám modern kétharmados gyapjú kabátja tényleg menő, enyhén karcsúsított darab volt. Évtizedekkel azután, hogy megvette, még mindig választékosságot sugárzott, mifelénk nem hétköznapi eleganciát. Vásárlásának körülménye különös eseménye volt a magyar közéletnek, melyre ma már a történettudomány is alig emlékezik. Ezekben az időkben Budapest értelmisége hónapok óta heves viták lázában égett, senki nem tudta mindez hová tart, de egyértelműnek tűnt, az ország valami ismeretlen erőtől hajtva megmozdult, elindult valahová, leginkább el a múltjától, el korábbi éveinek szörnyű örökségétől. Forrongásban izgatott vitákkal teltek meg a termek, kávéházi asztalok, nyári teraszok, többfenekűségük ellenére is világos új üzenetekkel a pártlap véleménycikkei. Ezerkilencszázötvenhat nyara, ha a szabadság levegőjét nem is, de valami ígéretet abból mindenképp magával hozott. S ebbe a furcsa kollektív fellélegzésbe tartozott egy kezdeményezés is, amelyben – perifériára tolt státusza ismeretében végképp nehezen magyarázható, – apámnak is osztályrész jutott. A központi bizottság engedélyével október elején hat hajó úszhatott föl a Dunán, föl az addig nem ismert magasságokig, egészen Bécsig. Mindegyik hajón a közélet más és más szereplői utaztak: külön a színházi élet kiválasztott szereplői, másikon a múzeumok, a képzőművészet világa, egy harmadikon az újságírók, és így tovább – válogatott értelmiségi csoportok a Rajk Lászlót rehabilitáló újratemetést követő hetekben. Megfelelő források hiányában ma már nehéz lenne jól magyarázni miért is engedték útjukra ezeket a hajókat. A gőzt kívánták szelepként kiengedni ezekből a hangadó csoportokból, vagy tán abban bíztak a hatalom birtokosai, hogy aki nem kíván maradni és élve az alkalommal nem tér vissza a röpke kirándulásról, arra nincs is már szükség a szocializmus építéséhez?
Apám is az egyik hajó utasa volt. Hogy melyiké, nem tudhatom biztosan. Mint a Képzőművész Szövetség tagja, utazhatott képzőművészként. Az elmúlt évek megnyomorító elzártsága után neki is hatalmas élményt kínált az orosz megszálás alól alig egy éve felszabadult Bécs fölkeresése. Különben is, Bécs fejlődésének egészen más útját járta be, mint a kommunizmus kínjai közt vánszorgó Budapest. A második világháború jó évtizeddel korábbi lezárulta óta apám nem utazott, sőt, legutóbb komoly túrát is az akkor épp visszacsatolt Erdélyben tett a negyvenes évek elején. Hiába beszélt anyanyelvi szinten németül, nem ismerte a nagyvilágot.
Bécsben aztán mindenhez hozzáfértek, amihez azokban a hónapokban érdemes volt hozzáférni, s amiről addig legfeljebb hírből hallhattak. Fiatal ember volt apám, épp csak harminckettő múlott, érthető volt kíváncsisága, a delegáció prominenseivel együtt fölkerestek hát és alaposan szemügyre vettek egy sztriptíz bárt. A program mély nyomokat hagyott mindannyiukban. Aztán vett mindenféle haszontalan csecsebecsét, nejlonórát, amely a szárnyait bontogató műanyagipar látványos mihasznasága volt, és mindezeken túl a Kärtnerstrassén vásárolt magának egy kiváló gyapjú kabátot, amelynek anyaga, a legmodernebb szövéstechnológia csodája, ha közel hajoltunk fölé, képes volt a színét módosítani. Zöldről pirosra, és viszont. Sanzsán – mondta két évtizeddel később anyám, amikor használatba vettem apám levetett kabátját.
Sokan leléptek a delegációból, azonnal kint ragadtak Bécsben, kint Nyugaton, a szabadság földjén, nem sejtve, hogy alig pár hét múlva őket, a legelső szökevényeket további tíz és százezrek követik majd Magyarországról. Mert még el sem jöttek a becsületes, átmenetikabátos őszi hidegek, a tavasz óta fokozódó közéleti viták, Magyarországon spontán zendülésbe, forradalomba torkoltak. Október 23-án, a műegyetemisták tüntetése estére nemzeti felkeléssé változott, s a tömeg, ahogy ’48-ban Petőfiék Heckenast két saroknyira állt egykori nyomdájában szórólapon, úgy most az országos rádióban kívánta fölerősíteni a diákság követeléseit, a 12 pontot. Hatóra körül egy Csepelről érkezett teherautó befordult a Bródy Sándor utca sarkán, a lecsapódó oldalplatók mögül hegynyi kézifegyver került elő, s bárki, aki akkor arra járt, azonnal puskához jutott. A Magyar Rádió épületét védő Államvédelmi Hatóság (ÁVÓ) fegyveresei puskaropogással reagáltak, védték a védhetetlent.
Ekkoriban ért oda bécsi élményeit még emésztő apám. S bár aznap szokatlan meleg, napsütés uralkodott a fővároson, karján ott hozta magával új és menő átmeneti kabátját. A heves lövöldözés azonban óvatosságra szorította. Túl szép és túl értékes kabát volt ahhoz, hogy alig pár hét után kilyukasszák. Így aztán befordult a Magyar Rádióval szemközti épület földszintjére, be a portáshoz és megkérte, a forradalom végéig engedje meg, hogy a kabátja biztonságban pihenhessen. Miután szíves engedélyt kapott, s a kabátot a fogas aggancsára akasztotta, apám visszavetette magát a forrongás sűrűjébe, melyet végül nemcsak a kabát, de ő maga is lyukak nélkül úszott meg.
Magyarország bő évtized óta legreménytelibb napja volt. Majd újabb 35 évnyi időre legreménytelibb napja maradt. A Magyar Rádió épülete egy ország számára hordozza lassan három emberöltő óta a remény üzenetét. Nekünk családilag a kabát hordozta azt. Amikor a nyolcvanas évek elején Budapest utcáit a váltószínű gyapjúkabátban róttam, a forradalom zászlaját viseltem.
Most, a sehonnaiak, kik műemlékké szentelik a használhatatlan piliscsabai roncsot, azt amit egyszer már elrontottak, azzal korrigálják, hogy a Köztársaság szimbolikus közepéről korábban elhurcolt Nagy Imre-szobor, a miniszterelnökileg többnyire külföldi ténfergéssel semmibe vett nemzeti ünnep után, az ’56-os forradalom egyik legfontosabb helyszínét, a szólásszabadságért fegyverrel megküzdő forradalmárok tanúságának nyomát töröljék el.
A kabát elporladt életem évtizedei alatt. A Magyar Rádió épülete, szemben Makovecz egoista építészeti hőzöngésének falaival, ma is áll. Tényleges műemlék, hisz a szívekben az, nem minisztériumi felterjesztésben. A Köztársaság eszméje, a szólásszabadság alapintézménye pedig fennmarad egészen addig, míg él a kabát meséje.
