Jobb is, ha Tamás bácsi nem néz a kelleténél többször vissza a múltra, ami számára a világháború utolsó őrült időszakában műegyetemi évfolyamával együtt, számos társa életét követelve, erőltetett menetet kényszerített rá. Húszévesen a német hadsereg fölhajtotta a jól képzett műszakis fiúkat északra ágyútölteléknek, s csak a szerencséjüknek köszönhették, hogy megtépázott csoportjukat még időben fölszabadította az amerikai hadsereg. Évekre Svédországba került farmra, a mínusz harminc fokokat rutinnal kezelte, de a mínusz 56 már kicsit neki is erős volt. Talán jobb, ha a kommunista előretörésre sem emlékezik vissza, jámbor és törekvő keresztény polgárcsalád volt az övék, sem a családi vagyon elvesztésére, a kitelepítésre, kényszer társbérletre, hol ifjú feleségével az életüket kezdték. Majd jött a Vár, ahol akárcsak apám 1949-ben, a romok helyreállításáért cserébe teremthettek maguknak emberi életre, családalapításra alkalmas lakást. Nyugalmának fennmaradását biztosan őrzi, s ha nem muszáj, nem emlékszik gyönyörű tehetséges leányára sem, aki tragikus módon a frissen megtudott egyetemi felvétel mámorító örömében, egy busz mögül a nagyapja után körültekintés nélkül szaladt ki az úttestre. Sem nyugdíjas éveiben a családjukra szakadt lakásmaffiás csapásra, ami újabb vagyonvesztéssel, anyagi nehézségekkel járt.

Én Tamás bácsit mégis a múltról faggattam. A Várról, ahol az ő száz évének felét egymás szomszédságában éltük. Részemről születésemtől ötvenéves koromig, s ahol ő a II. világháborút követő évek óta folyamatosan. Itt él ma is, élt nagyon furcsa és megpróbáltató, meg szakmai feladatokat nyújtó évtizedek alatt. Hisz Tamás bácsi építész. Mégpedig műemléki tervező, ki temérdek templom és vár helyreállításában jeleskedett. Például a nagypapám, Sztankay András, a budai Bem térhez közeli kis görög-katolikus templomát is ő újította fel a háború után. Kevésen múlt, hogy ott ez a száz évig elsodródó élet meg nem szakadt. Fenn a torony mellett a rosszul lerakott állvány-pallók egyike kifordult alatta, s zuhant volna húsz-harminc métereken át, ha egyik lába be nem akad a másik pallóba. Kifordult testtel így lógott az ég és a halál között míg körülményesen ki nem szabadították.

– Hazamentem, két napig betakarózva feküdtem az ágyban, annyira megrémített az eset – mondja ma már mosolyogva.

Bár ő néha múltidőben fogalmaz az életéről, ha építészeti aktualitásokról esik szó, teljesen képben van és tiszta értékítélettel elemez. Most épp az ő nemzedékének munkáit törli el a „múltat végképp eltörölni” kommunista koncepttel való mély azonosulásában sérelmi és bosszúpozíciót eszkábáló rezsim. Tamás bácsit és nemzedékét nonsalansszal kommunistázák most a nemzetikreszténny álruhába bújt MSZMP titkárok KISZ-es ivadékai. Pedig emlékszem még, amikor a Tamás bácsiéhoz hasonló vári családok, a háborús újjáépítés nemzedéke, passzív polgári rezisztenciában és mély hitben bekkelték végig a leghülyébb kádári évtizedeket.

Váltig keresem a titkot. Tamás bácsira egész életemben, mint testes korpulens emberre emlékeztem, ellentmondva az életmódtanácsadók, dietetikusok és más korszerű inkvizítorok állításainak.

– Tamás bácsi sportolt valaha?

– Hát persze! Miután elvégeztem az elemit, három évet Sopronban töltöttem egy bentlakásos egyházi iskolában. Első reggel kellemes zeneszót hallok, épp annyira hangosan, hogy még jól is esett ráaludnom egy kicsit. Ámde bejött a szobába egy másodikos diák úr és ébresztgetni kezdett. Nagyon nem tetszett ez nekem. Miután többedszerre is rázogatott, mondtam neki, ha még egyszer felébreszt, megverem. Felébresztett. Megvertem. Elment és hozott magával még három másodikost. Nagyon megvertek. Ezek után kénytelen voltam részt venni az iskola mindennapos és intenzív sportfoglalkozásain. Ott három év alatt nagyszerű sportszívem lett.

A válaszon tűnődve, megint csak a hosszú élet titkát súlyos önsanyargatásokhoz kapcsoló gurukra gondolok. Nem kétséges, hogy Tamás bácsi sportolt, de ha jól számolom ez a folyamat 77 évvel ezelőtt megszakadt.

– És mire a legbüszkébb az életében, Tamás bácsi? – kérdeztem.

– Semmire! – jött a hirtelen válasz, mintha áldozatos és dolgos életnek tán még egy kis büszkeség is illetlen jutalma lenne.

Aztán halkan, lassan beindítva az emlékezés kerekeit, kiderül,

– …nem arra, amiket építettem, inkább, amik pusztulását sikerült megakadályoznom. Mint a Mátyás-templom belső festésének lemeszelését. Zádor Mihály erősen győzködte erről Major Mátét, ki a modern puritanizmus szellemében hajlott volna rá (lámcsak, ma épp Pannonhalma apátsági, Veszprém érseki templomainak kifehérítése, a Notre Dame fehér csupaszsága dívik), ám akkor, mint a templom rendszeres látogatója, sikerrel óvtam meg a Schulek Frigyes féle 19. század végi neogót díszítőfestést.

Szóba kerül még Siklós vára, amit ő rekonstruált, de azóta hozzányúltak, átalakították. Ma talán Sárvár felújítása tartja még mindig Tamás bácsi megőrizve megújító szellemét.

Indulatok nélkül végig vesszük az utóbbi évek fájó vári veszteségeit, a Virág Csaba féle elektromos teherelosztót, melyet a maiaknál 100 évén túl is ezerszer modernebb látásmódú, családcentrikus polgári értekrendjében pedig klasszikusan konzervatív Tamás bácsi a háború utáni építészet kiemelkedő példájának, elpusztítását pedig kártevésnek tartja. A Szentháromság tér sarkán állt, nemrég elpusztított, majd a helyén mostanra elkészült vasbeton mimikri díszletálruhába bújt épületet taglalva többször is büszkén említi, hogy a Jánossy féle eredeti ház védelmében még nyomtatott füzetet is írtak. Nem érti azt, ami most a Várban zajlik.

– Mindig voltak ostromok, mindig voltak romok és újjáépítés, És minden korszak a maga korának felfogásában, stílusában épített újjá. Ez sosem volt másként, a mi időnkben sem. Ilyenre, hogy egy régi kor stílusában építsenek vissza, ráadásul más módszerekkel, mint ahogy az eredeti házak álltak, nem volt példa eddig.

Szóba kerültek, hogy is ne kerültek volna szóba a magas évek?!

– Keleti Ágika – mondja, – a napokban halt meg, pedig jól emlékszem ám amikor ’36-ban olimpiai bajnok lett. Azt mondják 103 éves volt, pedig csak egy-két nap híján 104, mintha a száznegyedikből azt a 361-et olyan semmiség lett volna neki végig élnie. Vagy ott szemben abban a házban, Dénes Zsófia, Ady egykori szerelme, aki 102 évig élt, s akinél mi is jártunk Cser Pista kollégámmal felmérésen a hetvenes években. Teszünk-veszünk nála a lakásban, a hálószobájában is méricskélnünk kellett. Épp akkor, délelőtt 11h-kor ébredezett. Férje, egy rajztanár (Szalatnyai József) egy zsúrkocsin tolta be neki a reggelit. Egyszer csak odafordul hozzánk. Tudják fiúk, hogy milyen rendszer ez? Balfasizmus! Nagyot röhögtünk. De nézd csak, itt ez a terebélyes karácsonyfa, (csúcsa valóban fél centire áll a mennyezet alatt.) – azt mondták a gyerekeim, szeretnék föleleveníteni a régi időket, amikor még minden évben ilyen hatalmas fát állítottunk. Ennek is én tettem a csúcsdíszt a tetejére” – mondja mosolyogva és kivár. Bennem valóban cikázni kezdenek a gondolatok, hisz járni is nehezére esik. – amikor még itt volt lent a földön – és nevet.

Tamás bácsiból dől a szó, elmeséli születésnapi ünneplését, amikor száznál több ember énekelt kórusban az ablaka alatt, s ő, a produkció után csak annyit mondott az első emeleti ablakból:

– Örüljenek neki, hogy maguk ünnepelnek engem és nem én magukat.

Mert hát a 100 év hatalmas súly. Ma már kerekes járókeret, romló hallás és lassuló mozgás jár vele.

– Nemrégiben elestem – említi föl az öregség rémképét, – Nagyon beütöttem a fejem, napokra elhülyültem, elfelejtettem kézzel írni. És hát a térdeim, erősen megkoptak már és nagyon fájnak.

Mindez azonban nem szabott korlátot, hogy három órán át Tamás bácsi beszédét ne egyik anekdotából a másikba oltsa.

– Jó ez a bor – mondja aztán, miközben kiürült talpaspoharát az asztalra teszi és nehézkesen hátradől foteljében. – Tudod mit, Ivánkám? Sajnos nagyon szeretem a konyakot – mondja mosolyogva. – Van nekem egy üveg kiváló Henessy-m. Méregdrága volt, a lányomtól kaptam. Amikor legközelebb jössz, azt kóstoljuk meg!

Idős kor témában további írásaink: