Rechnitzer Aladár kívül ősz, belül azonban ifjú maradt. Kiforratlan, sokszor elhamarkodott és fel nem dolgozott kényszereitől vezetett lélek. Nem ő uralkodott a sorsán, hanem a sors sodorta Rechnitzert a maga szeszélye szerint. Talán túl tetszetős így, szimpla paradoxon formájában leírni Rechnitzer és élete áradásának viszonyát. Talán egy csöppet igazságtalan is. Hisz életét, ahogy egy viharos tengeren hánykódó kormánylapátját vesztett tehetetlen hajót, mégsem csak a vakvéletlen csapkodta ide – oda. Ő maga is bőséggel alakított az életén, ám a mód, ahogyan tette, tele volt átgondolatlan kuszasággal. Tele volt vággyal, sóvárgással, olykor maga sem tudta honnan jövő álomképek terelgetésével. Aztán ezekből mégiscsak összeállt valami. Sőt. Rechnitzer Aladár, ebben a magas életkorában már bőséges tapasztalattal rendelkezett arról, hogy ezek az összeállások miként keletkeznek, s aztán hogyan tud ő maga, felismerve az egymás mellé kérezkedő életmotívumokat, azok további egybeterelésével alkotóvá válni önnön életében. Semmi nem volt idegenebb tőle, mint makacsul kötődni a mindennapok jóérzéseit béklyózó elvekhez. Az évek, évtizedek efféle puha, kellemességgel átjárt dialektikát növesztettek Rechnitzer Aladár és az életét alkotó környezet dolgai közé. Mondjuk ki, jól élt. Keveset bántották. Elfogadták. Szeszélyeit, hajlamát a lustálkodásra, a környezete kevés szóval illette. Nem igen kellett foglalkoznia mással, mint önmagával és azzal a hellyel, amit ő maga kiszorított a világ mindenségéből.

Tágas házban élt Rechnitzer. És tágas kertben, Késődélutánokon a házát övező gyümölcsös lombjaira a föléjük magasodó Vércseszirt vetett árnyékot. Bordás vulkáni kőmeredély, amely egy majd’ 270 évvel korábbi földcsuszamlásnak köszönhette diadalmas kimagasodását. A tágas kertben téblábolt, bolyongott Rechnitzer, gondolataiban hol a múlt megédesedett emlékeit ízlelgette újra és újra, hol soha el nem fogyó terveinek jövőjét latolgatta. Csak a jelenben nem tudott megállni soha, kinyújtózni, lehunyt szemmel élvezni a sehonnan sehová nem tartó semmi állapotát. Életének minden percét lendület mozgatta. S ha nem mozgatta, hát ő maga gondoskodott valamilyen újabb megmozdulásról. Nyughatatlanul szervezett. Minden ilyen akciójába valami távolra vetett reménykedés munkált, hogy majd az akciók következtében később talán az eddigieknél is jobbá, teljesebbé válik a létezés. Köznapi módon talán halálfélelemnek neveznénk, ami ezekben az igyekezetekben munkált. Rettegés az élet kiürülésétől, egy olyan riasztó állapottól, amelyben minden ugyanúgy működik, mint azelőtt, csupán ő, Rechnitzer nincsen már benne. Sehol pontosabban. A hely, amit a világmindenségben egy röpke ideig kitöltött, újra űrré válik. Ismét szabad lesz. Ez volt a Rechnitzer Aladár életét dinamizáló félelem alapja. Valamiféle vákuum érzet, mellyel szemben szakadatlan néma harcban állt.