Miután a napokban hosszasan elbeszélgettünk Ritával a munkáiról, természetesen kitértünk technikai kérdésekre. Például, hogy miben különbözik a vászonra vagy fára olajjal és miben a selyemre festés. Mindez azon túl, hogy munkáinak gyakorlati, tárgyi vonatkozásairól pár hasznos információt megtudtam, eltörpül ahhoz képest, amire kíváncsi vagyok, amikor egy alkotó személyiséget szeretnék megérteni. Hisz műalkotásokat létrehozni egyszerre tárgyilagos és szimbolikus cselekvés. Tárgyilagos, amikor olyan tárgyak keletkeznek, amelyek tudnak olyan deszakralizáló tényezők, mint a műpiac létezéséről, s ezért munkáik akarva-akaratlan ezt a tudást magukban hordozzák, és megint más, amikor a szimbolikus cselekvés a létezés irracionális tartományára siklik. Amikor egy mű létrehozása rituális cselekedet. Amikor maga a cselekvés az értelem és nincs semmi, ami azon túl mutatna. Rita munkái egyértelműen ilyenek: azért alkot, mert ez létezésének módja. Mert enélkül ő nem lenne önmaga. Mert élete minden erejével – ahogy Herman Hesse mondja a fákról, – csak egyet akar: betölteni a saját, önmagában lakozó törvényét.” Mert ezekkel az alkotásokkal, túl a képek szépségén, azt is üzeni a létezés materiális térfelén élőknek, hogy van szabadság, mert irracionális módon létezni, közben alkotni, az alkotáson keresztül más szellemekkel kapcsolatot felvenni, egyszerre szabadság és fényűzés. A szabadság fényűzése.

Szóval, amikor kerestem a kulcsot Ritához, a személyiségén keresztül a műveihez, vagy épp fordítva, műalkotásain keresztül szeretném megérteni belső mozgató erőit, amelyek őt az életbe napról napra, képről képre hajtják, akkor megint csak egy társszellem, egy számára fontos gondolkodó leírása adott támpontot. Hamvas Béla mondja a Fák című esszéjében, melyben egyébként a fákat, mint szüntelen elragadtatásban létezőket írja le:

„A fa állandó áradó növekedése, mélységekből való ömlése, zavartalan, mert a táplálékkal egybenőtt. Ételével szakadatlan érintkezésben van. Növése szünet nélküli. A táplálék a föld. A fa a földet szívja, mindig mélyebbre és mélyebbre nyúl vele. De a fa nem parazita. Nem öli a földet, hanem alkalmat ad neki arra, hogy magát elajándékozza. A kötés kölcsönös, a gyökér belefúródik a földbe, hogy kaphasson, a föld ma¬gába húzza a gyökeret, hogy adhasson. Az, hogy valami van, még nem jelent semmit, minden, ami van, csak az adásban, az elajándékozásban nyer jelentőséget. Ez minden viszony alapja, s ebben a viszonyban az, aki ad, mélyebbről van kötve, mint az, aki kap, mert nem a szükséglet köti, hanem a bőség. Az igazi kényszer sohasem a hiányok betöltése, hanem a fölösleg elajándékozása. Aki ad, az elfogadóra jobban rá van szorulva, mint aki elfogad, az adakozóra. Hálája is mélyebb, büszkesége is, diadala is. Ebben van az adás előkelősége, az adás csendes előkelő¬sége, ami a földé.”

Szerintem itt van Rita lényege. Innen, ebből a szelíd és előkelő odaadásból fakadnak tükörsima felületei, innen a textil arisztokratája, a selyem használata. Az, hogy ő textiltervezőként indult, pusztán életrajzi adat. Ide érkezett, mert útja ide tartott. Az átszellemültség, amivel képeiről, azok belső anyagi és szellemi viszonyairól beszél éppolyan, és ugyanannyira lényegi, ahogy a fél lakását apró cserepekben beterítő ginko biloba magoncokról beszél. Ezek nem különböző tevékenységei, hisz, hogy egy botanikai hasonlatot hozzak, egy tőről fakadnak. Nincs egyik a másik nélkül. Ha nincs a selyem, ez az érzékinek ismert, itt azonban sokkal komolyabb tulajdonságát képviselő anyag, nincs a ginko biloba sem. Ha nincs Ginko, nincs a keszthelyi kastély kétszázéves, ősszel a környezetét arany levéltakaróval belepő hatalmas fája, Ritának sem lennének képei és nem azért, mert direkt módon másolja azt, csupán mert egy fa, az a fa, akár egy életre elegendő inspirációt adhat.

Muszáj beszélnem Rita munkásságának másik vonulatáról, mert nemcsak a fák fontossága köt bennünket össze, de az egyetlen helyszín is, amit kis számú tájképein felidéz. És ez a Szentgyörgyhegy, ahová idestova 32 éve kötődöm. Ahol a házam áll, ahol a kertemben lányom születésekor diót, apám centenáriumára 100 gyümölcsfát tettem a földbe, s ahol egyszer talán ginko is terebélyesedik majd.

A Szentgyörgyhegy titkát ugyanennyi ideje fürkészem. Miért más, miért magasztosabb, csendesebb, mint szomszédos társa, a Badacsony? Szintén Hamvas, a Bor Filozófiájának legvégén e két hegy borának összevetésére fut ki. Azokat elemezve mondja: „A BADACSONYI olyan, mint a világhírű művész, a SZENTGYÖRGYHEGYI olyan, mint az a művész, aki világéletében szobájából alig mozdult ki, és mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek. Mind a kettőben megvan a nagyság, de az egyiket olimpiai, a másikat kínai, tao nagyságnak nevezném.” Eddig Hamvas, s megerősíteném, amit ő a kétféle borról mond, az a két hegy habitusára is igaz. Amikor kérdeztem Ritát miért a Szetgyörgyhegyet festi, s miért nem a közelben álló Badacsonyt, nem tudott magyarázatot adni. Közelebb van, mondta sietve, mármint Vonyarcvashegyhez, ahol évtizedek óta a nyarait tölti, de hát, nincs is közelebb. A 71-es úton, ha Nyugatról közelít egy bekötőútra kell térnie, hogy a hegyemhez érjen. Ugyanilyen távon már a Badacsonyt is elérné. Szóval nem ez a magyarázat szerintem, hanem amit Hamvas mond: „művész, aki világéletében szobájából alig mozdult ki, és mégis nagyobb művet teremtett, mint akit ünnepeltek”. Neki erre a minőségre van szüksége, ezzel azonosul. Ez az a taoi mélység, amely ott húzódik láthatatlan layeren Rita képeinek felszíne mögött.

Rita művészete megkérdőjelezhetetlenül hordozza a számomra legfontosabb értéket, ami alkotót jellemezhet: hiteles! És önazonos, mentes minden trükktől, rafinériától, kezei alól azért jönnek ki a munkák, mert neki belső elhivatása van arra, hogy ezek megszülessenek. Ahogy a keszthelyi ginko fa sem azért borítja arany leveleivel be a park gyepét, mert szépet akar, hanem mert ez a dolga. Rita, ahogy mi is, homo sapiens, egy magasan fejlett, a természet törvényszerűségeitől elrugaszkodott civilizáció gyermeke, csakhogy legtöbbünkkel ellentétben ő megtalálta a titok nyitját és így, magoncok nevelésével, fák festésével képes kapcsolódni ahhoz, amihez sokan nem tudunk, noha mindannyiunk otthona: az univerzumhoz! Ő tudja ezt és általa irányított sebességgel vagy épp lassúsággal szárad a festék a fán, a vásznon, a kifeszített selymen, uralja az áramlást, a száradást, a színek határok nélküli egymásba olvadását éppen úgy, ahogy a fák kérge alatt némán áramlik a nedv a föld mélyéből az ég felé. Rita, ha megy tovább maga kijelölte útján, egy napon akár maga is fává változhat.

(Elhangzott 2024 november 25-én a Villa 11-ben, Müller Rita kiállításának megnyitása alkalmával, Budapesten, a Torockó utcában)