A napokban Matisse valamilyen évfordulója kapcsán olvastam pár soros méltatást a mesterről. Nem emlékszem már ki írta, de rendkívül ráébresztő tömör mondat volt, ami arra mutatott rá, hogy járnak köztünk emberek, akik el sem kerülhetik, annyira saját életpályájuk a képteremtés. Nem létezik, nem is létezhet más tevékenység számukra, mint ez a különös, nehezen magyarázható furcsa gyakorlat, amikor valaki addig mások számára megragadhatóan nem létező, legfeljebb bensőjükben forrongó képeket a felszínre hoz. Engem ez a misztérium, ez a feltárulás minden esetben bámulatba ejt. Ugyanezt érzem Ada képei kapcsán is. Minden egyes munkája megmutatkozás, demonstráció, mégis több titkot vet fel, több feladványt ad, mint amennyit a képek megfigyelésével megoldani vagyok képes. Lemaradásom nem csökken, sőt, s ezért az enigma iránti kíváncsiságom fokozódik. Elmerülök magnetikusan bevonzó lávatengereiben, együtt sodródom roppant erejű energiáival, fogalmilag megragadhatatlanul, csak a szimfonikus zeneművek érzelmi áradásaihoz, ütközéseihez, kitöréseihez és elcsendesüléseihez hasonlóan élem át, élem vele újra azt a folyamatot, aminek során Ada önmagává vált.

Műfajai állomások ezen az úton. Volt, hogy a fotó vitte közelebb önmaga megértéséhez, a Lillith-Woman és Éva triptichon, s lett, amikor festett kép. Egészen apró kép akár, melybe, mintha kráterbe pillantanék, esszenciálisan jelenik meg az önkeresés forrongása, és van, amikor – ahogy mondtam, – szimfóniákhoz mérhető, hatalmas, integráló kompozíció. Ekkora felületet megdolgozni, ezt azért érdemes rögzítenünk, nem fizikailag, hanem mentálisan kíván valami emberen túli belső léptéket. Lélektágasságot, ami képes kezelni a merész arányokat.

Zörögve csörtet, zúg köröttünk az élet. Ingerek sokasága záporozik ránk, ebben a zajban alig marad energiánk figyelni, fókuszálni, a temérdek gomolygó motívumból kivenni egyet, amit alaposan megfigyelhetünk. Aztán itt van Ada, ez a fiatal nő, akit, ha kellő időt és nyílt tudatot fordítunk felé, láthatjuk, nem novellákban, rövidfilmek, repszámok vagy színdarabok előadásával nyitja fel és mutatja meg magát, a sorsát, voltaképpen a győzelmét önmaga felett, mutatja meg az általa végigjárt utat, és mindezzel, látván őt, hozzásegít bennünket is ahhoz, hogy ha magunknak szegezett kérdések égnek bennünk, legalább mintáink legyenek a válaszadáshoz. Ő anyagokat visz a vászonra, nekilendül, visszahőköl, megengedően hagyja, hogy a festék zsugorodjon, törjön, follyon. Ő mindazt, amit magán, az életén, a világban elfoglalt helyének kijelölésén végez, azt a képein keresztül teszi meg. S e képek megdermednek, rögzülnek, megszületésük pillanatától kezdve pedig üzennek.

Lám, mondom a képeket nézve magamnak, így keletkezik az ember! Mintha újra és újra felsírna, akár az anyja öléből világrajövő csecsemő. A sírás lehet fájdalmas, és lehet kéjes. Határállapot. A köznapi partjatól elszabadult üres tér. Szabadság. Felemelő, légies és ragyogó, vagy épp szorongással béklyózó. Aki nem kész rá, aki nem verekedte ki magának, annak ez a szabadság akár ijesztő is lehet. A szabadság erőszaka mondja Ada kiállításának címe. Zavarbaejtő. A szabadsághoz csupa kiáradás képzete társul, nem erőszaké, de ahogy a megkínzott képek sora mutatja, a szabadságig eljutni akár erőszaktevés, anyaggal és belső anyaggal való megküzdés útján is lehet. A minap Ada azt mondta nekem, mostanság hosszas, japán kolostort is megjárt önkereső, önértelmező munka után kezdi azt érezni, hogy képes megfelelni a szerepeknek, elmondhatja, hogy 50%-ban már, kiváló érték – mondja ő szintén, – ismeri magát. Ismeri a hibáit, törékeny mivoltának soha már el nem múló, annál szebb repedéseit. Ismeri a valaha széttört részletek soha többé össze nem illeszthető elemei közti hézagokat, réseket. Önmaga hiányait, tökéletlenségeit. Máshol Ada a reneszánsz humanistát, Marsilio Ficino-t idézi: „A szerelmes a másik révén önmaga birtokába jut” mondja a neoplatonista bölcs. Egyfajta megszentelt, emelkedett tökéletességbe. Ficinonál a szeretet, az Istenhez való visszatérési hajlam egyik kifejeződése, amely a szépség látomásán keresztül felemeli az embert, szárnyakat ad a léleknek, hogy az visszatérhessen égi hazájába.

Nem lehet nem fölfedezni ezeket az éteri szférákat Ada absztrakt képein. Akár ha fotóin kósza fények tűnnek elő, de akkor is, amikor öntörvényű festékanyagai nyitnak fel rejtett síkokat, rétegeket, s képezik le a fizikai valóság természetét. Ada ebben a hatalmas mozgásban él. Körötte és benne is ugyanez az energia áramlik, kavarog. Ő médium, gondolkodó, leginkább azonban érző közvetítő, aki nekünk nem, vagy csak félig bátraknak mutatja meg a létezés szabad és szerelmes és erőszakos, leginkább pedig vakmerő csodáját.

(Elhangzott 2024 november 7-én a FUGÁban, Ada Vilhan kiállításmegnyitóján. További résztvevők: Vázsonyi János szaxofon művész és Csabay Domonkos zongoraművész.)