Szerették itt a papot. Nem is pusztán a papot szerették Bodrogolasziban, hanem a három templom közül a legkisebbik, a görögkatolikus templomocska papját. Fiatal volt, eszes, igyekvő. Hosszú fekete haját mindig magasba felrakva viselő, déliesen szép feleségével együtt feltűntek a falu minden eseményén. Nem számított, hogy egyébként protestáns vagy római templomba, netán zsinagógába járt, ha falubéli volt, mindenkivel jó viszonyt ápoltak. Szerették hát az ifjú papot. Tisztelték és szánták. Amióta jópár éve már, hogy nejével közösen megtelepedtek a faluban, a szerencse nem költözött ide velük: valahányszor a fiatalasszony várandós lett, s a baba is megérkezett, az első apró betegség, kanyaró, rögtön elvitte a kicsit. Mikor ’21-ben Sátoraljaújhelyről megérkeztek, hogy Sztankay András elfoglalja parochiáját, már két kisgyereküktől kényszerültek szomorú búcsút venni: Klárika pár hétig lehetett velük csupán, a másikat, a kisfiút még megkeresztelni sem jutott idő, olyan hamar elvitte az első gyermekágyi láz. Aztán megszületett és mindenki nagy boldogságára ki tudja milyen szerencsének köszönhetően, megmaradt Bandika, de Tiborka és Tamáska pár hónap, kevesebb mint egy év előtt apró koporsóba került megint, s a pap házaspár újra gyászruhát viselt. Végül hatodiknak megszületett Lacika. Az immár nagyobb fiúcska Bandi, meg ez a kicsi most, velük nagy nehezen végre csak családdá kerekedett az életük.
Sárika, a sok hiábavaló várandóság, elkeseredésbe torkolló csecsemőkor álhatatos asszonya, hiába volt még ekkor is csak harmincesztendős, bizony sokat veszített nyolc évvel korábbi esküvőjük alatt a násznéptől csodált hamvasságából. Máris tört rajta az élet. És tört a fiatal parochuson is, ki közben a gyermekáldás szempontjából veszedelmesen orvoshiányos faluból való továbblépésen dolgozott.
Gyerekként, majd az ungvári papnevelde diákjaként Andor atya nem volt épp a legkiválóbb diák. Innen a Pesttől igencsak messzi aprócska faluból mégiscsak hozzálátott, hogy kitanulja magát kilátástalan körülményeikből: egyháztörténeti és kánonjogi stúdiumokba merült. Vizsgákra nyakába vette a fél országot és Pestre utazott, mialatt muszáj volt papi szolgálatát is maradéktalanul elvégeznie: gyóntatott, esketett, keresztelt, temetett, s ami a legtöbb fegyelmet követelte tőle: minden nap többször misézett. Ezeken az egyetemeken töltött vizsgázós napokon káplánja segítségét kellett igénybevennie.
Ám 1929 gyönyörű szüreti vasárnapján nem szorult senkire. Túl a reggeli misén, átengedte magát a messzi nyárból még ideérő langyos napfény simogatásának, s míg az ebéd készülődött odabent, a paplak kertjében tett-vett. A másfél tucat gyümölcsfával gazdag tágas zöld udvar a most épp forgalmasnak számító Fő utcára futott ki, de a szemközti házak kertvégei már a zavaros sárosan hömpölygő Bodrogba lógtak.
Furcsa folyó volt ez a Bodrog. Keskeny, mintha patak lenne, ám csordogáló szelídség helyett egy valóságos folyó kivagyi nagyságát ültették belé. Kavargott, örvénylett, futott, mint akinek valami sietős elhívatása van. Időnként haragosan kiöntött, majd a falut sárral bőségesen beterítve, néhány gyönge vályogházat térdrerogyasztva vonult duzzogva medrébe vissza. Jelentéktelen keskenységét ellensúlyozandó, annak, hogy milyen komolyan tekint magára, pusztítással adott nyomatékot.
Lacika a kertben játszott, Bandika egy osztálytársával, mint rendesen, a szemközti utca végében futó patakra ment pecázni. A falu szokásos hangjai közé most a forgalom zaja költözött. Ezért is csak sokára kapta föl Andor atya a fejét, amikor messziről kiabálások hangjait hozta el hozzá a szél. Átnézett a kirítéspalánk felett, s izgatott csődületet látotott futni a part felé. A fiúk! – kiabálta egy szomszédasszony riadtan, – befordultak a vízbe! – ordította ijedt-zaklatottan egy fiúcska, Bandika iskolatársa. Andor atya egy perccel később máris a part szélén állt, s a többiekkel együtt kémlelte elszorult szívvel a felhólyagosodva áradó folyó zavaros felszínét. Ott buktak be – mutatott egy part menti építmény felé az osztálytárs fiúcska.
Órákig keresték mindkettőt. Andor atya, Sárikával és a körülöttük futkosó Lacikával, negyedóráról negyedórára fogyó reménykedéssel, tehetetlenül és kétségbeesve szaladgáltak föl s alá a víz mentén. A falu népe ladikokkal, csákjákkal kutattott a folyó nagysodrású közepén éppúgy, mint a zsombékos partok tövében.
Nincs mit szépíteni, mindketten odavesztek. Bandika, kinek sikerült végre nyolcév hosszára az életben megkapaszkodnia, örvénytől mélyberántva vesztette el először az eszméletét, majd csakhamar az életét. Már alkonyodott, amikor a falutól jelentősen lejjebb, egy hídláb mentén felsűrűsödő növényzetben megakadva, fedezte föl őt a saját tanítója. Az húzta ki megrendülten az apró gyerektestet szárazon áldogáló fák és bokrok közé a partra.
Miután Bandika holtteste előkerült, s ennek híre jött, Andor atya hazaküldte ordítva zokogó Sárikáját és a kisebbik fiút. Lefutotta a kilométereket a part mentén, megkereste a fövenyen kiterített fiát. Zokogva borult csupavíz testére. Ekkor már sűrű éjszaka sötétje terült ki a ködpárás vidéken. Idővel aztán fölemelte Bandikát, két karjába fogta a csöpögő élettelen lógó testet és visszaindult a falu felé.
Lassan nehezen lépdelt. Nem hagyta, hogy szóljanak hozzá. Kisebb összeverődött csoportok mesziről követték a holdfényben karjai közt gyermekével vonuló apát. Az élettelen, vizes, szanaszét omló tagokkal lógó testet szorosan izmos karjaiban tartotta, mialatt potyogtak könnyei. Jó idő eltelt, mire visszatért a házak közé. A szüret lement, mégsem hallatszott távoli mulatságok hangja. Néma volt a falu. Lélekharang kongott.
Andor atya végiglépdelt a főutcán, fölkanyarodott az egyik kis kopott földes keresztúton, amely a templom felé vezetett. Magán kívül volt a fájdalomtól. Hol vagy! – szegezte maga elé a kérdést. Hol vagy? Hol? – hajtogatta. Hol vagy? – kérdezte egyre hangosabban.
Mire a torony elé ért, már kiabált: hol vagy? Merre vagy? Jobb lábbal berugta a teplomkert apró faajtaját, majd a templomhoz tántorogva, vállal, testtel betolta az apró fülkében meghúzódó Szüzanya freskója alatti templomkaput is. Végiglépdelt a padsorok között, végül szétvetett lábakkal megállt karjai közt halott fiával az oltár előtt. Felszegte fejét és az égre kiáltott.
Uram! Hol vagy? Hol vagy ilyenkor? – zengett a templom. – Mennyi terhet raksz még reánk? Mennyiszer teszel próbára engemet? Hol vagy? Hisz nem vagy itt. – az apró templom hatalmasra növelte Andor atya hangját. – Nem lehetsz itt. Nem láthatsz minket, ha ilyet teszel velünk. Hová fordítottad el rólunk a tekintetedet? Mit akarsz még elvenni tőlünk? Mit vétett neked ez az ártatlan teremtés? Miért éppen ő kellett neked? – A pap letérdelt s akár valami áldozati ajándékot, a templom kövére helyezte fia testét. – Hol vagy? Vagy te igazán? Te lennél az irgalmas Isten? Téged szolgállak minden nap és minden órában, ez lenne a bérem? Mit vétett neked a feleségem, Sára? Hol vagy, hogy nem látod a szenvedéseit? Hol vagy és hol a könyörületes jóságod, amiről annyit beszélek a nyájnak? – Közben a templom előtti sötét utcán lassanként összeverődött s megrendült némasággal álldogált a falu népe. Hallgatták papjuk utcára is kizengő vádbeszédét, ordítását, fájdalmas zokogását. – Hol vagy te kegyelmes Isten? Létezel? Így üzensz? Micsoda próbatétel ez? Hány gyermekünket veszed még el? Mikor lesz már néked végre elég?
Ezen az estén és éjszakán Sárika addigi éjfekete haja fehérbe fordult. Még két évig kellett elárvult Laci fiacskájukkal együtt a faluban élniök. Minden napjuk vesztésről, öt eltemetett gyermekük közül elsősorban Bandika miatti égő eleven gyászukról szólt.
Andor atya az egyik tavaszon Suma Cum Laude kánonjogi diplomát hozott a távoli Pestről, majd két apró betűt is a nevéhez, mitől kezdve Dr Sztankay Andrásként írta alá a házasság és keresztleveleket. Megjárta közben Hajdúdorogot is, a megmaradt Magyarország Munkácsról levált görögkatolikusainak központi püspökségét. Könyörgött feljebbvalójának, adjon városon szolgálatot neki, hol orvos is akad, hogy remélt utódaik túlélhessék az első időket.
Isten háta mögötti kicsi falujukban még mindig nagy életre készültek, Andor atya és Sárika. A papról idővel széleskörben kiderült: jóval többre hivatott. Tehetséges volt, eszes, cselekvő és fiatal. Még időben érkezett számukra az áthelyezés híre: mennek Pestre, Andor atya kápláni szolgálatot nyert a Rózsák tere oldalában meghúzódó kicsi, de fontos parochián, s hátrahagyhatják rosszsorsuk falucskáját, határában a domboldali temetővel, hol utódaik nyugszanak.
A kihordott és megszült hat gyermek megpróbáltatta, túlterhelte Sárika testét: méhe megsüllyedt, izomszalagjai megreszkedtek, esélye sem maradt, hogy újabb terhesség során a várt gyermeket kihordani tudja.
A huszadik század orvoslása épp ezekben az években jutott el oda, hogy a túlterheléstől megnyúlt izomzatot radikális műtétes beavatkozással kezelni legyen képes. Méhszalag helyreállítás alig történt ekkor még a világban. Sárika szemrebbenés nélkül vállalta a kevés tapasztalatra támaszkodó kísérleti operációt. Két évvel a beavatkozást követően, valamint hogy ládáikkal, valamennyi bútorukkal és személyes holmijukkal a szekér befordult a Rózsák tere sarkán, s a Kárpátok tövéből, a messzi Kelet-Magyarországról, Zemplénből, Bereg és a Máramaros vidékéről származó család budapestivé vált, így születhetett meg az én drága anyám. Majd újabb három évre rá, ennek köszönhette megszületését családunk legsugárzóbb és legkisebb gyermeke, anyám öcsikéje, kinek magasra ívelő pályájában családunk több nemzedéke gyönyörködhetett, a nagybácsikám is: Sztankay István, a nemzet színésze.
