Olvasási idő 17 perc

a bizonytalan sem biztos

– DULISKOVICH BAZIL KIÁLLITÁSA A KULT7 GALÉRIÁBAN –

Amikor kiállítótérbe lépünk kicsit magunkat is teszteljük: okosan meg tudjuk magunknak fogalmazni, mi az, amit a falakon látunk? Rendelkezünk azokkal a készletekkel, amelyek egy művész megértéséhez, befogadásához szükségesek? Te jó ég, hány és hány olyan megnyitón vagyunk túl, ahol csak úgy repkedtek a Derridák, a Lacanok és Dantók, valahogy mégsem sikerült közelebb kerülnünk valamihez, ami ott a térben titokzatos feladványként személyesen nekünk szegeződött. Aztán lámpalázunkban elszalasztottuk a kapcsolatfelvétel esélyét.

Sok a bizonytalanság. És nehezen hisszük el, hogy saját magunk megfelelni akaró szorongásait kell mindenekelőtt elhessegetnünk, ha egy megszólító műalkotás elé lépünk. Nehezen hisszük el, hogy bármilyen nehéz, jobb elfogulatlannak maradnunk, ha szeretnénk meghallani, amit a művész a munkáján keresztül közvetít.

Nem röhejes, hogy úgy éljük le az életünket, hogy valójában, bár mindvégig törekszünk rá, pontosan végül semmit nem értünk meg teljesen? Hogy kereső tudatunkkal, a valóságnak csak igen kicsi felületét letapogatni képes szavaink révén, soha nem tudunk megnyugtató bizonyosságra jutni? – Erre a kérdésbe fogalmazott következtetésre jutott egy barátom nemrégiben, miután hosszan beszélgettük a művészet mibenlétét latolgatva, – és hatalmasat nevetett. És én is nevettem vele, hiszen tényleg, egyszerre bizarr és felszabadító, hogy földi létünk homályos kontúrú, soha pontosan nem látható, nem megragadható dolgok közt bolyongva telik. Mialatt kisiskolás korunktól kezdve azt sejtetik, mit sejtetik?: tanítják nekünk évtizedeken át, hogy a világ megérthető. Ilyen a kovalens kötés! – mondják. Ilyen volt a verduni ütközet! Ilyen Csehov drámája, a kétszikű növények szaporodása, Alvar Aalto építészete, és emilyen a fogyasztói igény, a repülésbiztonság, a tenger hőtartó képessége. Mindent tutira veszünk és mondunk. Ám bármi légyen is, ha mélyen közel hajolunk kijelentéseink tárgyaihoz, kiderül, mégsem egészen úgy van, volt vagy lesz. Manapság már tudjuk, a Mohácsi csata sem úgy és azért történt, ahogy 500 éve nemzedékről nemzedékre gondoltuk, hanem valahogy másképp. Meg, hogy a fizikatudomány bizonyítani képes: az ember elméletileg akár átléphet egy falon. És ugyanez a bizonytalanság áll a művészetre is. Elmondhatjuk, hogy egy-egy alkotás micsoda, mit akar és hol a helye a nagyvilágban? De évről évre erősödő sejtésem, mindennek semmi jelentősége nincs. S ebben időről időre megerősít Duliskovich Bazil művészete.

Nekem nincs már bizonyos állításom. Csodálkozásom és elragadtatásom maradt. Különösen, ha Bazil képeire és művészetére vetem a tekintetemet. Lassan húsz éve, hogy kisebb-nagyobb kihagyásokkal, dolgozom és működök együtt vele. Ez idő alatt rengetegszer tettem kísérletet arra, hogy faggassam, általa verbalizáltassam mindazt, amit képekkel elém, elénk tár. El kell mondanom: nagyjából hasztalan. Abban az értelemben legalább is, ahogy egy művészettörténész ma azt szakzsargonba csomagolva átadhatná. Sok esetben egy mai „korszerű” művész azt a bármilyen csekélyke, vagy éppen nehezen élvezhető, megbonyolított kódok révén alig befogadható műalkotást, amit a kiállító térbe visz, lenyűgöző szó és fogalom készlettel, terminológiai apparátussal képes elbeszélni. A primér befogadói élmény helyén koncepció áll, kommunikáció, meg narratíva. Amit aztán, mint ötvenöt évnyi művészetnézés, kiállítás látogatás alatt megrögzült intellektuális és vizuális hedonista, a hajamra kenhetek. Sokkal jobban érdekel ma is a legegyszerűbb kérdés: miért hozza létre ezeket az amúgy ragyogó, izgalmat ébresztő és kitűnő minőségű tárgyakat valaki? Mi és hogyan dolgozik benne, Bazilban, hogy a végén elkészüljenek ezek a művek, és eljussanak az emberekhez, hozzánk? Hogy legyenek olyanok, akiknek ezek a talányos képek fontosakká váljanak és késztetést érezzenek arra, hogy birtokolják őket és napi kapcsolatban legyenek velük. Ahogy nekem is van szerencsém pár korábbi, ma falamon függő Bazil műtárggyal napi kapcsolatban lennem.

Ehhez pedig rendkívül egyéni látás, a világ dolgaihoz való sajátos közelítésmód kell. Az, hogy az alkotóban, Bazilban a legtisztább vizualitás éljen, ne fogalmakban, de még csak ne is képekben lásson. Hanem azon a módon, ahogyan gondol egy képre, vagy ahogyan megjelenik benne egy kép élménye. A tudatos és az öntudatlan, a szerkesztett és az improvizatív alkotás határán mozog, amit viszont feszes életprogram keretez: Bazil reggel bemegy a műtermébe, és este nyolcig ott tesz-vesz, eszik, pihen. Majd alkot, leginkább délután és este. Rengeteg benyomás kering benne, olykor felír magának szavakat emlékeztető gyanánt, melyekből később vagy lesz valami, vagy nem. Gyorsabban és kevésbé gyorsan jövő képek élnek és dolgoznak benne, és nem biztos, hogy a kép megszületésével ez a belső kép végleges formát nyer. Akár évekkel korábban elkészült munkájába is beledolgozik. Azt állítja: minden képpel a nulláról kell kezdenie. Mindegyik kép keresés, és valamennyi, külön entitás. A kószán keringő ötletek, gondolat vagy képmagok aztán növekednek, nevelődnek benne. Néha rájön, hogy egy-egy ötlet zseniális, biztos siker. Tíz vevő is lenne rá. Na, azt eldobja. Hiszen az, pláne az ő rajzi és festői tudása mellett, megoldható. Mindig az olyan képi probléma felé fordul, ami megoldhatatlan. Másnak nincs értelme ebben a koordinátarendszerben. És ezt nem a klasszikus gyűjtők és nem a művészettörténészek értik, akiket elbizonytalanít a tény, hogy Bazil nincs galériánál, és számukra az ő kézzelfogható kanonizációja bizonytalan, hanem alkalmi érdeklődők. Akik minden egyéb megfontolástól mentesen kizárólag a képen keresztül kapcsolódnak.

Ezért gondolom azt, hogy Duliskovich Bazil a kortárs hazai festészet talán legmagányosabb alakja. Senki máséval össze nem téveszthető saját univerzumában működik. Mégis valamennyi képe más és más, egy-egy új, addig nem fölfejtett élmény vagy érzelmi góc kibontásának képi megragadása. Talán soha nem volt divatos, és soha nem fog tudni a divatból kimenni. Mert ami az ő festészetét foglalkoztatja, teljesen kívül esik a forgalmazási trendekben gondolkodó spekulatív műkereskedelem látásmódján. Duliskovich Bazil képei, az általa képviselt talányos, nehezen, vagy soha szavakkal pontosan fel nem fejthető vizuális nyelv kapcsán, Krasznahorkai megállapítása tűnik a legtalálóbbnak. Ő a magyar nyelvvel kapcsolatban beszél valamiféle sajátos, melankolikus és hömpölygő sűrűségről; úgy látja, a magyar nyelvben a szavak és a mondatok mögött mindig van valami megfoghatatlan mélység, sejtelmes félhomály. Duliskovich képi nyelve is épp ilyen. Ha köznyelvi eszközökkel közelítünk hozzá, a képei láttán átélt, megérzett jelentés elillan, kipereg feszes mondatszerkezeteink elemei közül. Egyszeriek, pillanatnyiak, mint érzeteink, amelyek a köröttünk szüntelenül változó valóság letapogatását, értelmezését célozzák, mégis mindig marad egy fátyolos széles határsáv, amely a valóság és a bensőnk valósága között húzódik. Bazil életének, létmódjának és abból következő festészetének ez a nagyszerűsége: képein keresztül adja át számunkra a kérdezés, a tévedés, a félreértés, a keresés, a soha pontosan meg nem találás jogát. Ugyanakkor technikailag lenyűgözően magabiztos eszközei révén a váratlansággal ható megértés és ráismerés és felfedezés jogát is.

A bizonytalan sem biztos – mondtam az elején. De ugyanez fordítva is áll: amit biztosnak vélünk tudni, egészen bizonyosan bizonytalan. Bazil festészetében az ebből fakadó örökös csiklandó kétség az, ami számomra ellenállhatatlan és soha meg nem unható. S ezért jó, hogy neki nincsenek szavai, csak képei, melyekkel saját rejtett képeinket nyitja ki bennünk.

(A szöveg elhangzott Duliskovich Bazil: The desperate Empire of Happiness című kiállításának megnyitásán, 2026 október 8-án, a KULT7 Galériában)