Szóval apukám fiatal volt, hatalmas hajkoronával és büszke trapéznadrággal, amikor elkezdett a tanácsnál dolgozni. Mit elkezdett! Bedöntötte a tanácsot! Imádták. A nők. Mert kedves volt, vicces, vagány. Sokat ivott, munka után gyakran a kocsmában lehetett megtalálni, de ez is a sikk kategóriába tartozott még akkoriban. Belefért. Mert ugyanúgy, ahogy ma is, a fél országot a kocsmában lehet megtalálni munka után, csak akkor ott volt a jobb név, ugye. Kocsma, presszó, bisztró. Ma inkább minden Cafe de akármi. Nem baj, túléljük. Annyi mindent kell túlélni, a helyszín a lényeg, nem a név, leszek megengedőbb.

Ott kezdte apukám a hősködését, hogy hatalmas hodály belvárosi lakást szerzett. Molnár utca. Szemben volt a Fregatt, a lakás jó választásnak bizonyult, negyedik emelet plusz félemelet, lift nincs, de imádtuk. ’85 nyara, a Molnár utcában, a plusz negyedik emeleten, én két kis copfocskámmal paradicsompalántát nevelgetek, amíg apukám, aki akkor még láthatatlan szuperhős, lent csücsül a Fregattban, ahol elsőként ihattak a megfáradt tanácsi és egyéb munkások csapról Tuborgot.

Azt a száznegyvenhat négyzetméteres lakást barátok segítségével újítottuk fel, nekem két bejáratú, táncterem szobám volt, nagyapám hozott Moszkvából egy gokartot is hozzá, a távoli konyhában büszkén zakatolt a Szaratov frizsider, aminek botkormányhoz hasonlított a nyitókája. Eszményi évek voltak! Mindennek a megteremtője, apukám, a láthatatlan hős.

Egyre kevesebbet is láttuk, mert nem szívesen járt már haza. Átszeretett másba. De nem ám csak ő, anyukám is. Ki tudja, melyikük tette csak dacból. Hogy jól van, ha te is, akkor én is, bammeg. De nem baj, mert jól tették, én annak híve vagyok, hogy a hormonokkal nehéz, és lejárnak, mint a nagylemezek. Olyankor már csak szokások vannak és illem, amit becsülettel be is lehet tartani, de nehéz. Meg annak is híve vagyok, hogy ha kaki, akkor menni kell, kész, nincs mese, nincsenek gyerekek, akik miatt érdemes, vagy a lambériás nyaraló, amit éppen elkezdtünk építeni. Akkor át kell szeretni másba. Ha a kutya meghal, a gyászoló gazdának kölyköt kell a kezébe nyomni, aki majd csüng rajta, ha a szerelem meghal, akkor pedig másik kézbe kell azonnal magunkat nyomni, hogy csünghessünk tovább. Triviálisan hülye vagyok, tudom, hajmeresztően buta. De a szüleim esetében például mindkettejük döntése őket igazolta, mert az új csüngéseikben lehúztak fejeként egy fél életet, boldogan, ami az együttcsüngésben nem ment volna. Én meg így is, úgy is felnőttem. Legalább igazságot láttam magam körül, fájó, szomorú estéket, rengeteg poros VHS kazettát, boroskóla mögül bábozó Mazsolát, de senki nem miattam maradt együtt, hogy ezt majd jól a fejemhez vághassák húsz év múlva.

Felmentettek.

Apukám új szerelme a tanácsból érkezett, és még a GAMESZ-be is bejárása volt, azonnal elvarázsolt. Kimosta a cipőm, befonta a hajam, megtanított tejlevest főzni. Nem éreztem rosszul magam. Apukám sem. És hogy ezt bebizonyítsa, nyaralásról nyaralásra cibált minket, új feleségének fiait és engem, hogy összeszokjunk. Ma ezt biztosan másképpen mondják, de akkor csak mentünk, mint a színes harci lufik a nagy kék égen, előre és fel.

Illetve, mentünk volna. Mert saját autónk azért még nem volt. Csak öt éhes száj voltunk, nehogy már még autó is járjon ehhez a helyzethez.

De a szuperhősségét egyre inkább fellibbentő apukám addig ment, amíg kölcsönautót nem szerzett. Sok baj volt velük. A kölcsönautók logikusan olyan járgányok, amik éppen nem alkalmasak az adott családban adott feladataik ellátására, ezért kölcsönbe jó lesz felkiáltással boldogan adogatják oda őket az emberek a barátaiknak. Persze, mert a barát majd úgysem haragszik, csak hálás lesz, hogy legalább fél útig eljutott vele, s onnan vonatozhat tovább három gyerekkel, tejleves hozzávalókkal és ócska bőröndökkel. Volt olyan kölcsönautónk, ami már a hazahozáskor lerobbant, azzal el sem indultunk. Volt olyan, amelyiknek fél úton kiesett alul a motorja, bumm, kiesett, én mondom. Volt, amelyik levitt minket nyaralni, de vissza már nem akart hozni, és így, tovább. A nyaralásra indulás mindig csak a becsomagolásig volt jó, utána már összeszorult a gyomrunk, amikor a koffereket le kellett hordani az autóhoz, mert számítottunk rá, hogy megint bekövetkezik valami hülyeség.

Egyetlen hibátlan autónk volt. Pardon. Kölcsönautónk. Apukám akkor már nagyon odatette magát, hogy megszerezze a nyaralása a kávészínű tetőablakos Wartburgot. Lassan olvassák el, kérem, ízlelgessék át, forgassák meg még egyszer. Kávészínű tetőablakos Wartburg.

Mennyei atyám, hogy az micsoda egy járgány volt! Nem robbant le, száguldott, mint egy űrstruktúra. Nem volt váltóhibás, nem esett ki az alja, nem füstölt, sőt, lehagytunk vele mindenkit az autópályán. Három gyerekfej, mint összeszokott is burgonyák, úgy szorultunk a tetőablakon kifelé és mindenkinek üvöltöztünk, akiket lehagytunk, hogy érj utol, öcsém, meg hasonlókat, erre pontosan nem emlékszem.

Arra viszont igen, ahogy kacagva, nevetve, bevettük az utolsó ívet a parkolóban, ahogy apukám nem felejtette el behúzni a kéziféket, és ahogy mi kinyúztuk véregérré gémberedett gyerekfejeinket a tetőablakból, hogy végre itt vagyunk, a nyaralás rendje és módja szerint megérkeztünk Mályiba, a sok pingpongasztalos üdülőbe.

Sikerült!

És a kávészínű Wartburgot egy hős vezette.