Amióta sikeresen elvégeztem a felkészítőt és kaptam egy képzelt oklevelet arról, hogy én most már készen állok a testem összes porcikájával reményt adni másoknak, párszáz leírt karakterbe építve, azóta elbújtam. Hallgatok, mint a(ki) sír. Mert megálljt parancsolt valami izgága kis elvszerűség bennem. Hogy ezt azért már mégse.

Olyan jól írsz, Kata, ezzel kellene pénzt keresned. És tudjátok, mi volt az egyik kedvcsináló munkaköri leírásban? A cicioperátor tulajdonképpen egy színész és egy remek író összegyúrva. Aha. Hát, összegyúrva vagyok már, az biztos, meg a pánik is elég nagy, hogy beállt elém megint a sors, mint kereszteződésbe a hetes busz és hiába dudálok, nem megy semerre. Még a végén elvállalom ezt a kielégítő munkát, heti pár eurocentért, és már hallom, ahogy a kislányom az iskolai beszélgetőkörben vidáman bemondja, hogy anyukám talált új munkát, meg vagyunk menekülve, cicioperátor lett!

Nem tudom, mire hordom fent ennyire az orrom, mert csak a lelkiismeretet kellene félretenni, a többi lenyelhetetlen részhez hozzá lehetne edződni, mint kisiskolások a menzás konyhához, menne az szerintem. És ki mondta, hogy egy írói karrier ne végződhetne – vagy kezdődhetne? – lentről, slicc felől?

Szerb Antal szerint a nagy író gyermekkorában már ott lappang valamiképp az a személyiség, akivé később lesz; titkos jelek mutatkoznak, oroszlánkörmök, furcsa játékokban, előreveti fényét a tehetség, furcsa viselkedésben a géniusz örökös magányossága és a gyermek sorsában már azok a titkos erők munkálkodnak, amelyek a nagy író sorsát szükségszerűen és ellenállhatatlanul olyanná alakítják, mint amilyen a nagy író sorsa kell, hogy legyen.

És mi van a kis írókkal? He? Mondom én. A kis írókban felnőttkoruk végén, időskoruk elején már ott lappang valamiképp az a személyiség, aki jobban fél a gázszámlástól, mint egy lefényképezett slicctől.

Veszett a világ. Mindig eszemben van a film, bőrdzsekim is van, de csak a kamrában lóg. Valahova menni kéne, valahogy utazni egy kicsit, fejben, szívben, vagy csak mellkason belül, bejárva a borda szerpentineket.

Úgyhogy virtuális cicibeszélgetések helyett megpróbálok inkább beállni a helyi töltőállomásra, shopos lánynak. Piros baseball sapkában mosolyogva kérdezni, hogy ajánlhatok kávét, vagy édességet az útra? És akkor majd egy kicsit mindenkivel elmegyek onnan lélekben, hátha lesz, aki a kúton tankol meg utoljára és már csak a tengernél száll ki legközelebb, vagy olyan helyekre indul, amiket még én sem láttam az országban. Mondjuk népdalgyűjtő és énekeltetni megy kilencven éves néniket, vagy lekvártesztelő és párszáz lelkes falukba várják, hátsó és leghátsó kamrákba, kanalat nyalni, vagy mondjuk, egyetemre készül, és az első készre hűtött szendvicsét büszkén és könnyedén a benzinkúton vásárolja meg, holott a házi baboshús ott lötyög az ételhordóban, a dédike jóvoltából, a papa rozsdamentes acél kanálgépével együtt. Istenem, mennyi kaland!

Legalábbis igazi kalandok, amiket én indítok el. Én leszek a visszaadott apró, az utolsó jó utat felkiáltás, a mosoly, ami talán reményt ad egy nehéz látogatás előtt, a szendvics, amibe én kockáztam az uborkát hajnalban, és csak a verőfényes Konstancában harapnak bele először, a lány, aki deréktól lefelé már néni, de olyan kávét főz, hogy alvás nélkül eljut vele az ember a veszett világ másik felére.