Az őszi szünetben láttuk végre Borsát. Ő a hátrahagyott nagyfiam, aki nem volt annyira buggyant, hogy leköltözzön velünk a rónára. Igaza van, neki most karriert kell csinálnia, de előtte gyorsan végigjárnia pár szemesztert, és venni két váltás hófehér galléros inget. Nem is akartam vele vitatkozni, amikor a leköltözésről volt szó, mert tudtam róla, hogy ő költözéskarakán. Tizenegy évesen kikötötte például, hogy csak akkor költözik vissza hozzánk, ha már megszületett a kishúga. Akkoriban zűrös volt az élet, nehéz időszak volt, és tulajdonképpen a legjobb helyen éppen akkor az anyukámnál lehetett. Egyébként anyukám is örült neki, mert történetesen éppen egyedül maradt, mindössze egy csőrbeteg papagájjal osztotta meg mindennapjait, akit én hagytam a nyakán. És a gyanús vízüzér szomszédja is elköltözött, akit csak klírvóteres fazonnak hívtunk és meg voltunk győződve arról, hogy sorozatgyilkos. Túl nyájasan köszönt és állandóan fekete zsákokban cipelt mindent. Azt állította, a ballonokat, de mi dörzsöltebbek voltunk annál anyukámmal, mintsem ezt elhiggyük. Milyen furcsa, hogy az néha megnyugtatóbb, ha a szomszédban mégiscsak ott marad a sorozatgyilkos, mint ha az ember anyukája harminc valahány év után egyedül él egy sárga papagájjal.

Visszatérve Borsára, ő tartotta magát az ígéretéhez, megvárta a születést, és csak akkor jött vissza. Tizenévesen ki tudta egyensúlyozni tehát az én hülye, felelőtlen billegéseimet, úgyhogy ezzel most felmentem, nem kell egyetemre járnia, remek menedzser lesz, egészen biztos vagyok benne.

Talán valamit jól csináltam.

Miközben ezt írom, felhajtottam egy Grappát. A családok nagy közös Tai Chi gyakorlatába ezt is felvehetnénk. Velem egyébként ez volt mindig is a baj. Baromi jó anyuka voltam, de a három év elteltével, amikor a gyereknek már minden fontos dolog a megfelelő kiszámíthatóságban rögzült, rám jött a harisnyás bárnő hangulat, és fejvesztve kezdtem saját szeksziségemmel foglalkozni. Az anyatejből savanyú író lett, az otthonülésből kikapós titkársági ügyintéző, a kisvonatozásból gőzmozdony. A piros filcből lehelt szájnyom. Valahogy hirtelen az egész világ megváltozott. Érezni kezdett minden. Szél kerekedett. Felzúgott. Ahogy a Rocky Horror Picture Show fantasztikus vastag szája énekel, úgy dudorásztam én is, szájenszfiksön. Ringatott még a vállalati lift is, beszélgetésre bírtam a fonnyadozó ládás karalábékat, a postás nem kétszer csengetett, hanem berúgta az ajtót.

Huhh. Ki is ráz a hideg, ahogy visszagondolok. Pardon, elönt a meleg. Na tessék, teljes a káosz.

Az egyik nagy anyasági periódusomnak az lett a vége, hogy egy kirakatban felakasztott sonkától felizgultam az utcabálon, a másiknak pedig az, hogy letépett melltartóban győzködtem egy igazi vikinget a Moszkva tér közepén arról, hogy lopjunk el egy fehér biciklit. Eszement Thai Chi volt mindkettő.

De ennek véget akarok vetni. És amennyiben létezik valami középút-takarékbetétkönyv, akkor én most elkezdem gyűjteni hozzá a bélyegeket. Illetve persze muszáj lesz, hogy beálljon valamiféle nyugalom, mert lassan elmúlik a lehetősége annak, hogy gyereket vállalhassak, öregszik a szemem környéke, és nincs egyetlen papagájom sem.