Hahó, Anyám, te tudod?

Egy nagyon okos bácsi találta ki, Ernst Gräfenberg doktor. Rengeteg nőt vizsgálhatott meg, vagy folyton a feleségén kísérletezett. Legalább olyan boldog nő volt tehát Gräfenbergné, mint most én, mert nekem meg végre megvan. A fejemben Tudósfeleség vagyok, nagy tével, lenézem a kor emberét a nyomorult problémáival együtt. Hogy nem vesz jegyet, inkább bliccel, hogy az autóján visszatekeri a kilómétert, hogy újrapattogatott kukoricát ad el utcagyerekeknek, vagy olyan minőségű fagyit, amiért Bagaméri szimplán nyakonvágná.

Én ezeken felül állok. Lebegek a város felett, vagy felköltözöm az űrbe, úgysem tudom ebben a hónapban kifizetni a lakbért, meg a lebegés jó. Megnyugtat.

Igen, felelőtlen vagyok, Hahó, Anyám!

Azért nincs soha egyben a lakbérre, mert öntapadós mellemelőkre költöm a pénzt, meg ide-oda autókázom, lovardába hordom a gyereket, mint ha megtehetnénk. Aztán egyszer csak beroskad az a maradék agyam a pénztárnál, amikor a semmire tizenkétezret mond a sparos néni, jön egy szekunder inkoherencia, ott helyben kettéharapom a bankkártyámat, az ötszáz forintos búzaveknit a hónom alá csapom és kirohanok a boltból, visítva, hogy:

– Találjátok meg inkább a G-pontotokat, hülye barmok!

Filmből vagyok, kép vagyok, rohanó régi dallamos rock zene egy dübörgő mélynyomóból. Úgy érzem, sikerült!

Amikor az önkormányzati rendészek térdkiütéssel leterítenek a saroknál, a búzavekni idétlenül a sáros pocsolyába gurgulázik.