Eltemettük a Györgyit is pár napja. Ő kifejezetten vad nő volt. Meghatározó része az életemnek. És ahogy beszélgettünk róla, illetve sorra érkeztek a vele egykorú ismerősei, akik még mindig vad nők, jelenségek, hát elkámpicsorodtam azon, hogy én mostanában milyen rendes ember vagyok. Az ülőmunka meghizlalt, a nyakam mindentől beakad, a lábam vizesedik, de legnagyobb baj mellkas tájékon van. Biztos csak a találkozás zavart meg. Hogy végre emberekkel beszélgettem. Hús-vér jelenségekkel, pompás szalagos kalapokban. Az élő történetek, a múltból becsempészett nagy kalandok, a Duna, apukám háza, ahol fordult a hajó, a víz tetején úszó színes koszorú, a rekkenő hőségben söröző jóbarátok és a túl feketére festett hajam dominó-elv szerint lökött bele a felismerés gödrébe. El vagyok akadva.

Csodás zene volt az úton, Udvaros Dorottya Átutazó lemezéről a Hóesés. „Vasárnap délután várost hódítani gyere el, mert végre itt a hóesés / Vártunk rá eleget, eljött a sár helyett, a szemünk nem tudjuk nyitva tartani. / Mert a hó vastagon kavarog…”

Nehéz volt a végére érni, annyira mozgalmas volt ez a kavalkád ott a hajón. Még a kikötés előtt el is határoztam, hogy újra vad nő leszek. De az azóta eltelt napok alatt leeresztettem, eltűnt az együttlét hevülete. Györgyit elvitte a víz.

Meg az is baj, hogy az embernek annyi dolga van, hogy nem ér rá vadnak lenni. Ott a padlás, meg a szennyes, a munkahely, a rakott krumpli. Mostanában mások sorsára figyelek. Mert nagyon sokszor egy szimpla telefonhívás során tör ki a lakosságból az őrület, a jó típusú őrjöngés, amit én nagyon szívesen hallgatok, sőt, sajnos hajlamos vagyok rá is kontrázni, amit nem volna szabad, mert ebben a helyzetben csak fizetett végrehajtója vagyok az ügyüknek. Akinek elmondják, mit szeretnének, és aki azon igyekszik, hogy ez sikerüljön is. Ebben a kapcsolatban nincs helye sztorizásnak, de sokszor az érzelmek mégis befurakodnak, és én olyankor vagyok igazán boldog. Hallgatom, élem a történeteiket, felvértezem magam a bizalmukkal, lassan, de tölt vissza ilyenkor az én kis házi akkumulátorom is, pittyegek és zölden világítok. Minap egy néni elpanaszolta nekem, hogy nem becsülik meg. Tizenhét éve csak vécésnéninek alkalmazzák a falunapokon és ráadásul most ki is akarják rúgni. Azt mondta nekem, talált jobbat, és higgyem el neki, hogy pórul fognak járni, ha ezt megteszik. Teljesen elhittem. És fel is kiáltottam, hogy nagyon bátor döntés és gyerünk! Ezt nekem hivatalosan nem szabad, de gondoljatok bele, éppen egy nagy elhatározás szélén drukkolok, a pályán ott van a néni és jól esik neki kimondani, amit csak egy idegen hangnak lehet. És akkor nem elutasítást kap, tárgyra térést, meg idétlen értemezést, hanem valaki belelkesül és bátorítja. Szabálytalan, de tökéletes válasz. Remélem, sok ilyen lesz még, ezek éltetnek, sokszor gondolok ismeretlen ismerőseimre, vajon hogy alakul a sorsuk. Vadak tudnak lenni, vagy elnyeli őket a település szerinti aktuális nyelőke.

Másik észrevételem, hogy az emberek mostanában olyan elkámpicsorodott és szomorkás hangon tudják felvenni a telefont, hogy az csudi. Ezen is lehet változtatni, ha a másik fél cseng-bong, egy idő után ők is fellelkesülnek, nevetünk egyet, és vidámabban tudunk elbúcsúzni. Ez sem kedvez a nyelőkéknek. Amik úgy látszik, nem csak település szinten vannak jelen, de kis utcákban bujkálnak, beszivárognak a fürdőszobákba, vagy egyenesen a takaró alatt kuksolnak.

A temetés óta százszor is végigmentem a gyerekkoromon. Pici piros lakkcipőben gyalogoltam végig az akkori életemen.

Györgyi, akit temettünk, a vadság mellett fantasztikus nevelő is volt. A rá bízott gyerekekkel nem mindig törődött túlságosan, volt, hogy magunkra hagyott minket egész hétvégére, palacsintát azért tett a hűtőbe, kilencven darabot, de egyebet nem, oldjátok meg, én elmegyek Bécsbe. Ő elment Bécsbe. Mi pedig megoldottuk. Minden jól ment, kutyáztunk, bandáztunk, rohantunk várost hódítani, mert végre itt a hóesés, kivétel nélkül mindig ugyanabba a férfibe voltunk szerelmesek, a vagány és híres City Grillbe jártunk, amiről Flipper Öcsi még énekelt is. Vad kislányok voltunk.

Aztán ez a bátorság elkísért minket sok-sok éven át. Kitartott. És én mostanáig nem vettem észre, hogy fogy, ha nem megyek el temetni, fel sem tűnt volna, hogy már csak egy Kata nevű nő vagyok, unalmas, lényegtelen és vadtalan, aki másokat csak gyáván bátorít.

Ezért kell temetésre járni. Segít felmérni, hogy mennyire vagy még élő.