Mindenesetre én már ezen nem tudok változtatni. Ki kell tennem a lábam a házból, mert kalandra szorulok. Nem hiszek a televíziós műsorokban a Parabola vége és a kilencvenes évek eleje óta, így hát nincs tévénk sem. A rádió errefelé be sem jön, zavarja a világvége baljós jele. Nagyon érdekes egyébként, amit erről olvastam. Ezt az egész rádiójel zavarásos bulit egy zeneszerző pasi szabadalmaztatta, méghozzá egy színésznő – feltalálóval karöltve. Bizony, ők voltak George Antheil és a gyönyörű Hedy Lamarr. Romantikus, hogy a zongorák 88 billentyűje miatt az ő torpedóvezérlő találmányuk leírásában is 88 frekvenciát használtak. Egyébként ez az ugrófrekvenciás kapcsoláson alapuló megoldás lett a későbbi wifi rendszerek alapja is. Nem semmi. Újabb példája annak, hogy a kalandok kifürkészhetetlenek. Hedy Lamarr-t csak zavarta valami, ezért beszélgetett szomszédjával egyre többet, így kanyarodtak a torpedókig.

Engem is csak zavart valami. Megláttam ugyanis három apró fehér cicát és az anyjukat, amint egy üres telken próbálnak betont enni és füveket rágcsálni. Nem cica menü, gondoltam magamban. Mint Hedy Lamarr, aki azt gondolta magában, nem járja, hogy a szövetségesek túl sok torpedót veszítenek.

Sokan gondolnak valamit magukban, ez olyan, mint a reggel fél nyolcas leélések, de utána a napi rutinok felülírják ezeket a gondolatokat, általában tudunk szabadulni tőlük, mert jönnek aktuálisabb problémák. A gyereknek letörik a foga, elfoglalják a parkolónkat, megérkezik a nagycsekk.

Ezt meg kell magyaráznom. A nagycsekk volt anyukám egyik mondása, majd tíz évig féltem tőle, mert nem tudtam pontosan, mi az a nagycsekk, csak azt hallottam, hogy pár nap és jön a nagycsekk, már lent lehet a postaládáknál a nagycsekk, satöbbi. Elképzeltem egy óriási csekket, három-négyméterest, aki baktat felfelé a második emeletre értünk, hogy megegyen mindenkit, lassú tűzön megfőzve az egész családot. A nagycsekk, vagyis a közös költség vízzel és házközponti fűtéssel kuplungolt havi befizetése a családi legendárium része, és ma is félek tőle, de már másképp, már értően. Mindenképpen félelmetes.

Vissza a zavarásokhoz. Zavart a cicacsalád, nagyon magányosnak láttam őket és kiszolgáltatottnak. Egy ideig szoptat az anya, de ez elmúlik és engem aggasztott a betonevés egyetlen lehetősége. Elkezdtem tenni értük. Aztán pár nap múlva mellém szegődött egy helyi lakos néni, természetesen a nyakáig macskás. Hogy miért csináltuk ezt? Nos, azért, mert nem volt jobb dolgunk.

A cicacsalád kisvárosunkban, a sok elegáns butik és kenyerező szomszédságában, valamint a város erejét szimbolizáló új monumentális szobortól mintegy hatvanhárom méterre élte a hontalan cicák rettenetes életét. A cicagyerekek nudlisoványak voltak, nem jártak iskolába, és nem volt semmilyen segítségük, például hogy segélyt intézzenek. Írástudatlan anyjukat kiutálták volna a városházáról. Annyi szerencse, hogy a néni is és én is jártunk iskolába, úgyhogy bepróbálkoztunk a tanácsnál, segítsék ők a mentést. A néni felvette a kapcsolatot több állatvédő civillel is, hogy jól belerángassuk őket ebbe az egészbe. Úgy tudom, még a vármegyét is felhívta. A vármegye pedig legalább olyan félelmetes, mint a nagycsekk. Egy holmi cicacsaládért jó hogy nem zuttyintottak nyakon minket forró szurokkal az égig érő tornyaikból.

Nem érkezett sehonnan segítség. De a néni addig-addig telefonálgatott, míg a szomszéd kisváros átküldte ide egyik élve fogó csapdáját, hogy azzal, hogy legyen már nyugtuk. Így bravúrosan, ripsz-ropsz befogtuk a három kiscicát. Mintha mindig is ezt csináltuk volna. Mint a színésznő, aki torpedóvezérlőt alkot a szomszédjával. Az apróságok után következett volna az anyacica, aki előtte sajnos végignézte, ahogy begyűjtjük a kölykeit az ő megkérdezése nélkül.

Vagyis nagyjából lefolytattunk egy cicagyámügyi statáriumot, pedig az anyacica remek anya volt, az írástudatlanságát kivéve. De ahogy ez lenni szokott, mi erre nem lehettünk tekintettel.

Érthető módon ezek után elvesztettük a felnőtt, dörzsölt kóbormacska bizalmát. Szürke napok következtek. Egyre csak távolodott a lehetősége annak, hogy őt is hazavihesse a néni, és aztán gyorsan elfelejtsük ezt az egészet. Meg a cicacsaládra az erkélyéről rálátó, megnehezítő polgár is elfelejtette volna az egészet, aki az ablakából kajabált velünk, meg fotózott, meg jelentgetett mindenhova mindent, hogy itten felforgató elemek vannak. Nem átallotta azt hajtogatni, hogy ő is állatvédő, például itatja a fecskéket, de ezeket hagyni kell a sorsukra, majd eltűnnek, ezek csak macskák. Na igen, mindig ez a válogatás. Fecske igen, cica nem, mackó soha, róka néha, kutya kizárt, papagáj oké, aranysakál egyszer egy évben.

Mindenesetre a mentés megrekedt, a picik ugyan már biztonságban voltak, de az anyjuk sehol.

És akkor jön egy álmos szombat, amikor a sok szürkeség után felcsillan a remény. Mit felcsillan, kiégeti a szemem. Reggel fél nyolc. Indulok csapdát ellenőrizni, valamint Csipet betűropit vásárolni, mert osztálytárs vendéget várunk délutánra. Felkészülök az üres csapdára, ahogy a szürke napokban megszoktuk. És akkor meglátom benne az anyacicát. Itt érkezik meg az adrenalin. Valamiért a lábujjaimból jön felfelé és már nem is látok semmit, nem tudok gondolkodni, vagy kicsit elszámolni valameddig, egyből hívom a nénit, hogy megvan az anyacica, csapdástul viszem máris.

Valahogy ráapplikálom a bicajra és bepókozom az ormótlan ketrecet. Mindig van nálam pók, apukámtól tanultam, hogy az sokszor jól jöhet. Lám, igaza volt. Illetve aktuálisan macskamegfogó kesztyű is van nálam, de arról majd leszokom, az nem apukás vonás, ilyet nekem nem mondott senki.

Irány tehát a családegyesítés. Döcögök a ketreccel, és számtalanszor az abban imbolygó rabra nézek, mégsem tűnik fel, egyszerűen nem veszem észre. Csak amikor a néninél kirántjuk az ajtót, behuppantom a csapdás macskát a kicsinyei orra elé, Itt a mami! felkiáltással, a kicsik pedig olyan hülyén néznek rám, hogy életemben állat úgy még nem, akkor hallom meg a néni hangját – Te, ez biztosan az a macska?

Igen, hibáztam. Elöntötte az agyamat a befogási köd. Nem láttam, nem hallottam és nem hasonlítgattam. Felkaptam és vittem szegény cicát, aki körülbelül hasonlított az anyacicára, de három árvát semmiképpen sem akart bevállalni ott helyben, ez látszott rajta.

Érthető. Nem könnyű a más gyerekét elfogadni, ráadásul ilyen direkt, kényszerítős, rács mögötti helyzetben. Elvégre én sem úgy próbáltam a lányomnak egyensúlyt teremteni, hogy becsapdáztam kóbor férfiakat tonhal konzervvel.

Mesék, amelyek rosszul végződnek alapon vissza a főtérre, a város erejét szimbolizáló új, monumentális szobor mellé, ahol szabadon engedem azt a szerencsétlen nemanya macskát. Hazarohant. Ő is meggondolja majd százszor ezt az éjszakai csavargást ezek után. De legalább kirándult egyet, mondom magamban, majd karikázok tovább a Csipet betűropit megvásárolni az eredeti tervek szerint.

A kudarc is fontos, mert mindig nagy tettek mögé szegődik. Kisemberek bizarr nagy tettei mögé. Ha ez a macskabéke nem jött össze, valami torpedósat még feltalálhatok. Ezen elmélkedem magamban.

Reggel van. Háromnegyed tíz.