Azt is végig kell lassan gondolnom, hogy ha itt maradunk, mi lesz a gyerekkel. Már tökéletesen megtanult tájszólni és morézik, illetve he szócskával fejez be minden második mondatot, de nem ez a gond, inkább a horizont lesz itt is a probléma. A gyerekek túlzóan megnőnek, és ha csak a lapos táj van, akkor ők is csak árnyékok maradhatnak. Zeának fénytörés kell, magas felhőkarcolók, idétlen japánok, akik az épülő házát fényképezik majd a Sas-hegyen, szerpentin és hozzá egy marha jól guruló gördeszka, forgalom, ahol figyelnie kell, tömeg a villamoson és lehetőség, ami az utcán hever.

Most még nincs gáz, amíg a közélet is ilyen rettenetes, addig kihúzzuk itt, ide nem ér el annyira a dolog, legfeljebb marad a lötyögés, a napi kis semmik. Etetem a madarakat. Nagyon sok örömet adnak, mert minden hajnalban jönnek, rám várnak, hogy megtöltsem a begyüket. Ha itthagynám a házat, madarastul, felhalmozott szotyistul, lelakott bútorostul, akkor megszabadítanám magam, de folyton vádló madártekintetekről álmodva forgolódnék, üldözne az egykori törődés.

Az állatos sztorik egyébként is meghatározóak itt. Valamelyik nap egy magányos kacsa bukkant fel a sarkon lévő vadászház melletti árokban, amit én jelentettem a helyi facebook csoportban. Na, beindult egyből a falu, hogy kié a kacsa és ki ér oda előbb érte. Az ál-megmentők nyilván hátsó szándékkal akarták a kacsát és voltak az őszinték, akik magukhoz vették volna, élni hagyják, hogy ne egy nagyméretű ibolyás-gyöngyvirágos leveses tálban végezze. Aztán ezen a szegény kacsán a fél falu összeveszett, teljesen szürreálisan és online, dőltek egymásra a gyanúsítgató és kételkedő mondatok, és ahogy lenni szokott, miközben a közösségi felületen ment a kacsaharc, a közönségi árokból az éj leple alatt az egyik elszánt lakó hazavitte a kacsát. Puff, volt kacsa, nincs kacsa. Találgatások kezdődtek, hogy a tettre kész kacsatolvaj vajon simán megfőzi, vagy tényleg szeretettel fordul a kacsa felé, satöbbi. Később derült ki, hogy aki elvitte, egyébként is gyanús volt, mert külföldről települt haza a faluba, mindent kicsit másképp csinált eddig is, szóval az itteniek rendkívül veszélyesnek látták a kacsára nézve a visszatelepült kanadai nőt.

Többen rejtélyeskedő üzeneteket írtak nekem, hogy eleve is furcsa a nő, mert a háza előtt sem vágja rendesen a füvet, és most itt ez a kacsaügy, óvakodjunk tőle.

Fontos, hogy ha vidéken élsz, lehetsz te bármilyen professzor, vagy bármilyen párducnő, kedves, beszélgetős, falunapokra két tálca süteménnyel beállítós sarki fény – ha nem nyírsz rendesen füvet, annyi, kész, nem fogadnak el. Itt is ez történt. Hiába vitte el a kanadai a kacsát egy wellness kacsafarmra, és ezt még fényképekkel is tudta bizonyítani, a többség tudatában azóta is az él, hogy még azon az éjjelen, valami bizarr áldozat bemutatása közepette szegény talált kacsámat megették juharsziruppal.

Így megy ez az alföldön. Egyszer segítesz egy kacsának, és örökké kívülálló maradsz. Nem érdemes feltűnösködni.

Nagyon várom, hogy egyszer visszajussak Budapestre, eszement drágán szerezzek valami bérleményt és visszapasszírozzam a seggünket a jól menő életbe, hogy aztán ott lássam a lányomat végre révbe érni, igazi kis Eliza Doolittle-ként, zsíros galambhelikopterek között. Semmi kacsa.

Azért azt remélem, hogy ha minden jól megy, a rigóim követni fognak.