Fotó:  Újfalusi Kata

A fiam – aki most húsz – imádta a vonatokat. Naná! Nem babázós kisfiú volt, klasszikus vonatrajongóként tanult meg járni. Semmi extra.  
Én gyerekkoromban imádtam a babákat. Naná! Nem vonatozós kislány voltam, klasszikus babarajongóként tanultam meg járni. Semmi extra.
Szóval jól kiegészítettük egymást.

Négyéves lehetett, amikor már annyira elhatalmasodott rajtunk ez a közös vonatláz, hogy az óvodát követően minden nap rohantunk ki a pályaudvarra, nézelődni, bámulódni, elképedni, hallgatózni, figyelni.  Aztán jól ott is ragadtunk, estére értünk haza általában. Én mindenre hajlandó voltam, kifejezetten megkértem mozdonyvezetőket, hogy engedjenek minket fel a fülkéjükbe, a fiam had nézelődhessen. Őrület, de a legtöbben hajlandóak voltak erre. Sőt, amikorra már megismertek minket („Nézd, itt a bolondos anyuka a gyerekkel, akik minden nap itt kóvályognak”), egyre meredekebb dolgokat is megengedtek nekünk. A fiam nyomkodhatta a gombokat, sőt, volt, hogy hátravittünk mozdonyt a forgatóba.  Igen, forgatóba. Én már mindent tudtam, az összes vasúti szakszó megvolt fejben, úgyhogy társalogni is lehetett velem, amíg a gyerek ámult-bámult és tolatott, vagy forgatott. Azért volt ebben félresikerült sztori is.

Egyszer a Budapest – Esztergom (MÁV 2-es) vasútvonalon zötyögtünk, no nem ám a Búbánatvölgy miatt, ott ki sem akartunk szállni, egészen egyszerűen csak a vonatozás miatt. Különösen kedves mozdonyvezetőt fogtunk ki, aki látván, hogy ott csüngünk az ajtó mellett, maga intett megviselt, mávos kezével, hogy lépjünk a fülkébe. A fiamnak megengedte, hogy nyomkodjon (sztenderd), kérdezgette, de az nem válaszolt neki (tipikus), majd az ölébe vette és a gyerek irányíthatta a vonatot (valami újdonság). Persze ezek a piros kígyóvonatok akkor nagyon újnak számítottak, biztos volt síntartása, és igazából semmit sem kellett rajta vezetni, mint a legújabb önvezető autófejlesztések, csak ment, oszt kész. Na de a fiam nem így gondolkodott, mint én, hülye kiábrándultként, ő abszolút élvezte, hogy „vezeti a vonatot”, a koncentráció a szemében mindent elárult, akár banánná is változhattam volna, észre sem vette volna.

Aztán a mozdonyvezető odaadta az öléből a bébit, és rám nézett, vidám, löncshús ábrázattal, hogy – Most maga jön! Az anyuka is vezessen! – és vidáman pacskolni kezdte saját combját, metakommunikációs módon jelezve, hogy üljek ezúttal én az ölébe. Én ellenkeztem, és udvariasan, de hátráltam ki a helyzetből, meg a fülkéből is a fiamat kezénél fogva rángatva. Ekkor bevetett egy trükköt. Azt mondta, hogy jövő héten Bobóval fog tolni. A Bobó egy nagyon ritkán mozgatott járműve volt akkor a vasútnak, fehér holló, minden vonatos kisfiú titkos álma, satöbbi – az ürge jól tudta ezt. Én sem tudtam nemet mondani, csak annyit, hogy hű, meg há.  Elkérte a telefonszámomat, hogy időben szólhasson, ha érkezik a nagy Bobó toló nap. Mit volt mit tenni, megadtam neki.
Akkoriban még nem voltak okostelefonok, nem volt messenger, nem volt élőzés. De volt képes üzenet, meg képtelen szöveges forma. Amikor már este volt, és az én nagy, vezető gyerekem aludt, érkezett egy MMS a telefonomra. Hosszan töltődött le, eleinte nem is tudtam, mire gondoljak, egy nagy szőrös valami bontakozott ki a képen. Már éreztem, hogy gáz van.  Akkor megérkezett a teljes kép. Egy hatalmas plüss szív volt, amely egy bevetett ágyon hevert és az volt ráhímezve, hogy „I love you”.  Ennél horrorisztikusabb képes üzenetet azóta sem kaptam, majdnem ott helyben el is ájultam.
Másnap mondtam a kisfiamnak, hogy mégsem tudunk menni Bobóval tolni, mert a vezetőbácsi eltolta és nem lesz már ilyen alkalom.
Az ember mit meg nem tesz a gyerekeiért! Ugye?

A vonatmánia egész sokáig folytatódott, én soha többet nem adtam meg a telefonszámomat, úgy voltam vele, hogy ha akkor és most nem lehet valamit kipróbálni, akkor fújhatjuk és kész. Akkor nem próbáljuk ki soha, egyeztetésekbe már nem mentem bele.
Nagyobbak voltunk már, amikor minden este elmentünk a Keletibe, hogy kigördüljünk a Kálmán Imre Euronight vonattal, amely Budapest és München Hauptbahnhof között jár, egyetlen helyen áll meg, mielőtt már nagyon messze vinne, az Kelenföld. Itt az első osztályra kéredzkedtem be magunkat mindig, mondván, hogy csak „egyet megyünk” és muszáj is leszállnunk annál az egyetlen megállónál, különben nem érünk vissza másnap reggelre, amikor is iskola lesz, szóval dupla feladatot adtam a vasúti személyzetnek: megengedni és figyelmeztetni, hogy szálljunk le. Ez a vonat mindig csak éppen hogy állt meg Kelenföldön, szinte ugrani kellett, mert azonnal indult tovább. Nagyon izgalmas estéink voltak, és hónapokig tartott a Kálmán Imre láz. Kelenföldről aztán visszabuszoztunk a Keletibe, ahol az autónkat hagytuk, és uzsgyi, haza a Róna utcába. Későn került ágyba a gyerek, de minden este kidöcögött első osztályon. Egy idő múlva szóltak az iskolájában, hogy fáradtnak látszik és érdeklődtek, hogy mikor fekszik általában. Nem mertem elmesélni ezt a mindennapos majdnem Münchent, a gyors leszállást, rohangálást pályaudvarról pályaudvarra. Úgysem hitték volna el.

A lányom most nyolcéves. Nem babarajongó, de hidegen hagyják a vonatok is. Hála a magasságosnak. Jó, rendben, vannak a lovak. Ez talán egy kifejezetten rajongós dolog, de még kezelhető mederben terelgetem. Egyrészt már én sem vagyok olyan formában, hogy mondjuk idegen lovakra könyörögjem fel magunkat, másrészt nehezebb is lenne összehozni, mert a vasút mindenkié, az állatoknak viszont egyértelmű tulajdoni viszonyaik vannak, a tulajdonlásnak nem a rossz értelmében persze.

Lovagolni járunk, játéklovakkal játszunk, néha beígérek egy pónit, de szerintem sejti ő is, hogy az nem komoly, és persze az összes jobb és rosszabb lovas filmet végignéztük már százhússzor. Nekem a kedvencem az a történet, amelyben egy szerény és tündéri Moondance Alexander nevű tini lány próbál összecsiszolódni a bezárkózott lovassal (akit nem mellesleg az én tinilányságom egyik álma, Don Johnson alakít), és egy hivatalosan nem jól ugró lóval nyer díjugrató versenyt.  Fantasztikus mese! Ezt a részét kényelmesen élvezem most a mániáknak. Jó filmeket nézni együtt, füles fotelben.
Az ember mit meg nem tesz a gyerekeiért! Ugye?