Fotó: Kalota Béla

Meg is volt. Az tulajdonképpen nyerő dolog, ha valakinek majdnem minden helyzetről van emléke, nem kell csinálni egyet, csak előszedni, a végtelen fejfiókból.

Szóval eszembe jutott a Borharapó. Markó utca. Nagypapám élettársának, Zsuzsának a kocsmája volt. Azt olvastam, most már Art deco és Champagne bár lett, de ezt így messziről is érzem, hogy nem az igazi. Az volt az igazi, ami ott és akkor történt. Beállhattam a pultba és oszthattam a mindenféle nevű fröccsöket. Kávét ritkán kértek, ott a rakpart miatt többet süt a nap, látni folyót, távlatokat, s az emberek nem fáradnak bele az ötórai szomorúságaikba egykönnyen. Az volt csak a gond, hogy a fröccsök nevét direkt össze-vissza keverték, csak hogy megbolondítsanak. Meg a fene gondolta volna, hogy ennyi tudós fröccsöző van arrafelé. Krúdy, fütty, hajtás, polgármester, mafla, vice, csak kapkodtam a fejem. Meg a poharakat. Aztán néha Zsuzsa szomorú lett, mert bizony összetört pár pohár. Ilyenkor egy kicsit én is összetörtem. De nem mutattam. Mosolyogtam a pultban és büszkén kérdeztem vissza, hogy „Tehát két deci bor, három deci szóda?” Mit volt mit tenni, jobb kérdezni, mint rosszat adni, aztán az majd nem ízlik, meg mégiscsak kell mellé egy kávé, mert nincs benne kraft.

Nem emlékszem, hogy bárkibe is szerelmes lettem volna ott, inkább idősebbek jártak oda, nem lett volna illendő. Illetve jobb is így. Százszor ennyi pohár tört volna össze, és végképp összekeveredtek volna a fröccsök a fejemben.

Borravalót sokat kaptam.

Talán kedvelték a háziak unokáját, aki minden fröccsöt visszakérdez.